Írisz, levendula, szegfű, jázmin, ibolya, és egy nagy fehér és sötétvörös rózsákból álló csokor...
Az írisz a hűség, a kitartás, és a bátorság szimbóluma.
A levendula a szűziességet, az óvatosságot, és a tisztaságot jelképezi. 
A szegfű virág nyelven azt jelenti; "A legmélyebb barátság szimbóluma vagy, mert színedet nem változtatod, míg a halál meg nem foszt szirmaidtól."...
A jázmin a kedvesség virága. 
Az ibolya a szerénység, és a hűség.
A fehér rózsa az őszinteség, és tisztaság jelképe, a sötétvörös pedig a halálé, és a gyászé...

Egy csomó számomra ismeretlen, mégis zokogó, vagy épp megtört tekintetű férfi és nő állta körül velem együtt a sírt. A pap beszéde végén keresztet vetett, rám nézett aztán a többi gyászoló tömegre, majd megszólalt:
-Hagyom had búcsúzzanak el méltóságteljesen az elhunytaktól.-mondta alig érezhető szomorúsággal és fájdalommal telített hangon, majd távozott. 

Sokan rám néztek, de én nem néztem rájuk, csak a sírt figyeltem. Minden apró szegletét megfigyeltem. Fekete márvány sír, teles teli virágokkal, és meggyújtásra váró mécsesekkel, gyertyákkal. A sírkő tetején két arany galamb állt, jelképezve, hogy egy szerelmes pár nyugszik a sírban. A sírkőn arany betűkkel díszelgett a felírat;"Itt nyugszik Emily és Robert Woodwill" 
A képzeletemben folytattam a sort; "Itt nyugszik Emily és Robert Woodwill, és lányuk Sophie" 
Semleges tekintettel figyeltem a sírt, hasonló érzés fogott el, mint mikor az égő ház előtt álltam, és néztem, ahogy az életem darabokra hullik. Úgy éreztem, mintha a sírban nem a szüleim, hanem az életem, és a boldogságom darabkái lennének eltemetve...
Éreztem, hogy egy női kéz csúszik finoman vállaimra, majd az illető odahajol arcomhoz. A nagynéném volt az. Őzike szemei a könnyektől vérvörösek és csillogóak voltak. Nem néztem rá. Csak szemem sarkából láttam. Tekintetem még mindig csak a sírt kémlelte. 
-Menj oda nyugodtan kincsem!-tolt egy kicsit a sír felé a szipogó nagynéném, de én megfeszültem, a sírtól egy méternyire állhattam. 
-Nem.-mondtam semmitmondó hangon. 
A nagynéném, és kicsit hátrébb álló férje igencsak meglepődtek kijelentésemen. Ezt fél perc néma csönd követte, éreztem, hogy sokan engem néznek, talán mindenki. Halk susmorgást hallottam, majd nagynéném ismét megszólalt.
-Figyelj kincsem tudom, hogy nehéz neke-
-Semmit!-szakítottam félbe felkiáltásommal, mire ő megszeppent. Rémült, értetlenkedő tekintetét rám szegezte továbbra is. Távolabb mentem, kezét elsöpörve vállamról, ránéztem.-Nem érzek...semmit! 
Eme kijelentésemre az egész tömeg hűledezni kezdett. 
-So-Sophie...-kerekedett ki nagynéném szeme. 
Tudtam, hogy mondani akar valamit, de nem érdekelt, sarkon fordultam, és a temető kijárata felé vettem az irányt. Hallottam, ahogy nagynéném ismét hangosan felzokog, és hallottam, hogy valaki utánam kiált, de én csak mentem a kijárat felé, azon töprengve, 

"Vajon mit kezdhetnék magammal ezek után?"