6.rész

(Zene: Pearl Harbor - December 7th )

Nem tudom mi történt vele. De ott és akkor megakartam halni. A kétségbeesés, és az üresség olyan erővel marták a lelkem, hogy fizikailag fájt a mellkasom. Nem kaptam levegőt.

A testem rázkódott a zokogástól, minden maradék erőmmel Johnnyba kapaszkodtam, hogy ne essek a földre. Végül már tartani sem tudtam magam, és elkezdtem összecsuklani. Megpróbált megtartani, de a lábaimból minden erő elszállt. A kocsi elé ültünk le, én továbbra is a mellkasába temettem az arcom, ő pedig átkarolt.

- Nem bírom tovább....Meg akarok halni...- suttogtam – Meg akarok halni.

- Össze kell szedned magad... Harcolnod kell...- súgta a fülembe.

- Nem tudok. Nem megy... Már nem... Elég volt... – néztem fel rá – Egy csődtömeg vagyok... Magamra sem tudok nézni...

Az állam alá tette a kezét, és maga felé fordított.

- Most jól figyelj rám rendben?

- Nem... Nem...Elég volt.... Én nem... - ráztam meg a fejem, és elhúzódtam.

- Miért nem hagytál meghalni? – néztem fel a sötét égre.

Megfogta a tarkóm, és kényszerített, hogy ránézzek.

- Figyelj rám, rendben?

Lehunytam a szemem, hogy jó.

- Ez a mélypont. Hallod? Ez a mélypont. Ettől már nem lesz rosszabb. – erre felnyögtem, ami egy nevetés akart lenni – Nézz rám! Gyerünk! – rántott meg, a szemébe néztem – Én is voltam ott ahol most te, hallod! Voltam ilyen mélyen! Ki fogsz mászni ebből! Idővel jobb lesz! Ígérem, csak tarts még ki.

- Fáradt vagyok... Annyira fáradt. És annyira fáj...

- Tudom. Tudom. – simogatta meg az arcom.

- Nem tudok aludni. Megint nem tudok....

- Tudom.

- Nem vagyok képes elmondani. Nem tudom elmondani, hogy...

- Nem baj. Nincs semmi baj. Oké?

- De van!

- Nincs! Nincs semmi baj. Oké? Majd elmondod. Elmondod amikor tudod. – nézett rám jelentőségteljesen.

Bólogattam.

- Jó így? – törölte le a könnyeimet.

- Igen.

- Oké.

- Visszavigyelek a házba?

- Nem akarok visszamenni. Képtelen vagyok rá.

- Jól van.

- Johnny...

- Tessék.

- Mondtam valamit Robbynak, amit nem kellett volna.

- Tudom.

- Honnan?

- Este átjött.

- Nagyon nagy a baj?

Nekidőlt a karosszériának.

- Hát... Először ordítoztunk egy sort... - lehunytam a szemem.

- Sajnálom, nem tudom mi ütött belém.

- Nem, nem jól tetted. Sok minden kiderült, például hogy az anyja kölcsönösen hazudott mindkettőnknek.... Nagy vita volt, de talán most már mindketten tisztábban látunk.... Azt nem tudom, valaha rendben leszünk e? De talán majd egyszer.

- Nagyon remélem... - biztatóan rám mosolygott.

- Jobban vagy?

- Kapok levegőt.

- Az jó.

Hajnalodott. Én is neki dőltem a karosszériának, és néztem a világosodó eget.

- Lassan menned kell...

- Tudom.

- Nem akarok visszamenni a házba és nem akarom, hogy elmenj. Szar ügy. –nevettem fel halkan.

- Gyere! –állt fel, és magával húzott.

- Mit csinálsz? –kérdeztem mikor az anyós ülés felé terelt.

- Lelépünk.

- Lelépünk? –néztem rá hitetlenkedve.

- Igen. Nyomás! Majd később írsz nekik, hogy elmentél mit tudom én hová, és ne aggódjanak. Nem akarok a zsaruk elől menekülni.

- Hová akarsz vinni?

- Nem tudom. El. Fontos ez? – rántotta meg a vállát, egy pillanatra megállt – Baj?

- Nem. – ráztam meg a fejem – Egyáltalán nem. – szálltam be az autóba.

Nem volt fontos, csak menjünk el, minél távolabb mindentől, és mindenkitől.

Távol a fájdalomtól, és távol a keserűségtől. Távol a múlt árnyaitól.

Beszállt, és ráadta a gyújtást, majd egyesben halkan végig gurult a sarokig, ki a főútra.

Letekertem az ablakot. Éreztem, ahogy a hűvös szél az arcomba csap. Lassan elhagytuk a várost, a nap pedig már egy vékony sávban feljött a látóhatárra.

Nem tudom merre jártunk, és nem is érdekelt. Johnny mellett nem féltem. Tudtam, hogy nem bántana. Nem tudom honnan tudtam, és miért éreztem ezt, de így volt. Ő volt nekem a nyugalom és béke szigete.

Már régen elhagytuk a városhatárát jelző táblát, és a hegyi utakon kanyarogtunk, végül az egyik kiszögellésen lehúzódott, és leállította a motort.

Mögöttünk sötétség volt, de szemben a kóbor fény beborította a várost, először vörös, majd narancs és végül halvány reggeli fénybe vonta. Végül a város sötét épületei egy hihetetlen narancsháttér elé kerültek. Olyan volt az egész, mint valami tökéletes festmény, amelyet az utcákon halványan kavargó szmog vagy köd tett tökéletessé. Nem emlékeztem arra, hogy valaha láttam e egyáltalán igazi napfelkeltét, és ha igen az ilyen szép volt e.

Felé fordultam. Nem tudtam megszólalni.

- Klassz mi?

- Varázslatos... - néztem újra a várost, éppen lekapcsolták a közvilágítást – Honnan tudtad, hogy...

- Ide jártam inni, vagy amikor már tök részeg voltam itt kötöttem ki. – közölte szomorúan, én pedig rápillantottam – Alkoholista vagyok. Ezért veszítettem el annak idején Robbyt is. Túl sokat piáltam és túl sokat emésztettem magam a múlton. Közben pedig szétromboltam a családom. És még csak észre sem vettem.

- Mikor hagytad abba?

- Komolyabban? Tavaly. A verseny után. - nem nézett rám, a városra szegezte a tekintetét - Rendet kellett raknom a fiúk fejében, a tiszta küzdelem címszónál. És vissza akarom kapni a fiam. Elmúltam negyven, ideje összeszedni magam és talpra állni.

- Értem. – a város olyan békés volt.

- Kiábrándultál? – láttam a szemem sarkából, hogy engem bámul.

- Nem. –fordultam felé újra – Nem. Csak az érti mi zajlik bennem, aki maga is átment valami hasonlón.

- Akkor ezért látom egyedül én, hogy bajban vagy.

- Igen. Azt hiszem igen. Ismered a jeleket.

Bólintott.

- Kérdezhetek valamit?- válaszul csak megvonta a vállát – Akkor lassan megkapod az egy éves érmét?

- A mit?

- AA érme.

- Nem járok csoportba.

- De akkor hogy?

- Ha kezd beférkőzni a fejembe, lemegyek a terembe. És kiengedem a gőzt. Nem iszom, és a lakásban sincs semmi alkohol.

- Segítség nélkül jutottál el idáig?

- Én azt tanultam old meg egyedül a problémáid.

- Hűűű. Hát nekem ez látványosan nem megy. - lettem szarkasztikus.

- A diákjaim sokat segítettek. Miguel különösen. Olyan mintha a fiam lenne. Jó párszor a fejemre olvasta a hibáimat. – nevetett fel – Ez kijózanító. Sokan tanulok a srácoktól és azt hiszem ők is tőlem.

Zavartan bólogattam.

- A mi egyik jelmondatunk a dojoban. Nincs kegyelem.

- A klub első szabálya.

- Dojo. Nem club, vagy terem. Ennyit tudnod kellene, ha már LaRusso vagy. Hm? – cukkolt.

- Ez egy film egyik híres mottója!

- Nem ismerős. – gondolkozott el.

- Akkor biztos nem láttad –legyintettem - Ez az típusú film amit nem felejtesz el. Kult film. –hangsúlyoztam az utolsó mondatot - Harcosok klubja a címe. A fickó skizó, és az alternatív énje verekedő klubbokat szervez puhányoknak bárok pincéjében. Aztán felrobbantják a hitelkártyacégek központját. A film egyik kulcsmonológja: „ A Klub első szabálya: senkinek egy szót se a klubról. A Klub kettes számú szabálya: senkinek egy kurva szót se erről a klubról. A Klub harmadik szabálya: ha az egyik fél feladja, vagy harcképtelenné válik, a bunyónak vége. Negyedik szabály: a küzdelem kétszemélyes. Ötödik szabály: egyszerre egy bunyó zajlik. Hatodik szabály: ing és cipő nélkül küzdünk. Hetedik szabály: minden küzdelem addig tart, ameddig tart. És végül a nyolcadik szabály: hogy ha ma este jársz itt először, bunyóznod kell."

- Olyan Rambó típusú filmnek tűnik.

- Hát filozófia is van benne bőven, de amúgy az a nyolcvanak évek beli bunyó is van benne igen. Amikor először láttam akkor tudod mi ragadt meg a fejemben? Egy mondat, amiről állandóan Daniel és a te rivalizálásod jutott az eszembe.

- Igen? Melyik szabály volt az?

- Nem szabály. Csak egy mondat. „Amikor újoncként lemész a klubba, piskótaseggű puhány vagy. De néhány hét alatt edzett acéllá válsz."

- Ezt elmondom a tanítványaimnak. Tetszik. –vigyorgott rám.

- Sejtettem. – mosolyogtam rá – Ez olyan... Cobra kai-os.

- Ez az!

- És mi a többi szabályotok?

- Üss elsőnek! Üss keményen! Nincs kegyelem!

- Már értem.

- Mit?

- Hogy miért vagytok félelmetesek mások szemében.

- Mert van három erős mondatunk?

- Nem.

- Nem értem mire akarsz kilyukadni!

- Tudod, ez azt jelenti, hogy ha belém kötsz, megütlek és a földbe verlek. Aztán addig verlek, amíg még mozogni tudsz.

- A Cobra kai nem ezt jelenti!

- Igazán?

- Kiforgatod a szavaimat! –csattant fel.

- Nem forgatom ki. Csak elmondom, mit látnak mások. Ez nem az én véleményem.

- Nekem nem úgy tűnik!

- Nincs véleményem! És most te forgatod ki az én szavaimat!

- Igazán?

- Igen. És örülnék ha egyszer amikor éppen nem szállt el az agyad, elmesélnéd, valójában mint jelent ez a három mondat!

- Nekem nem szállt el az... - kiabálta.

- Akkor azért ordítasz velem? – erre becsukta a száját.

- Nagyon felhúz, hogy az emberek félre értik, amit mi képviselünk.

- Megértem.

- Igazán?

- Igen. Azt hiszem igen. –tettem a fejem a kocsi fejtámlájára.

- Nem vagy fáradt?

- De, de nem akarok hazamenni.

- Nem messze van egy reggeliző hely.

- Menjünk. – a válaszomon meglepődött – Bízom benned.

- Fura lány vagy.

- Csak sérült. - fordultam a lehúzott ablak felé, és rákönyököltem.

Egy ideig néztem ahogyan elsuhan mellettünk a táj, végül arra riadtam fel hogy valami fura a kezemhez ér. Kábán pislogtam.

- Aludj tovább. – suttogta Johnny.

- Mi történt? – néztem körbe zavartan. Egy szobában voltam, ágyban feküdtem betakarva, és egy halványzöld ágynemű ért hozzám. Az riasztott fel. Johnny az ágyam szélén ült.

- Elaludtál a kocsiban...Aludj tovább. – simogatta meg óvatosan az arcom.

- Hol vagyok?

- Nálam.

- Jó... Itt jó... –azzal megfogtam a kezét és a fal felé fordultam.

Hallottam, hogy mond valamit, de már nem fogtam fel, mert újra álomba merültem.