2. rész

Hátravetettem a fejem az ülésben,és lehunytam a szemem, közben hallottam ahogy beül a vezető ülésbe.

- Minden oké? – hallottam az egyszerű kérdést miközben elindultunk.

Oldalra fordítottam a fejem és ránéztem.

- Minden oké? – ismételte meg.

- Persze. Minden szuper! – válaszoltam szarkasztikusan

- Ha azt hiszed az élet fair, akkor tévedésben élsz.

- Nem akarom hallani,hogy azért támadtak meg, mert hülye vagyok.

- Azért találtak meg, mert ezek kis seggfej pöcsök. De az a te hibád hogy nem tudtad megvédeni magad. – nézett rám.

- Tehát mégis az én hibám!

- Én nem ezt mondtam! De nem árt, ha egy nő megtudja védeni magát!

- Talán nem is akartam megvédeni magam, mert nem akarok élni. – azzal elfordítottam a fejem az utas oldali ablak felé. Fogalmam sem volt miért mondtam ezt, de láthatóan éket vertem vele a beszélgetésünkbe. Ráadásul nem igaz hogy nem küzdöttem, de az is tény, hogy nem vetettem bele minden erőmet.

Kikanyarodtunk a főútra és már a harmadik lámpánál álltunk meg, amikor még mindig csöndben ültünk.

Visszafordultam és ránéztem, meglepetésemre ő is engem fürkészett.

- A Northridge Kórház van a legközelebb.

- Nekem jó. – a szélvédő felé emeltem a tekintetem.

Vett egy mély levegőt mintha mondani akarna valamit, de végül nem tette. A lámpa zöldre váltott.

- Ismered őket?

- Kellene? – vágtam oda.

- Csak kérdeztem. –emelte fel a kezeit egy pillanatra megadóan – Azt hittem ismered őket, és ezért nem...

- Mit nem?

- Nem küzdöttél.

- Küzdöttem!

- Igazán? Most mondtad hogy nem. – sandított rám.

- Igen, még ha nem is volt fontos.

- Te meg akarsz halni, vagy mi? – álltunk meg újra egy lámpánál. Utálom LA-t! Minden kurva háztömb sarkán lámpa.

- Miért érdekel? – néztem a szemébe.

- Mert huszon pár évesen már tudod mi a szenvedés, mi?! Ugyan kislány nőj fel! Kétlem, hogy bármi olyan súlyos problémád lenne, ami túlmutat a haj és körömpingáláson. – vette gúnyosra a figurát, de nálam elszakadt a cérna és pofon vágtam.

Az arcán teljes döbbenet tükröződött, én pedig éreztem, hogy előtörnek a könnyeim.

- Húzódj le! Ki akarok szállni! Most!

Egy hosszú pillanatig egymásra néztünk. Nem tudtam megmondani mi zajlik a fejében.

- A kórháznál kiteszlek! – közölte ingerülten, majd keresztülnézve rajtam elindult.

Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, elfordultam, majd a pulcsi ujjával megtöröltem a szemem.

Kibámultam az ablakon, és lehunytam a szemem. Bárcsak végé lenne már mindennek...

Arra riadtam fel, hogy a fickó arca az arcomba bámul, miközben a vállamat rázza.

- Mi történt? – pislogtam kábán.

- Azt hiszem elájultál.

- Lehet...– nyögtem föl, mindenem fájt. Átnéztem a válla fölött, már a kórház parkolójában álltunk. Megpróbáltam egyedül kiszállni, oldalra tudtam fordulni, a lábam letettem a betonra. De amikor kicsit fel kellett volna egyenesednem, hogy kiszálljak, na az már nem ment. A bordám, és a gyomrom kegyetlenül fájt. Visszahuppantam az ülésre. – Csak egy perc.

- Gyere! – hajolt be, újra átkarolva a vállam és a térdem – Fejeket behúzni. – óvatosan kiemelt, és letett. Elengedett, és amikor a teljes testsúlyom ránehezedett a lábamra, a kocsi karosszériájába kellett megkapaszkodnom, majdnem összeestem. Minden forgott, a szám elé kellett tennem a kezem.

- Szerintem már minden kijött, ami ki akart.

- Nem tudom... – motyogtam – Nem úgy tűnik... –próbáltam a betonra koncentrálni, hogy hátha elmúlik. Ajtócsapódást hallottam, majd egy üveg víz került a látóterembe.

- Igyál egy kicsit.

- Uhum. – elvettem és ittam pár kortyot.

- Jobb?

- Kicsit. – visszaadtam az üveget – Köszönöm.

Válaszul csak bólintott.

- Azt hiszem, én bemegyek. – mutattam a kórház felé.

- Szerintem ez egyedül nem fog menni.

- De én képes...- mondtam miközben engedtem el az autót és tettem két lépést, hogy a harmadiknál a lábam összerogyjon alattam.

Ő kapott el, és ölelt át. A fejem a mellkasán pihent, miközben erősen tartott, az orromat betöltötte valami kellemes fűszeres dezodor illata. Pár pillanatra béke, és nyugalom töltött el.

Az egyik kezével az állam alá nyúlt, amíg a másikkal stabilan fogott.

- Nem ájultam el. – néztem a szemébe halvány mosoly kíséretében.

- Inkább még nem.

- Boldog öntudatlanság...- nyögtem és fejem újra a mellkasára bukott.

- Beviszlek.

- Nem vitatkozom. – és hagytam, hogy a karjaimat a nyaka köré tegye.

- Tényleg? Micsoda öröm. – hajolt le és újra ölbe vett.

- Ahha. –motyogtam.

- Hé! Hé! Kislány! Ne ájulj el! – rázott meg óvatosan – Hé!

Képtelen voltam nyitva tartani a szemem, és éreztem, hogy minden elsötétül előttem.

Hangokat hallottam, amik nagyon távolról jöttek. Ahogy lassan kinyitottam a szemem, az éles fénytől alig láttam valamit, fájt. Ahogy a testem minden tagja. Egy kórházi szobában voltam, infúzióra kötve. A fickó egy fekete ruhás rendőr a félig zárt ajtó előtt beszélgettek.

- Nem tudom. Nem voltak nála a papírjai?

- Nem semmi. A nővér már átnézte a ruháit. –válaszolta a rendőr.

- Talán az autójában maradhattak.

- Megnézzük. Nem mondta meg a nevét?

- Eszembe se jutott megkérdezni, sajnálom. Végig elég zavart volt.

- Az orvos szerint erős agyrázkódása van, és 8 öltést kapott a fejére. Biztosan azért. Megrepedt pár bordája is, és tele van zúzódásokkal.

- Kapják el azokat a szarháziakat!

- Már kiadtam a körözést a maga vallomása alapján. Szerintem gyorsan meglesznek. A biztonsági felvétellel együtt sima ügy a bíróságon. Az a négy mocsok gyorsan rács mögé kerül. – csukta össze a noteszét - Szerencsés lány.

- Szerencsés? –kérdezett vissza a férfi mérgesen.

- Igen. Sokkal rosszabbul is végződhetett volna számára az este. Jó hogy épp arra járt.

- Későn vettem észre hogy baj van.

- Akárhogy is. Hálás lehet magának. Jó lenne minél előbb értesíteni a családját. Utána nézünk, hátha már keresik. És odaszólok a fiúknak, hogy nézzék át a lány autóját az iratai miatt. Itt marad vele?

- Persze. Menjen csak, szóljon ha meg tudott valamit.

- Rendben. Viszlát. –fogtak kezet és a fakabát távozott.

A pasi csöndesen belépett az ajtón, és megpróbálta halkan szinte teljesen bezárni.

Megfordult és a tekintetünk találkozott.

- Jobban vagy?

- Kevésbé szarul. Meddig voltam kiütve?

- Egy-két órát.

- Isteni. – közben leült az ágyam szélére.

- Fel kellene hívni a családod.

- Ó jesszus. A nagybátyám már biztos riadóztatta a nemzeti gárdát. – nyögtem fel – A telefonomban van a száma, fejből nem tudom.

- Nem volt nálad sem telefon sem iratok.

- Volt egy táskám, de... azt hiszem leesett a kocsi kulccsal együtt a földre.

- Szerintem az lenyúlta valamelyik rohadék.

- Igen, attól tartok....Még ez is.

Farkasszemet néztünk.

- Szóval...

- Igen?

- Még meg sem köszöntem, hogy megmentettél.

- Nincs mit.

- És közben meg is sérültél. –böktem a szakadt pólójára, mire kicsit széthúzta az anyagot, amint egy fehér kötés éktelenkedett.

- Már megtalált az egyik nővér, és összeragasztott. – nevetett fel, hadonászva.

- De ugye nem komoly?

- Mondtam, csak karcolás. –legyintett.

- Inkább karcolások. – mutattam az alkarján lévő másik ragtapaszra, eddig észre sem vettem hogy megsérült.

- Igen. – nézett le rá – Kicsit lassú voltam, semmi durva.

- Tényleg köszönöm. – mosolyogtam rá.

- Szívesen. – dobott felém egy szívdöglesztő vigyort.

- Nem értem, hogy tudtad leverni azt a négy nagy marhát? Volt nálad egy baseballütő vagy mi?

- Edzés, és gyakorlás. Ennyi. –rántotta meg a vállát.

- Taekwondo?

- Karate.

Ó te jó ég, még egy karate buzi. Isten biztos szívat engem, és épp most röhögi halálra magát. Valami kiülhetett az arcomra, mert azonnal reagált.

- Valami bajod van a karatéval?

- Ez egy hosszú sztori. – vágtam egy szájhúzós grimaszt - Majd egyszer elmesélem, ha érdekel, de nem ma.

- Ahha.

- Egyébként Angel vagyok. Angel Burns.- nyújtottam felé a kezem, megfogta.

- Én Johnny vagyok. Johnny ....

- Lawrence! Azonnal eredsz el az unokahúgomat! – robbant be az ajtón vöröslő arccal Daniel, nyomában Amandával, Semmel és a korábban látott sráccal.

- Ő a nagybátyád? – nézett döbbenten miközben rá mutatott.

- Tűnj el innen, vagy hívom a biztonságiakat! – lépett felé fenyegetően Dan – Nem volt még elég amit eddig okoztál a bandáddal együtt?!

Zavartan néztem Johnnyra. Banda? Miféle bandáról beszél?

- LaRusso ez egy nyilvános hely és egyenlőre te csinálod itt a balhét nem én. – vágott vissza és közben fenyegetően felállt.

- Édesem jól vagy? – verekedte be magát hozzám Amanda aggódó arccal, de én csak a két férfit figyeltem.

- Ha azt hiszed, nem foglak kiverni ebből a szobából akkor nagyon tévedsz!- hergelte magát még jobban Daniel.

- Ha azt hiszed hogy az olyan könnyű lesz, akkor hülye vagy!

- Mi ez a cirkusz? –fordultam Amanda felé.

- Ő az.

- Ki? – erre jelentőségteljesen rám nézett.

És ebből honnan kéne tudnom, mire gondolsz Am, nem vagyok gondolatolvasó!

- Na gyerünk Lawrence! –emelte fel Dan az ökleit és én akkor jöttem rá, ki is volt, aki megmentett az éjjel.

Daniel legnagyobb ellensége az életben. Johnny Lawrence a Cobra kai senseije. Ó te magasságos!!