13.rész

(Zene: The Last Samurai- Idylls End )

Amikor végre levegőért kapkodva elváltunk egymástól, minden erőmet összeszedve el akartam távolodni tőle. Megpróbáltam a vállánál fogva eltolni.

- Mi a baj? –fogta meg a karom.

- Kérlek menj el.... –suttogtam.

- Mi történt? – tette az állam alá a kezét.

- Kérlek – suttogtam. Láttam, mennyire megleptem ezzel - Kérlek. – néztem rá könyörögve, elengedett és azonnal hátrébb lépett.

- Erőszakos voltam?

- Nem...

- Nem értelek. – és láttam, hogy tényleg nem érti, hogyan is érthetné...

- Tudom, hogy... - tettem zsebre a kezem, és ingattam magam a sarkamon – Mennyire fájt neked, amiket mondtam. Komolyan. –néztem a padlót – Nagyon rossz emlékeket hozott fel bennem, amikor rám parancsoltál a kórházban. Jót akartál nekem, pontosan tudom! – tettem hozzá gyorsan – De az stílus és hangsúly... Újra összeugrott a gyomrom. Megint gyerek voltam, akibe szó szerint beleverik az engedelmességet. – néztem rá a szám szélét harapdálva - Azért is mondtam, amit mondtam, mert vissza akartam vágni. Úgy éreztem meg kell védenem magam. Én ott és akkor nem téged láttalak... Nem veled vitatkoztam Johnny...- csuklott el a hangom.

- Hanem Kreese-el... - érzett rá azonnal kire gondolok, és felsóhajtott, mire csak bólogatni tudtam.

Ingerülten megrázta a fejét.

- Azaz ember... - szorult ökölbe a keze.

Én pedig összefontam magam előtt a kezem, és összehúztam magam.

- Sosem bántanálak. – nézett a kezére, majd rám.

- Nem félek tőled. – mire értetlenül széttárta a karját.

- Te is megbántottál. – susogtam és a sírás fojtogatott.

Hatalmasat sóhajtott.

- Tudom, hogy nem kellett volna erőltetnem mert nem voltál jól, és...

- Nem. Nem! Igazad van. Meg kellett volna hallgatnom téged.

- Nem haragszom rád.

- De valami még sincs rendben. – szögezte le, mire én sűrűen bólogattam – Kislány nem vagyok gondolatolvasó.

- Fáj... - böktem a mellkasomra – Fáj, ahogy bántál velem.

- Nagyon sajnálom... És ezt komolyan is gondolom. Ez ugye tudod?

- Persze. – bólintottam, ő meg intett, hogy folytassam – Úgy éreztem magam, mint a szemét...

- Kislány!

- Had fejezzem be! – tartottam magam elé a kezem, hogy ne jöjjön közelebb.

- Oké.

- Éreztem hogy kellenek neked, de... aztán azt mondtad... - néztem rá kétségbeesve – Úgy állítottad be, mintha én... Én nem. Én vagyok olyan lány! – és már folytak a könnyeim – ÉN nem! Nem vagyok olyan, akinek minden estére más pasi kell, vagy pénzért...

- Tudom... Hidd el tudom!

- Nem úgy tűnik, hogy tudod!

- Tudom, hogy nem vagy olyan lány! Amikor Robbyról beszéltél elvesztettem a fejem, teljesen. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam! Egy barom voltam!

- Amikor átmentem hozzád, végig úgy éreztem, hogy egy utolsó, útszéli...

- Sajnálom! Én annyira...– lépett felém, de a kezem ismét magam elé tartottam.

- Tudom, hogy bánod.

- Gyere ide. – nyújtotta felém a kezét.

- Nem. Nem. –ráztam meg a fejem – Nem.

- Kérlek. –nézett rám vágyakozva.

- Nem. –töröltem meg a kézfejemmel az arcom, mert már alig láttam.

- Bocsáss meg nekem. – nézett mélyen a szemembe.

- Nem haragszom rád, de nagyon fáj. És nem akarom újra ezt érezni.

- Soha többé nem fogod mellettem ezt érezni. Megígérem.

- Nem. – felém lépett, és továbbra is felém nyújtotta a kezét – Nem akarok több fájdalmat. Én most nem tudnék még többet elviselni. Most nem. Érts meg!

- Félsz tőlem?

- Rettegek. – suttogtam bőgve – Attól félek, hogy bántani fogsz. Itt. – böktem a mellkasomra.

Lehunyta a szemét, és megrázta a fejét.

- Sajnálom...

- Nem tudlak megvédeni önmagamtól... - suttogta.

- Félek nem... - motyogtam, és láttam mennyire bántja, amit mondtam neki, és ez nekem is fájt – Johnny. Én...

- Jól tetted. – nézett rám, de az arca kétségbeesett volt. Láttam, hogy küzd magával.

- Én..Én nem...

- Jól tetted.

- Nem akartam...

- Nem baj. – mosolygott keserűen.

- De...

- Nem baj. – lépett elém és fogta meg a karom.

- De baj. – a mosoly amit felém küldött vigasztalásul, grimasszá torzult.

- Ne sírj. Miattam ne. Oké? – törölte le a könnyeimet – Nem érek én annyit.

- Johnny...

- Nah! – bökte meg az orrom.

- Sajnálom... Annyira sajnálom. –megrázta a fejét.

- Vigyázz magadra rendben? – válaszul bólogattam, elfogyott az erőm, és a hangom – És ha úgy érzed bármi baj van hívj. Rendben?

- Uhum.

- Nah. – törölte le az újabb könnyeimet is, mondani akartam valamit, bármit, de nem jött ki hang a torkomon – Megyek. – simogatta meg az arcom és ellépett mellőlem.

Úgy ment ki az ajtón, hogy nem fordult meg. Nem tudom hogy volt ennyi lelkiereje.

Hallottam ahogy végigsétál a hátsó udvar kövén, azt is hogy bezárja a kocsiajtót, és ráadja a gyújtást. A fejem pedig a zárt ajtónak támasztottam és hangosan zokogtam. Abban a percben szerettem volna meghalni, annyira fáj a szívem. Nagyon megszerettem Johnnyt, de rettegtem. Féltem tőle, féltem magamtól, féltem attól én mit tennék vele vagy magammal, ha újra bántana.

Gyávának és nyomorultnak éreztem magam. Végül lerogytam a fal mellé, és tovább zokogtam, miközben a térdemre hajtva a fejem összegömbölyödtem.

Szerettem volna ha szorosan átölel, és azt mondja minden rendben lesz. Még akkor is, ha nem.

Istenem miért ilyen szar az élet???