15.rész

Amikor kinyitottam a szemem az ágyamban feküdtem, a jobb oldalamon. Johnny mellettem ült a földön, alud. Fejét a kisszekrényre helyezett párnára hajtva szuszogott, közben az egyik kezével fogta a jobb kezem. A haja kócos volt, és az arcán több napos borosta éktelenkedett. Szürke farmert és fekete pólót viselt, sötétkék sportcipővel. Még így is szívdöglesztő volt.

A szoba másik sarkában az ablaknak beugró falának és nagykomódnak dőlve szundított Daniel. Feje alatt kispárnával, gyűrött kockás ingben, kék farmerben, fekete edzőcipőben. A máskor tökéletesre fésült hajából furcsa tincsek meredeztek összevissza, és bizony rajta is látszott, hogy több napja nem találkozott a borotvával.

Az ágyam mellett egy infúziós állvány állt, három zacskó lógott rajta, és a tartalmuk lassan csöpögött egy vékony csőbe, aminek a másik vége felém kanyargott. Felemeltem a bal karom, benne volt kanül. Remek.

Mindenem elzsibbadt, így óvatosan megmozdultam, hogy a hátamra forduljak, a kezem megmoccant. Johnny szeme azonnal felpattant és rám nézett.

- Hogy érzed magad?

- Hazahoztál. –szorítottam meg a kezét.

- Azt mondtad ide akarsz jönni. – rámosolyogtam.

- Köszönöm. Te vagy a legjobb. –erre csak vágott egy grimaszt és megrázta a fejét.

- Nem hinném.

- Mi történt?

- Mire emlékszel?

- Rosszul lettem az utcán, és te ott voltál.

- Az orvost azt mondta teljesen kimerültél! Szerinte alig aludtál és nem ettél. Mi a fene történt veled?

- Nem tudom...

- Nem tudod? Nem tudod? – akadt ki.

- Johnny! Fogd be! – hallottam Daniel parancsoló hangját a szoba másik végéből.

- Én fogjam be? Pontosan tudod mit mondott az orvos! Azt is láttad, hogy hoztam ide! Teljesen kiborultál attól milyen állapotban van! És még én fogjam be? Érdekel téged egyáltalán, hogy él vagy meghal?

- Ne merészeld kétségbe vonni azt, hogy mennyire szeretem Angie-t! Pontosan tudja, hogy milyen fontos nekem! Veled ellentétben!

- Ökölre is mentek vagy csak a szájkarate folytatódik. – sóhajtottam fel.

- Halálra aggódtuk magunkat érted! – pillantott rám Johnny dühösen.

- Tudom...

- Helyes. Több ilyen hülyeséget, nem fogsz csinálni! Az biztos! Mondtam, hogy ha baj van, hívj fel! Olyan nehéz lett volna felemelni az a rohadt kagylót? – kiabálta.

- Mit akarsz, mit mondjak? – veszekedtem vissza.

- Nem tudom! –tárta szét a kaját – De az hogy sajnálod, és többet nem csinálsz ilyen kibaszott nagy hülyeséget, jó kezdet lenne!

- Igazad van... - néztem rá bűnbánóan.

- Tudom, hogy kurvára igazam van! – vett vissza a hangerőből.

- Nagyon haragszol rám?

- Nem haragszom, csak nagyon megijesztettél. És nem csak engem. A családodat is.

- Bocsi... - húztam össze magam.

- Ennyivel ezt nem úszod meg. – fenyegetett meg Johnny.

- Folytathatod a lecseszést, ha előbb adtok enni meg inni valamit.

- Még meggondolom. – cukkolt.

- Akkor gondolt meg gyorsan, és ezt is szed le rólam. – böktem a karomba rakott tűre.

- Az marad, később jön a doki, és kiszedi. Tekintsd büntetésnek.

- Mert hülye voltam? Atya ég, meddig fogom ezt hallgatni?!

- Jó darabig! – felnyögtem.

- Remek. Szóval nálad negatív megerősítéssel mennek a tréningek is?

- Kockacukrot szeretnél?

- Ettől erősebb poén nem megy?

- Ha befejeztétek, akkor én is szeretnék veled beszélni. –szólt közbe Daniel, akire mindketten ránéztünk. Lopva pillantottam Johnnyra, biztos voltam benne, ő is elfelejtette, hogy a nagybátyám a szobában van. Ciki...

A két férfi egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett, majd Johnny lassan és fájdalmas arccal feltápászkodott.

- Hozok valamit inni. – nézett rám.

- Szuper.

- És nem sietek vissza. –ez meg Dan-nek címezte.

Kifelé menet végig egymást csekkolták. Nem tudtam eldönteni, hogy ez vicces, szánalmas, vagy aggasztó.

Dan végül odajött hozzám, és leült az ágyam szélére.

- Kérlek. Ha a hegyibeszédet akarod elmondani, akkor azt nem most szeretném végighallgatni. Épp elég volt Johnny lecseszése.

- Nem akarok a fejedre olvasni semmi.

- Nem?

- Nem. –rázta meg a fejét, én pedig értetlenül néztem rá – Johnny módszerei... nos nem az én módszereim, nálad viszont használnak. Én soha nem támadtalak volna így le a történtek után, de úgy tűnik, neked ez kell ahhoz, hogy észre térj.

- Igen...Zavartnak látszol.

- Én nem igazán gondoltam azt, hogy te és ő... - tárta szét a karját – Úgy éreztem.. Nem is tudom... Hogy túl sokat képzelsz ebbe köztetek, de majd rájössz hogy nem így van.

- Mérges vagy rám ezért?

- Nem. Csak meg vagyok döbbenve. Ti... ti nagyon...

- Zűrösek vagyunk?

- Hasonlítotok.

- Úgy gondolod? – vontam össze a szemöldököm.

- Zavarba ejtő látni, milyen nagy az összhang köztetek, ilyen rövid idő után.

- Miért? Ez baj?

- Nem. Csak – tárta szét a karját és kínjában felnevetett – soha nem gondoltam volna hogy te és Johnny. nagyon más személyiségek vagytok, és mégis. Úgy pöröltetek egymással mintha nem is tudom....- gondolkodott el – Mintha, évek óta ismernéd.

- Daniel, én nem tudom hányadán is állunk. Elég zavaros most minden.

- Abból ahogyan Johnny viselkedett a veled kapcsolatos ügyekben, helyzetekben az elmúlt másfél napban, nos az ő álláspontja nekem teljesen világos. Persze te ebből nem érzékeltél semmit. De végig itt volt, téged védett, és a lehető legjobbat akarta neked. Úgy kezelt mintha hozzá tartoznál, kérdés nélkül és feltétel nélkül.... – szögezte le komolyan – Ki is akartam dobni, amiért így kezel téged a tudtodon kívül! De Amanda győzött meg, nincs értelme harcolni vele. Ha felébredsz úgyis kiderül az igazság. Azt mondta lehet, hogy többet ártanék vele, ha Johnny nem lenne itt mikor felébredsz, mintha igen.

- Azt tudom, hogy fontos nekem....- sóhajtottam fel

- Igazából ez nem tartozik rám, ugye tudod? – mosolyodott el.

- Tudom, de bosszantani sem akarlak.

- Az hogy mi kölcsönösen utáljuk egymást, nem a te ügyed. Az mi ügyünk. Ne is foglakozz vele. Oké?

- Oké.

- És most elmondod, végre mit szeretnél enni? – cukkolt.

- Ham and eggs-et. – vigyorogtam rá.

- Délután ötkor?

- Igen. –vigyorogtam.

Közelebb hajolt.

- Szerintem Johnny nem tudja, mit vesz veled a nyakába. –erre a karjába bokszoltam.

- Tudod, kivel szórakozz! – nevettem.

- Összeütöm azt a délutáni reggelit. – állt fel.

- Szuper... Daniel? – szóltam utána.

- Igen?

- Kösz hogy nem dobtad ki Johnnyt.

- Még megtehetem. – viccelődött.

- Talán még fizetnék is hogy lássam.

- Maradj az ágyban jó? Az orvos szerint, még pihenned kell. – szólt rám az ajtóból.

- Nem is akarok felkelni. –dőltem vissza a párnákra.