-          Miért nem mondtad el?

-          Minho?

Ebony az ágyon ült. Barátja a nyitott ajtóban állt, alig pár perce lépett be a helyiségbe. A lány nem értette a fiú hirtelen hangulat változását. Napok óta majd kicsattant a boldogságtól, ahogyan ő is, de most teljesen más volt. Talán a reményvesztett lett volna a legjobb szó rá.

-          Miért nem mondtad el, hogy megfertőződtél?! – üvöltött a lányra, majd bevágva maga mögött az ajtót járkálni kezdett. Bony összerezzent a hangos csattanástól. Megijedt.

-          Én tényleg…

-          Te tényleg mi? El akartad mondani? Vagy, hogy nem is tudtál róla? Dr.Sutton az előbb nyomta a kezembe ezt a rohadt papírt! – a lány ágyára dobta az összegyűrt levelet. Bony egy darabig figyelte még mindig fel s alá járkáló szerelmét, de úgy döntött inkább a papír után nyúl. Olvasni kezdte.

„A csoport. A28-as alany Cleopatra a Gyógyír:

A kezelés elutasítása után állapota rohamosan súlyosbodik, nem javul. Dühkitörései egyre rendszeresebbek az idegrángásokkal egyetemben. A végső fázisba lépett.

Dr.Kenedy”

-          Miért nem mondtad el? – kérdezte Minho, most már sokkal nyugodtabb hangon. Ebony ágya mellé sétált, majd leült rá. Egyenesen a lány szemébe nézett.

-          Azok után, amiket keresztül mentél… - kezdte a lány. Hirtelen eszébe jutott, hogy mi mindent is kellett kiállnia a fiúnak vele ellentétben. Több barátja halálát kellett végignéznie a díszpáholyban ülve anélkül, hogy segített volna rajtuk. A V.E.S.Z.E.T.T. mindent elvett tőle, ami egykor hozzá tartozott. – Annyi minden szarságot kellett átélned. Nem akartam ezzel is rátenni egy lapáttal. Nem akartam, hogy az utolsó pár hetemet veled úgy keljen eltöltenem, hogy tudod egy zakkant idegbeteg vagyok. Egy olyan Kerge, aki a barátaiddal is végzett.

-          Te nem vagy olyan. – mondta a fiú. Szavai színültig voltak keserűséggel, ami a lány szívét, mint egy hatalma kőhalom, nyomni kezdte.

-          De olyan leszek. – egyik kezét a máik arcára csúsztatta, mosolyt erőltetett az arcára.

-          Elmondhattad volna. Sosem tudnék úgy nézni rád, mint azokra a szörnyetegekre.

-          Ha elmondtam volna, olyan lett volna, mintha búcsúznék.  – az ázsiai fiú halkan felnevetett.

-          Miért, most nem azt csinálod? – kezét az arcán pihenő kézre tette.

-          Hiányozni fogsz…

-          Ne mondd ezt, kérlek…

Csak ültek szótlanul összefonódott tekintettel. Minho közelebb húzta magához a lányt, ajkaik összeértek, ahogyan előre dőlt. Mindketten érezték a másik csókján, hogy ez a búcsú. Nem szenvedélyes volt, sem örömmel teli. Minden fájdalmukat és keserűségüket belesűrítették. A fiú elvált a lány ajkaitól és homlokukat összeérintette. Hallgatták egymás kapkodó lélegzetvételeit.

-          Holnap kezelni fognak. – mondta a lány, miközben kinyitotta szemeit és a fiú barna íriszeibe fúrta tekintetét. – Lehet, hogy bele fogok halni… - könnyek csillantak szemében.

-          Nem fogsz belehalni Bony…

-          Nem tudhatod. – nevetett fel a lány, de könnyei már patakokban folytak arcáról. A fiú letörölte a lány könnyes arcát, majd újabb csókot nyomott ajkaira.

-          A remény hal meg utoljára, nem igaz? –mosolygott.