1.rész

Borzalmasan éreztem magam, a világom az elmúlt pár év alatt lassan, szisztematikusan darabjaira hullott. Az elején próbáltam harcolni, és mindent egyben tartani, de végül feladtam. Minél jobban küzdöttem, annál rosszabb lett minden és annál siralmasabb.

Amikor a temetés után a nagybátyám Daniel LaRusso tényként közölte velem, hogy ilyen állapotban nem hagy egyedül, nem is ellenkeztem vele. Fásultan vettem tudomásul, hogy már elintézett mindent. Az életemet, az emlékeimet dobozokba csomagoltatta, az addigi otthonomat pedig lezárta. Nem kérdezte meg a véleményem, és nem is érdekelte, eldöntötte mi a jó nekem. Nem lettem volna képes túlélni egy vele való vitát, nem volt bennem erő és életkedv, hogy bármiért is nyíltan küzdjek. Elég volt az a harc, amit minden nap a belső démonjaimmal vívtam, nem tudtam volna több frontos támadást túlélni. Így egy bólogató bábként mindenre helyeseltem. Mindenki ezt várta tőlem. Megtettem.

A körülöttem lévők azt lesték mikor szedem össze magam,és állok talpra, én pedig azt mikor lesz már vége ennek az egész szenvedésnek és hazugsághálónak. Kívülről úgy néztem ki, mint egy törhetetlen beton kemény lány, mosolyogtam, tettem, amit kellett. De belül haldokoltam. A fájdalom, és a kín amit szeretteim elvesztése okozott egyesült a magánnyal, ez a két érzés pedig pestisként terjeszkedett a mellkasomban, lassan megfojtottak. Minden rutinná vált. Az alvás, az evés, az öltözködés, a mások elvárásainak való megfelelés. Úgy éreztem a lelkem üres és sötét,nem volt más a szívemben csak szorongató fájdalom, és kétségbeesés. Nem tudtam felvenni a korábbi életem fonalát, mert már nem azaz ember voltam aki képes önfeledten nevetni, és tréfálni

Daniel a reptérre vezető úton folyamatosan az egyensúlyról, a változás jótékony hatásairól és egy boldog életről beszélt. A kép, ami a fejében élt egyetlen kis unokahúgáról, azaz rólam teljesen más volt, mint a valóság. Számára én még mindig egy 10 éves barna copfos kislány voltam, akit a nyári szünetben karatéra oktatott, és akivel együtt olvasta az egyetemi könyveit. Ekkor jöttem rá, hogy egyáltalán nem ismer engem. Azt hitte az a sok hülyeség, amit összehordott majd segít feldolgozni a velem történteket. Meghagytam ebben a hitében, a szavai pedig átfolytak az agyamon akár a folyó. Nem éreztem megnyugvást, azok csak szavak voltak, amik nem segítettek elűzni sem a sötétséget, sem az ürességet.

Késő délután volt, mire a házukba érve végre leülhettem a saját szobámban az ágyamra, egy dologra vágytam csupán, csöndre és nyugalomra. Nem tudtam elviselni ennek a családnak az állandó zümmögő és kimerítő nyüzsgését. Az egyedüllét azonban azzal is járt, hogy éreztem a mellkasomban a szorítást, ami akár a vákuum minden levegőt kiszívott a tüdőmből.

Kimerülten sétáltam az ablakhoz. Daniel a medence széléről magyarázott, miközben a víz közepén egy fából készült palló két végén egyensúlyozott Sam és egy srác.

Nagyot sóhajtva sétáltam le a nappaliba, ahol Anthony éppen a plazma előtt irtotta az ellent valami hangos és agresszív játékban egy virtuális világban. Amanda a konyhába sürgött-forgott.

- Szombaton is edzés van?- böktem a fejemmel az ablak felé.

- Igen. Dannek nagyon fontos az idei bajnokság. Sam és Robby is indulni fog. - mondta fel sem nézve miközben egy adag zöldséget tette a folyóvíz alá.

- Az a srác az kint?

- Igen, ő Robby Keene. Az üzletben dolgozik, és tehetséges karatés. Dan nagyon szereti, a történtek ellenére. – tette a pultra a répát, és a salátát, majd felpillantott – Ne hozd szóba a múltat a vacsoránál.

- Hogy mi? – néztem rá értetlenül.

Nagyot sóhajtva mindent tudó pillantást vetett rám.

- Az 1984-es meccset, meg a fickót akit lerúgott mert egy tulok volt? –kérdeztem unottan. Istenem ha végig kell hallgatnom ahogy Szent Daniel LaRusso György legyőzi a sárkányt azt a Johnt vagy kit, menten agyvérzést kapok.

- Robby apja volt az a srác akkor 30 éve. – fordult felém – Danielnél még mindig teljesen kiborul, ha szóba kerül. Különösen mióta a Cobra kai újra nyitott.

- Nah várj! Nem értem az egészet. Ha Robby annak Johnnak a fia, akkor miért van itt? És mi nyitott újra?

- Édesem. Robby Johnny Lawrence fia, de nincsenek jóban. A srác bosszúból kezdett nálunk dolgozni a szalonban, az apját akarta kiborítani. De végül is jó útra került, Daniel és a karate jó hatással voltak rá.

- Ha te mondod. – ültem fel az egyik konyhaszékre a pulthoz.

- A Cobra kai volt az a dojo, ahol régen Johnny is tanult. Most újra nyitotta. – kezdett bele a szeletelésbe.

- Minek? Azt hittem az a sztori lejárt lemez. - vettem el egy darab répát a pultról. Jézus mennyire nem érdekel ez az egész dráma.

- Azt mondja segíteni akar a srácoknak célt találni.

- Inkább célpontot ad nekik nem? Legalábbis abból amit Dan mesélt az előző bandáról. –reagáltam szarkasztikusan.

- Nem tudom. De a tavalyi bajnokságot ők nyerték. Felkarolt több srácot is,edzi őket. Idén meg akarják védeni a címűket. Jól jönne az erősítés. – pillantott rám.

- A karate nem én vagyok. Az Daniel. –vettem el egy újabb répa darabot. Mi a fenéért akar állandóan karatéra oktatni mindenki??

- Értem. És mik a terveid? Atlantában művészettörténetre jártál igaz?

- Művészettörténet-fotó. –kezdtem el piszkálni a pultot. Vegye már észre magát könyörgöm, nem akarok arról beszélni. Istenem kérlek!

- Itt LA-ban biztos van olyan egyetem ahol ezt tudnád folytatni, sőt több is!- lelkesült be miközben újabb adag zöldséget szeletelt fel és dobált egy tálba – Ha szeretnéd segítek bármiben. Végig járjuk az egyetemeket hogy melyik a legjobb és...

- Egy kicsit később jó? Előbb szeretnék berendezkedni egy kicsit. – vágtam a szavába mielőtt megtervezi az életem elkövetkező ötven évét.

- Perszer szívem. –mosolygott.

A pultot piszkáltam és a márvány mintázatát néztem. Miért akar minden LaRusso belefolyni az én életembe, és abban rendet tenni? Pláne hogy nem is az életemmel van baj hanem a lelkemmel.

- Szeretném kicsit kiszellőztetni a fejem. Elkérhetném az autódat?

- Most? – nézett rám tágra nyílt szemmel – Lassan vacsorázunk. Majd holnap elmegyünk és veszünk neked pár új ruhát és...

Micsoda szentségtörés most elmenni itthonról, Atya ég!

- Amanda. Kérlek. – néztem rá fáradtan – Szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Nem vagyom most sok emberre magam körül. Szeretnék egy kis teret. Ugye megérted?

Nem akartam megbántani azzal, hogy közlöm a zajos családjuktól menekülnék.

- Igen... Igazad van, ne haragudj. – mosolygott rám bíztatóan – A táskám az asztalon van, a kulcs meg benne. Vedd ki nyugodtan.

- Köszi. – erőltettem az arcomra egy mosolyszerűséget.

Bármit megtettem volna, hogy kiszabaduljak ebből a babaházból.

Beültem a volán mögé, és egyszerűen elindultam amerre az út visz. Az egyik plázánál kötöttem ki. Végül besétáltam, és végigmentem a boltok előtt. A tömeg körülöttem hömpölygött, fiatal tinik mozi vagy gamerboltok felé tolongva, családosok az édesség és játékboltoknál, az ékszer és ruha kirakatok előtt pedig kisebb-nagyobb lánycsapatok verődtek össze. Leültem az egyik üres padra és néztem az embereket. Egyedül voltam és mégsem. Végre kaptam levegőt.

Nem tudom mennyi idő telt el így, de végül megszólalt a mobilom. Amanda küldött egy aggódó smst, hogy merre járok, mert már este tíz is elmúlt.

- Mintha ha már nem múltam volna el huszonnégy éves. –morogtam magam elé.

Pontosan tudtam, ha visszamegyek megint mindenki ott fog nyüzsögni körülöttem, ha nem megyek Dan amilyen idegbajos képes a rendőrséggel kerestetni.

Kelletlenül álltam fel, és átsétáltam a hosszú épületen. Az üzletek nagy része már bezárt, és csak pár ember lézengett bent is.

Az egyik oldalsó ajtón távoztam. Amikor érkeztem csak a parkoló déli épülettől távolabbi végében volt hely. Ez a legrosszabb eshetőség, mivel a behajtáshoz vagy távozáshoz az egész épületet meg kellett kerülni a szervizúton. Lényegében a pláza mögött álltam meg, amit jobbról a szomszédos park fái és bokra zárták el. A családosoknak persze ideális. A megvett kajával egyszerűen átsétálnak a parkba, és ott ebédelnek a zöldben.

Az épület sarka felől zajt hallottam és oldalra pillantottam. Egy csapat rosszarcú velem egykorú srác füvezett és sörözött a nagy szemetes mellett, hangosan röhögve, és gesztikulálva magyaráztak egymásnak. Az egyikük felrúgott egy üveget, ami hangos csörgéssel gurult végig a macskakövön, át a gyalogost jelző oszlopok között ki a parkoló szervizútjára. Néztem hogy gurul, majd a srácok felé pillantottam. Az egyik érdeklődő tekintettel fordult felém, egyikkezében egy spanglival, a másikban egy üveg sörrel. A ruhája márkásnak és ápoltnak látszott, az arca viszont valami kimondhatatlan ellenszenvet sugárzott. Sunyi tekintet, fürkésző szemek, gúnyos vigyor. Barnahajú, kigyúrt, amerikai focista típus.

Valami nagyon rossz érzés fogott el, gyorsan elfordítottam a fejem és az autó felé igyekeztem, a félmagassarkú cipőm hangosan kopogott a betonon a siettségtől. Olyan vagyok, mint egy neonfényreklám. Ó bassza meg, minek vettem fel?!

- Hé! Cica nem csatlakozol?

A felhívás nekem szólt, mégsem reagáltam, hanem tovább mentem. Magam mögött hallottam a lépéseket és az üvegek csörömpölését. Nem kellett megfordulnom, tudtam, én lettem a célpont.

A kocsikulcsot kivettem a zsebemből és szinte már futva igyekeztem az autó felé. Távolabbról kikapcsoltam a riasztót, de mögöttem egyre közelebbről jött a zaj.

- Hé, kislány! Hová sietsz?

- Gyere szív egy slukkot és szebb lesz a világ!

- Naaa. Cica. Ne menj már el!

- Jó a segged baby!

- Ne kéresd magad! –kiabáltak folyamatosan.

Nem fordultam meg, csak gyorsan bedugtam a kulcsot a zárba. A következő percben pedig valaki megragadta a karom, és elrántott. Hallottam, ahogy a kulcs a földre esik.

Négy srác állt körbe. Az első fekete izompólóban és koptatott farmerben volt, kb. 180 cm magas lehetett, kék szemek és szőke haj. A második fehér trikót és sötétkék farmert viselt, fekete haját tüskésre zselézte, az arca egy Back Street Boys tagra emlékeztetett. A harmadik srác a California Golden Bears sötétkék sárga sávos pólóját viselte, rövidre nyírt sötéthaja és markáns, kiugró arccsontja kidobó ember külsőt kölcsönzött neki. A negyedik egy Los Angeles Rams fehér pólót viselt, kezén nagy bajnoki pecsétgyűrűvel, ő volt az, aki már az az előbb kiszúrtam. A sunyi arc.

- Azt hitted elmehetsz? – lökött rajtam egyet.

Nem válaszoltam, mert nem akarta tudni a választ, én csak egy ürügy voltam arra, hogy valakibe belekössenek. Megragadta a karom, és újra meglökött.

- Hozzád beszélek ribanc! – ordította az arcomba miközben a kocsinak szorított.

Megpróbáltam kirángatni a kezem az övéből, de esélyem sem volt.

- Csak nem vagy valami süket kretén nyomorék mi? – lökött újra erővel az ajtóhoz.

- Gyerünk Jason! –kiabált neki nevetve a magas szőke, miközben meghúzta a kezében fogott üveget.

- Fogd be Eric! – fordult felé – Ez a kis Barbie az enyém!

Ezt a pillanatot választottam, hogy sípcsonton rúgjam, és megpróbáljak elfutni.

Az este második rossz döntése volt. A srác összeesett, de én három lépést tudtam tenni aztán elkapott a Bears pólós, majd a vállamnál fogva teljes erővel a karosszériához csapott. Hallottam, ahogy a koponyám hatalmasat koppan, aztán megéreztem a fejembe hasító éles fájdalmat. A földre estem. Alig láttam valamit, minden homályos lett, és forgott a világ. Öklendezni kezdtem a hányingertől. A kezemet a fejemre szorítottam abban bízva, hogy enyhül a fájdalom, éreztem, hogy az ujjaim nedvesek lesznek.

A kezem az arcom elé tettem, és a fekete foltos homályosságon át is felfogtam. Vérzek.

- Gyerünk! – kiabált valaki.

A következő pillanatban egy éles szúró fájdalom hasított a bordáimba, a levegő kiszorult a tüdőmből és fulladoztam. A kezeimet védekezőn magam elé tartottam, miközben egyszerre küzdöttem nyögve, köhögve levegőért, és az elviselhetetlen hányingerrel.

- Mutasd meg neki!

A következő találat a gyomromat érte, felnyögtem és a maradék oxigént is elvesztetem. A kín elviselhetetlen volt. Fuldokoltam. Minden erőmmel próbáltam teleszívni a tüdőmet, de nem ment. Éreztem, ahogy az egyik rám mászik, és a földre szegez. A kezemmel csak megtolni tudtam, ellökni nem.

- Azt hiszed különb vagy a többieknél?! Te ócska kis kurva! – pofozott fel.

Ez segített. Magamhoz tértem, és hörögve kapkodtam a levegőt.

- Ne játszd nekem itt az elérhetetlen te ringyó! – ütött meg újra, majd elkezdte lecibálni rólam a blúzt, hallottam, ahogyan az anyag elszakad.

Szinte semmit sem láttam csak nagy homályosságot és hatalmas fekete foltokat. Egy másik srác fölém hajolt és a földre szorította mindkét csuklóm. Bűzlött a fűtől és a sörtől. Elfordítottam a fejem, mert rám tört a hányinger.

- Engedjétek el! Most! Gyerünk! – szólalt meg egy határozott hang távolabbról.

- Húzz el öreg!

- Ne pofázz bele!

- Takarodjatok innen! Nyomás! –jött egy fenyegetés.

- Húzz el köcsög!

- Akarsz te is egyet! Kaphatsz!

Nem láttam mi történik, de röviddel ezután verekedés zaja hallatszott, majd először a rajtam fekvő srác,aztán a másik tűnt el. Újabb zajok, majd lépések.

Lépések közeledtek! Védekeznem kell! Oldalra fordultam, összekucorodtam, magam elé szorítottam a kezeim, és lehunytam a szemem. Éreztem, hogy a sós könnyeim marják az arcom. Felkészültem egy újabb rúgásra, és a fájdalomra. De nem történt semmi.

Majd hírtelen valaki megfogta a vállam, próbáltam elrántani, de szorosan tartott.

Küzdöttem, de végül lefogott.

- Nyisd ki a szemed. Hallod kislány? – mondta valaki közelről.

Megráztam a fejem, nem akartam sírni, de nem tudtam abbahagyni, rázott az elfojtott zokogás. Az egész testem ordított a fájdalomtól, és újra alig kaptam levegőt.

- Hé. Nyisd ki a szemed. – éreztem, hogy valami betakar – Gyerünk. - bíztatott.

Nem akartam látni mit fog velem történni. Éreztem, hogy valaki átkarol, és maga felé húz, kétségbeesette kísérlettel megpróbáltam eltolni, de ahogy félig ülő helyzetbe kerültem a gyomrom megadta magát. Öklendezni kezdtem, mire az ismeretlen azonnal oldalra fordított.

Éreztem, ahogy egy erős kar elölről átfog. Megint megpróbáltam ellökni, de az erőmből csupán egy ráncigálásra futotta. A görcs olyan erős volt, hogy minden távozott a gyomromból. A szemem már nyitva volt, és láttam, hogy összehánytam a ruhám. Beszívtam egy mély levegőt, erre újabb erős hányás hullám jött, képtelen voltam ülni, biztosan összecsuklom, ha az ismeretlen nem tart stabilan, és a másik kezével nem fogja elől a fejem.

Az egész testem görcsben volt, nem tudtam levegőt venni, csak öklendezni. Fulladoztam, és köhögtem, ahogy a gyomorsav már az orromon jött ki. Kétségbeesetten küzdöttem a levegőért, de a testem továbbra is ellenem dolgozott.

- Hé. Lélegezz. – hallottam egy ideges hangot a fülem mellett – Lélegezz. –mondta lassabban, de megráztam a fejem. Képtelen voltam rá.

Teljesen előre görnyedtem, és kétségbeesetten kapaszkodtam az engem átfogó karba. A mellkasomba erős fájdalom nyílalt, tudtam, hogy mindjárt vagy elájulok, vagy megfulladok. Nem láttam semmit csak nagy feketeséget, a következő pillanatban valaki teljes erőből hátra rántott. Éreztem, ahogy a hasizmaim és a rekeszizmaim megfeszülnek, aztán elernyednek és kapok levegőt. Hörögve lélegeztem fel, enyhén szédültem és lehunytam a szemem.

- Jobban vagy? – jött a hang ismét a fülem mögül.

Csak bólintani tudtam.

- Fel tudsz állni?

Enyhén megráztam a fejem.

- Oké. – neki támasztott az autónak és mellém térdel. Nem az egyik srác volt, egy idősebb, jó negyvenes, sportos szőke férfi, farmerben, tornacipőben, és fekete pólóban. A mellkasán az anyag, egy vékony sávban felszakadt. Ahogy ráfókuszáltam látszott, hogy a bőre az anyag alatt véres.

- Az...- böktem rá- Az a maga...

- Mi? – nézett rám értetlenül majd magára – A francba! A kedvenc pólóm volt! –mordult fel.

- Vérzik. –böktem ki.

- Ez? – nézett a sebre - Semmi komoly. Csak egy karcolás.

- Mi történt? – nyögtem rekedten – Hová lettek a... - nem tudtam a szavakra koncentrálni.

- Kaptak egy kis leckét.

- Kösz. – vetettem hátra a fejem – Megmentett vagy valami hasonló.

- Be kell menned egy kórházba.

- Jól vagyok. – nyögtem fel.

- Úgyis nézel ki. – közölte szarkasztikusan, mire ránéztem. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe bámultunk, aztán elfordítottam a fejem. A rám szegeződő kék szempártól zavarba jöttem. De úgy tűnt ez nem csak rám volt igaz.

Lepillantottam és ekkor láttam, hogy nem magamat, hanem a rám terített szürke pulcsit rókáztam össze. Le akartam venni, viszont a blúzom elől még mindig szét volt szakadva.

Minden mozdulat iszonyatosan fájt.

- Lerókáztam a cuccod...

- Túlélem.

- A felső nem. Asszem. – néztem meg alaposabban.

- Van másik. Beviszlek egy kórházba aztán, feljelentheted ezeket a kis gennyládákat. – ejtette ki dühvel az utolsó szavakat. Újra ránéztem.

- Ahhoz fel kell állnom. És az fájdalmas lesz. - sóhajtottam fel.

- Nem kell. –azonnal mellém hajolt, átkarolta a vállam és a térdem, majd rám nézett – Kapaszkodj a nyakamba! - csak bólintani tudtam a hírtelen akciójára és már fel is emelt.

- Szépen beviszlek egy kórházba. Minden rendben? – indult el velem.

- Azt hiszem...

- Fáj?

- Mindenem fáj.

- Az jó.

- Jó? – háborodtam fel.

- Azt mutatja, hogy még élsz. – nézett le rám komolyan.

- Igen.... Még élek... - testben, de nem lélekben.

- Le kell tennem téged. – azzal a lábam már a talajon is volt, és neki támasztott egy autónak.

Egy narancssárga musztáng mellett álltunk. Előkereste a zsebéből a kulcsokat, és kinyitotta az utas oldali ajtót. Közelebb lépett, én pedig egyet hátra.

Számon kérő tekintetett vetett rám.

- Be tudsz ülni egyedül?

A kocsi alacsonyan volt, ergo le kellett hajolnom hozzá.

- Nyertél.

- Ahha. –nézett végig rajtam. Majd felém nyúlt, én pedig azonnal elhúzódtam. –Azt vedd le, adok másikat. – azzal a csomagtartóhoz ment és felnyitotta, majd kisebb kotorászás után elővett egy fekete kapucnis pulcsit, és átadta.

Egy darabig nézte, hogy próbálok kibújni a szürkéből,- amibe megjegyzem fogalma sincs hogy és mikor bújtam bele-, de végül én adtam fel.

- Oké! Segíts! – óvatosan lehúzta a karjaimról a pulcsit, és rám adta a másikat.

- Nem én vagyok az ellenség!- nézett rám, amikor megfogta a vállam és lehajolt, hogy újra felemeljen.

- Nem igazán hiszek a hercegben fehér lovon. – közöltem szarkasztikus éllel. Tudtam, hogy igaza van, végig úriember volt. De a történtek után legszívesebben őt is ellöktem volna magamtól. Meg is lepődtem, amiért nem estem pánikba a karjában.

- Nem mondtam, hogy az vagyok. – ültetett az ülésbe.

- Akkor mi vagy? – kérdeztem vissza lendületből.

Megrántotta a vállát és mielőtt bezárta az ajtót csak ennyit mondott:

- Az irgalmas szamaritánus megfelel?