-Szóval? - fordultam Beca felé.

Az otthontól pár utcányira járhattunk. Az úgy fél órája történtek után csomó megbeszélnivalónk lett volna, de abban maradtunk, hogy mi haza megyünk, és a rózsaszín hajú csajnál találkozunk. És mivel este nem volt busz, ezt gyalog kellett megtennünk.

Mit mondhatnék? Első ötletnek tök jónak tűnt az, hogy ilyen cicás kinézettel bolondítjuk meg anyámat, de rájöttem, hogy hosszú távon elviselhetetlen. Ez alól Beca sem volt kivétel, csak talán én egy fokkal durvábban néztem ki.

-Szóval most hazamegyünk - állt meg, majd én is mellette. Táskámat, ami kicsit lecsúszott a vállamról visszaraktam, és végignéztem magunkon
-Félek - fejezte be.

-Mitől? - húztam fel a szemöldököm, és mosolyogni kezdtem. - szerintem igazán megérdemli, hogy egy kicsit kiakasszuk.

-Jó, de - csuklott meg a hangja - apával nem kellett volna ezt csinálnom... - sóhajtott fel akadozva.

Épp válaszoltam volna, amikor egy fekete kocsi haladt el mellettünk. Már mint, csak azt hittem, de egyre csak lassított, és megállt.

Lassan lehúzta az ablakot, és egy negyvenes éveiben járó férfi nézett ki rajta.

-Sziasztok babák - hatotta fel szemüvegét a fejére, ezzel rálátást adva barna szemeire.

Kiszállt, becsukta az ajtót, és lazán megpaskolta a látszólag újonnan fényezett járgányt.

-Hát maga ki a franc? - jött ki a számon. Ránéztem Becára, aki szótlanul meredt a férfire.

-Ugyan, drágaság - mondta nyálasan, és kezével megfogta volna az arcom, de hátrébb léptem - na? - nézett ismét a kocsira - melyikőtök akar velem jönni?

-Szálljon be a nyomorult autójába, és húzzon haza! - válaszoltam, és nővérem karjáért nyúltam. Pár másodpercen belül megállapítottam, hogy nincs ott.

Oldalra néztem, ahol már láttam az éjjeli lámpák fényében, ahogy sétál haza felé. Egyből utána akartam menni, de a fickó megfogta a karom.

-Nem, cica, te velem jössz! - erőszakoskodott.

Belenéztem a szemébe, amitől egy pillanatra elhitte, hogy vele akarok menni, majd a szabad kezemmel adtam neki egy pofont. Természetesen egyből annak a helyére kapott, ezzel elengedve a kezem, így Beca után tudtam futni.

-REBECA! VÁRJ! - üvöltöttem, de mint aki meg sem hallotta.

Azt hiszem, hazáig a gyors séta átment futásba, de a kerítés előtt már ő is megtorpant.

-Gyere! - nyitottam ki valamennyire magabiztosan a kaput. Tétovázott kicsit, majd bólogatott, és bejött velem az udvarra.

-Csengessük be! - vigyorogtam.

Engem is zavartak az előbb történtek, de próbáltam elhárítani az egész gondolatát. Tudtam, hogy ez sem marad szó nélkül, viszont most anyám kiakasztása volt a lényeg.

Beca már tett az egészre, és fej lógatva állt mellettem. Utoljára ránéztem, és minden előzmény nélkül benyitottam.

Ahogy nyitódott az ajtó, már hallottam a közeledő lépteket, és láttam Rebeca búskomor arcát, amint követi lépéseim. Nem soká anyu állt velünk szemben, aki először csodálkozva végig mért minket, de ő se tudta, sírjon, vagy nevessen.

-Ti hogy néztek ki? - csapta össze tenyereit, és mindezt egy valamivel "magasabb" hangerőn mondta.

Becának talán visszatérhetett a bátorsága, mivel végre valahára felnézett, és kihúzta magát. Nem azt jelenti, hogy megbátorodott, de lényegesen magabiztosabbnak nézett ki.

-Mi a baj, drágám? - jött be Steve az ajtón, ügyet se vetve a kinézetünkre. Vagyis hát, először.

Átkarolta anyu vállát, és egy puszit adott a fejére... undorító látvány volt.

Utána ránk vándorolt a tekintete. Először Becán nézett végig, majd rajtam, de nézéséből levettem, hogy nem minden tetszik neki rajtunk.

-Én valami visszafogottabbra gondoltam - szólalt meg halkan, de mégis elég határozottan ahhoz, hogy a puszta hangjával megijesszen egy kicsit.

-Visszafogottabb? - háborodott fel anyu. Kibújt Steve szorításából, és felé fordult - Mi is ez az - mutatott felénk - egész?

-Az úgy volt - kezdte határozottan Beca, de közbeszóltam.

-Én találtam ki az égeszet - néztem a lányra, majd szüleinkre - Be akartam festeni a hajam, de tudtam, hogy úgysem engeded meg. És pont azért hogy idegesítselek, belerángattam Becat. Sajnálom - fejeztem be.

Rebeca idegesen az alsó ajkait kezdte harapdálni, majd bólogatott. Kérdőn szüleink felé néztem, akik épp próbálták feldolgozni a helyzetet, ahogy láttam, sikertelenül.

-Te ehhez mit szólsz? - fordult nevelőapám anyámhoz a kérdésével. Hangjából egyrészt a düh, más részt a szánalom hangzott.

Láttam anyun, hogy legszívesebben már ordítaná, hogy takarodjak a szobámba, de ehhez képest a reakciója igen meglepett.

-Nekem tetszik. - jött a válasz. Bajtársammal összenéztünk, de ahogy láttam, őt is meglepte ez a kijelentés.

Hát persze. Ha kicsit jobban belegondolok, megeshet, hogy rájött, mi van a dologban. Elvégre, ő is túl messzire ment, most mi is, de azzal, hogy mosolyog az egészhez, csak a mi tervünket vágja tönkre. Később úgy is megkapom a magamét, és szerintem Beca is, de így az egész színjáték a semmibe ment.

-Akkor? - szakította meg a kínos csendet Steve, és újra átkarolta anyámat - jöttök?

-Hová? - döbbent le Bec. Gondolom már azt hitte, ez az egész egy rossz vicc, és most kezdődik a  kivégzésünk...

-Vacsorázni - válaszolta ugyanaz az ember. Nővérem láthatóan fellélegzett, majd egy hirtelen mozdulattal elindult a lépcső felé, és hátra fordult.

-Csak előbb átöltözök - nézett végig rajtunk, majd elment a szobája felé.

-Én is - vágtam rá egyből, majd lépteimet szaporázva követtem Becat, aki addigra már a lépcső végénél járhatott.

Ez után ez este elég monoton volt. Átöltöztem, és mentem le a többiekhez, akik addigra már a konyhában vártak rám, majd Beca fejből kipattanó ötletként előadta, hogy Dawnnál, a barátnőjénél pizsamaparti lesz, és meg vagyunk rá hívva mind a ketten.

Talán kicsit furcsálhatták, hogy mi együtt akarunk menni valahova, de végül is, nem volt belőle probléma. Vagyis, hát, anyu húzta az orrát, de Steve szava döntött.

Felmentem a szobámba, keresni egy vékonyabb pulóvert, és végül találtam egy piros anyagot, amit ősidők óta nem hordhattam. Felhajtottam a kapucnim, megfogtam a táskám, és rohantam át Becához, akit már nem találtam a szobájában.

-Hé! - fogta meg valaki a vállam. Megfordultam, és vele találtam szemben magam.

Egy, az enyémhez hasonló fekete táskát fogott a kezében. Rajta volt egy fekete póló, egy fekete cicanadrág és egy dzseki, ami szintén fekete volt. Egy kopott sportcipőt viselt még. Ehhez képest én a fehér pólómat, és kék, rövid farmernadrágomat kicsit kevésnek éreztem, de hát nyár van.

-Menjünk - vettem elő telefonomat a táskámból.

Az ajtóig magabiztosan mentem, de amikor kiléptünk az utcára, elhagyott a magabiztosság, és megálltam a járda szélén. Nem kell komoly dologra gondolni, csak arra, hogy nem tudtam, merre kell menni.

Később jött Beca, legalább is a mozgásból tudtam, hogy ő az. Megfogta a kezem, és szó nélkül elindult egy irányba.

Az utca pár részén kiégtek a lámpák égői, így nem nagyon láttam, merre megy, de végül is, nem hagytuk el egymást. Ha még is, akkor se esnék kétségbe. Ismerem a várost, ezt a környéket meg mint a tenyeremet, így simán ki tudnék igazodni. Nem is tudtam, min izgultam annyira.

Halkan Rebeca mögött topogtam, és követtem minden lépését. Pontosan, nem is tudom, miért. Nem tudom, hogy lettünk ennyire jóban. És nem tudom, mi vesz rá engem arra, hogy én az ő barátaival haverkodjak. Felpofozta anyám. Mi is van ebben? Engem milliószor felpofozott, és látta, hogy szomorú vagyok, még se segített nekem soha a rohadt életben. Lehet, hogy félt anyámtól, és hét év után most volt először bátorsága kiállni mellettem. 

Még is, a mai történések eléggé felkavartak. Reggel még a kórházból jöttem el, délután pedig már egy másik dimenzióban harcoltam valakivel. Lehet, hogy csapda, és Beca át akar verni, de lehet, hogy bíznom kéne benne. Minden esetre, itt a nagy lehetőség.

-Itt vagyunk - állt meg egy ház előtt.

Nagyon sokat nem láttam,  de a minimális utcai fényből megállapítottam, hogy egy fehér kerítés áll előttünk.

-És most? - húztam meg a vállam

-Írok Dawnnak, hogy engedjen be. - húzta ki telefonját a zsebéből, de mire ezt megtette, hangokat hallottunk a hátunk mögül.

-Szia - fordult hátra Beca. Egy rózsaszín hajú, alacsony lány állt velünk szemben.

-Azt hittem, sosem jöttök - sóhajtott. Kinyitotta a kaput, és betessékelt minket, köszönés és minden ilyen nélkül. 

Itt nem az emeletre, hanem a földszint egy szobájába mentünk be. A szoba fala első ránézésre fehér volt, másodikra már nagyon halvány rózsaszín. Fehér szekrények voltak benne, barna padló, szoba közepén egy fehér szőnyeg, és a sarokban egy ágy. Úgy, mint egy átlagos tini szobájában.

-A srácok nincsenek itt? - dobta le táskáját Beca az ajtó mellé.

-A dimenzióban találkozunk - fordult a szekrénye fele - amúgy, szia Katheryn.

-Katy - rövidítettem le a nevem, és táskámat leraktam nővéremé mellé - mind a hármónkat? - mutattam körbe magunkon és hatalmasat nyeltem.

-Miért, úgy gondolod, hogy te itt fogsz maradni? - csapta be a fiókot, és elő vett belőle, egy, Becaéval megegyező karkötőt és kristályt.

-Dawn... - suttogta testvérem - mi bajod van?

-Nem elég, hogy idehozod a nyakunkra, de még csak nem is vagy képes neki mondani valamit, arról, hogy ő is Genoteerd. - akadt fent a dolgon. Vissza akartam szólni, de a furcsa szón megakadt a fülem. Hol is hallottam ezt a szót?

"-Te kis buta - [...] - Genoteerdként tudhatnád, hogy a dimenziók közt hatalmas távolságok vannak, és mindegyiknek megvan a saját jellegzetessége."

 A 48-as dimenzióban beszélt nekem Laura a Genoteerd-ekről. De mi is ez? Vagyis, inkább ki?

-Egy szót nem szólt. Honnan tudod, hogy nem beszéltem vele? - őrjöngött Beca.

-Genoteerd? - hagyta el a szó a számat. Dawn elégedetten nézett, Rebeca a szeméhez kapta a kezét.

-Menjünk - fejezte be a vitát a rózsaszín hajú csaj, majd egy pillanat alatt átváltozott. Bec is követte, és miután már mind a ketten fekete ruhában, és maszkkal a kezükben álltak előttem, kérdőn rám néztek.

Elővettem a fekete darabot, amitől Dawn összeráncolta a homlokát. Rájuk néztem, majd a nyugalomra koncentráltam, és pár másodpercen belül már ott álltam ugyanabban a ruhában, kezemben egy fekete párduc maszkkal. Az egész különlegessége az volt, hogy a hajam újra barna lett, vagy talán attól egy pár árnyalattal sötétebb, és visszakapta hosszát.

-Jó - bólogatott a csaj, majd meglendítette kezében a szürke követ, és azt a padló felé tartotta. A parketta egyből szétnyílt, és egy nagy fekete lyuk feküdt előttünk.

Nem húzták tovább a szót, mind a ketten beleugrottak a sötét semmibe, és azzal el is tűntek a szemem elől. Tétováztam, mivel kicsit tartottam a dologtól, majd a lyuk lassan szűkülni kezdett, és erőt véve magamon beleugrottam.

Egy nagy fehér fény következett, majd fekete fénycsóvák, és talán, egy másik dimenzióba kötöttem ki.

Egy nagyobb területen voltunk, amit átlagosnak mondtam volna, ha nem lett volna a fű lila. De nem a világos, szép lila, hanem a csúnya, sötét, majdnem feketével megegyező.

A helyet fák vették körbe, amiknek lombja a fű színével egyezett meg, törzsük koromfekete, de néhol láttam szürkét is. A tér maga téglalap alakú volt, és körülbelül két focipálya méretével egyezett meg.

-Gyere! - szakította meg gondolatmenetem Beca, akit még az előbb nem láttam.

Felvették a maszkjukat, majd én is, és egy fekete kőfal felé kezdtünk menni, ami a tér egyik oldalát zárta le.

Utána megint a csaj akciózott. Fogta a követ, és egy négyszöget rajzolt a falra. A mintától egy mélyedés keletkezett, majd egy kisebb fény ment rajta végig, és egy ajtó állt előttünk.

Persze, ők egyből bementek. Látszott, hogy már rutinosak ebben az egészben, és nem először járnak itt, de engem minden esetre ez az egész egy kicsit megijesztett, pedig nem vagyok félős.

Amint beléptünk, egyből változott a helyszín. Méretre akkora volt, mint az előző hely, csak itt fekete, fából készült padló volt, amit talán az itteni fákból készítettek. Nem voltak falak, csak egy magas, üvegből készült kupola, ami körül látni lehetett az erdőt, és a szürke, felhős eget.

-Szia David! - köszönt Beca, és egy harmincas éveiben járó férfihez ment.

Egy magas, talán két méter körüli pasiról van szó. Szőke haja volt, és fehér ruhája, ami kicsit sem hasonlított a miénkhez. Fehér színű maszkot viselt, de még sem ez, hanem lila bőre volt a különleges, ami tökéletesen megegyezett a fák lombkoronájának színével.

-Sziasztok! - mosolygott. Legalább is, hangjából ezt tudtam kivenni, mivel a maszkjától nem láttam arcát. Végig nézett rajtunk, majd rajtam ragadt a tekintete - áhh, Katy! Már vártalak.

-Engem? - mutattam meglepődötten magamra.

-Várj - nevetett fel Beca -te tudtad hogy ide fog jönni?

-Van, ami jobb, ha titokban marad - kacsintott rám.

Nagy ajtócsattanás, és megjelenik a többi két srác. Valahogy éreztem az érdeklődő tekintetüket, de mivel ők is maszkban voltak, ezt nem tudtam biztosra megmondani. Az ajtóban álltak kicsit, majd közelebb jöttek.

-Sziasztok - köszöntek egyszerre.

-Kezdjük? - kérdezte az egyik fiú.

-Kezdjük. - bólintott a "mester" és elővett egy fehér követ...

Negroo