Azonnal elkaptam fejemet, majd hátrébb csúsztam a kanapén.
- Sajnálom, nem akartalak me... - kezdte Bucky, de közbeszóltam.

- Semmi baj, nem történt semmi. - motyogtam sokkban, pislogás nélkül figyelve a város fényeit.

- Valami baj van? - kérdezte elhúzódva.

Nagyot nyeltem. Elmondjam neki, hogy mit láttam? Ha nem teszem meg, akkor nem fogom megtudni a színtiszta igazságot. - hiszen Bucky nem hazudna nekem, igaz? - De ha megteszem akkor, van egy olyan érzésem, hogy soha többé nem állnánk szóba egymással.
Így hát csöndben maradtam.

- Minden rendben. - hamisan rá mosolyogtam, és felálltam. Bucky nem rég azt mondta, hogy mindenkire emlékszik, akit megölt. Akkor a szüleimre is emlékezhet.
Belegondolni abba, hogy James hány éven keresztül dolgozott a HYDRA-nak önkívületi állapotban, megrémít.
Az, hogy majdnem véget vetett az életemnek két évesen, még jobban megilyeszt.
De életben hagyott, és most itt áll veled szemben, suttogtam magamban.

Bucky értetlen fejjel mondott még valamit, amit nem értettem. Háttal állva neki, megdörzsöltem meg a szemeimet, hogy kicsit éberebb legyek. Azok a nyugtatók egy kicsit tényleg kezdtek beütni.

Mikor émelyegni kezdtem, azt motyogtam, hogy el megyek a konyhába még egy pohár vízért, de persze amint a pulthoz értem a lábaim felmondták a szolgálatot, és közel voltam ahhoz, hogy lefeleljem a szekrényt.
Bucky hirtelen termett mellettem, és kulcsolta metál kezét az alkalomra, tudván, hogy így nem láthatok bele a fejébe.

- Segítek. - mondta, majd egy mozdulattal felrakott a pultra. Szinte egy pillantás alatt fent ültem a márványlapon.

- Köszönöm. - adta a kezembe a poharat, amibe belekortyoltam.
Bár lehunytam a szemeimet, éreztem, hogy Bucky figyel.

- Érzem, hogy valami nincs rendben. - jelentette ki az igazat, én pedig arcát kémleltem.
Nem akartam elmondani, mert féltem. Ha ő ölte meg a szüleimet, akkor...
Hazudni viszont nem helyes.

- Te ölted meg a szüleimet, igaz? - A szívem olyan hevesen vert, a nyugtatók ellenére is, hogy attól féltem meghallja.

Bucky lesütötte a szemeit és kibámult az ablakon, kerülve a tekintetemet. Pár perc csend után végül megszólalt.

- Ha elmondom, félni fogsz tőlem. Haragudni fogsz rám. - arcára kiült a fájdalom.
Ezután már tudtam, hogy igen, ő ölte meg a családomat, de valamiért rá nézve nem érdekelt.

- Nem félek tőled. - remegett meg a hangom, mikor James kicsivel közelebb hajolt.
Szótlanul vizsgálni kezdte bal karját, kezét ökölbe szorította.

- Emlékszem rájuk, de nem voltam önmagam. - bökte ki. A föld forgott körülöttem, csak Bucky-ra próbáltam koncentrállni. - Sajnálom. - suttogta.
Egy meleg könnycseppet éreztem arcomon, amit azonnal le töröltem, nehogy máglassa. Tudom, hogy nem akart nekem rosszat. Akkor még nem is ismert.
- Pont ezt nem akartam. - folytatta, miközben a földet kémlelte.

- Nem a te hibád. - ráztam a fejem.
Ellenkezni akart, de aztán mást mondott.

- Hogy lehetsz te ennyire megértő? - gúnyosan felnevetett, majd elfordulva tőlem tenyerébe temette az arcát.
- Ha megkérhetlek még egy valamire... ne mond el a többieknek. - hirtelen lett rideg a hangulata.

- Nem fogom. - bólintottam, majd leugrottam a pultról. - Asszem' megyek, és veszek még be abból a fájdalomcsillapítóból. - suttogtam magamnak, miközben kisétáltam az ajtón, magamban pedig átkozva azt a gondolatot, hogy talán lassan a normálisnál is jobban kezdem megkedvelni Buckyt.

//
rövid rész, sajnálom 😕