Kérdőn Becára néztem. Hogy került ő ide? Amikor beszálltam a kocsiba megesküdtem volna, hogy egyedül vagyok.

Amilyen lassan csak tudtam, kivettem a fülhallgatót a fülemből, és, bár nem indítottam el a lejátszót, pár másodpercig még is úgy csináltam, mint aki azt állítja le.

-Te mit csinálsz itt? – tettem le magam mellé a telefont.

-Neked is szia hugi. – döntötte az ülésnek a fejét, kicsit kihangsúlyozva a hugi szót. – beszélnünk kéne.

Beca és köztem minden normális beszélgetés így indul. Akkor lenne érdekes, ha egyből a lényeggel kezdenénk.

-Biztos, hogy nem beszélek veled, arról - célozgattam a cigarettára. Megnyomtam az "arról"-t, és igyekeztem a szemébe nézni, de napszemüveg volt rajta, még hozzá egy elég sötét lencséjű.

-Komolyan? – ráncolta össze a homlokát – kétszer kihúztalak a bajból. Annyit érdemlek, hogy meghallgass...

-Hallgatlak – szóltam közbe. Legyünk túl a fejmosásán, bár, mint máskor, olyan nagyon úgysem hat meg...

-Aggódok miattad – suttogta, és nagy levegőt vett.

-Aha, gondolom – forgattam meg a szemeim, és összekulcsoltam magam előtt a kezem.

-Láttam a nyugtatókat. – jelentette ki. Megfagyott bennem a vér, és egyszerre több kérdésem is lett volna, de nem tudtam, hogy kéne őket feltennem.

-Szóval te szóltál anyuéknak? - néztem lesajnálóan. Beca pár másodpercig csendbe maradt, mintha a válaszon gondolkodnia kellene, én meg csak próbáltam egy mosolyt az arcomra erőltetni.

-Azt akartad, hogy hagyjalak ott a földön összeesve? Nagyobb bajod is lehetett volna. – fordult az ablak felé, és összekulcsolta a kezét. Kicsit lehajtotta a fejét, látszólag megsértődött, de lehet,  bánja már, hogy felhozta a témát.

-Ez az, sértődj meg! - röhögtem ki. Vártam, hogy megtörjön, és kibökje, mi baja, de tudtam, hogy ennél makacsabb. Elvégre, biztos a halálomat kívánta.

-Hagyj! – mérgelődött, és akkor sem mozdult meg.

-Mi van, nem mered elmondani, hogy ott hagytál? – cukkoltam. Rendesen megmakacsolta magát, de a következő pillanatban kénytelen volt megtörni.

Erőszakosan felém fordította a fejét, és a hirtelen mozdulat hatására leesett a napszemüveg a szeméről.

-Uppsz.. – fogta meg a szeme helyét. És akkor nem tudom, hogy a naptól fénye miatt vagy ténylegesen, de láttam a szeme alatt egy lila foltot.

-Az mi? – tértem a lényegre. Beca idegesen odakapta a kezét, és törölgetni kezdte, ezzel egy tucat alapozót a ruhájára kenve. Én is odanyúltam, mire valami kiesett a zsebemből és hangos csattanással esett az egyébként puha szőnyeggel leterített kocsi padlójára.

Ott volt a kristály... szóval nem álom volt.

Zavartan felkaptam a követ és a zsebembe rejtettem, majd Beca meglepődött arckifejezésével találtam magam szembe.

-Mi az? – kérdeztem a testvéremet

-A francba...- válaszolta meglepetten, majd nyílt a kocsi ajtaja.

-Rebeca?! – csodálkozott el Steve, mikor meglátta Beca arcát.

Ő se siette el a dolgokat. Anyám kinyitotta a kocsi ajtaját és csodálkozva nézett a lányra. Beca egy olyan követ vett elő, mint az enyém, majd rajzolt a levegőben egy mintát. Ahogy a kristály érintette a levegőt, halványszürke csík maradt utána, ami rögtön el is tűnt, miután befejezte a rajzot. Anyám reakcióját vártam, de az nem mozdult, ahogy körülöttünk semmi más. A madarak az égen megfagytak, a sétáló emberek megálltak, a kocsik nem mentek tovább. Egyszerűen minden megfagyott kivéve minket.

-Mi a... - nyíltak fel a szemeim.

-Ne káromkodj! – szólt közbe, és törölgetni kezdte szemüvegét.

-Akkor káromkodok amikor én akarok. – intettem le – amúgy is, mit csináltál? - tagoltam meglepetten az utolsó két szót.

-Honnan van a kristályod? – szorította ökölbe a kezét. Feszült lett, amikor meglátta a követ, vagy kristályt, vagy mi ez, mondjuk, jó lenne tudni, hogy ez miért is van nálam.

-Én kérdeztem előbb. – pislogtam kettőt. Becat nagyon nem hatotta meg a dolog.

-Ahhj, Katy – emelte arca elé a kezét – nem válaszolok addig, ameddig nem mondod el.

-Valami 48-as dimenzióból – adtam meg magam, és ezzel együtt a választ is.

Most már nem csak az emberek fagytak le, hanem a levegő is. Beca idegesen csapkodni kezdett, majd leállt és szótlanul meredt maga elé 

– Szóval? - kezdtem megint rámordulni

-Ezt most nincs időm megmagyarázni. – szuper! Akkor egyáltalán minek kezdted az egészet? Sok eszű...

-Addig nem megyek innen, ameddig nem magyarázod el, mi van! – üvöltöztem vele, és ismét összefontam magam előtt a karom.

-Nem is kell! – nevetett gúnyosan és elővette azt a szürke kődarabot, amivel az egész galibát okozta.

-Ne!!! – kezdtem legyezni a kezemmel

-Mit vársz, mit csináljak? - húzta fel a szemöldökét.

Kiszállt a kocsiból, ezzel félrelökve az eddig ajtót támasztó anyámat, majd beült mellém a másik oldalra. Szemüvegét gondosan visszaigazította a helyére, majd elővett egy tükröt, és megnézte, hogy száz százalékos takarásban van-e. Amikor megelégedett az eredménnyel elővette a szürke kődarabot, újra lerajzolta a mintát, és minden visszaállt a normális kerékvágásba.

Steve kérdő tekintettel meredt a lányra, aki csak óvatosan felpillantott rá, ügyelve arra, hogy "szépséghibáját leplezze". Pár pillanat múlva egy rohadt nagy csattanást hallottunk, majd anyu visítását, miszerint lefejelte a kocsit. Mindezt tátott szájjal néztem, de az anyámmal történt baleset után összenéztünk Becaval és halkan el kezdtünk röhögni.

Halálos pillantást követően elindultunk. Úticélunk elég messze van, így volt időm nézelődni. A nap már kitárta hatalmas, sárga karjait, lassan az idő is melegebb lett a reggeli hűvösségnél. A város kezdett életre kelni, tele a munkába igyekvő felnőttekkel, öregekkel, és  kisebb-nagyobb gyerekekkel. A forgalom is fellendülni látszott, bár, ezt egy nagyobb városban nehéz felismerni.

Nos, újra itthon. Kinyitottam az ajtót, és vettem egy mély lélegzetet a friss levegőből. Nem mint, ha a kocsiban nem lett volna lehúzva az ablak...

A csomagtartóhoz léptem, hogy kivegyem a körülbelül egy hónapra elegendő cuccom, amit egy éjszakára kaptam, de Steve leintett, hogy üljek el. Beca a kiszállást követően egyből a szobájába ment, nem törődve azzal, hogy talán várták tőle a segítséget.

-És segíteni ki fog? - üvölt utána Sophie. - Ha már annyira jóba vagytok. - fejezte be, de mintha meg se hallotta volna, ment tovább.

-Miért nem tudsz egyszer valamit szó nélkül hagyni? - csesztem le, majd követtem "nővéremet", ezzel tátott szájjal maga mögött hagyva "szüleimet".

Becara a szobájában találtam rá. Először csak besétáltam a nyitott ajtón, majd tekintetemmel őt kezdtem el keresni, ameddig meg nem láttam az ágya mellett. Velem szemben volt, majdnem hogy tökéletes takarásban, kivéve a haját, ami itt-ott kilátszott, és a szipogását, ami sírásról árulkodott.

-Azzal nem segítesz magadon, ha a maradék sminket is lebőgöd magadról - guggoltam le mellé, majd egy laza mozdulattal leültem a szőnyegre.

Összekuporodva, felhúzott térddel ült, fejét a térdeire hajtotta, és azt körbefonta kezeivel. Esélytelen lett volna felmérni a helyzet súlyosságát, főleg, hogy a kocsiban a fél pillanat és a felkelő vakító nap fénye miatt, nem sokat láttam a sérülésből.

-Miért? - jött a válasz, ami kissé meglepett. Arra számítottam, hogy majd elküld a francba vagy benyom egy "kössz"-öt, de ezek szerint kíváncsi a véleményemre.

-Mert drága a smink - ráztam meg a vállát, amire a reakciója egy halk hörgés volt. Feltételezem, felnevetett.

-Szeretnéd megbosszulni? - fordítottam el a fejem, és mosolyogni kezdtem.

-Hogy? - nyüszített, majd felnézett.

Kezeivel már a térdét kulcsolta össze. Először az ajtóra nézett, majd rám, és értetlen tekintettel mért végig. Ahogy nézett, láttam az arcán, szemétől majdnem hogy a hajáig elhúzódó lila, kissé ferde foltot, és sírástól vörös szemeit, amik egy picit fel voltak dagadva.

-Asszem' ilyenem még nem volt - mutattam a foltra a szemén, amire ő idegesen elfordította fejét.

-Nagyon vicces... - morogta. Az ágyat támasztéknak használva felálltam, és az ajtóhoz mentem
-Hová mész?

-Mindjárt jövök - néztem vissza egy pillanatra, és ügyelve a feltűnés mentességre lassan csuktam be az ajtót.

Átfutottam a szobámba, de nem találtam ott a táskám. Reménykedni tudtam, hogy sminket nem raktak el nekem, és az most is ott lapul valahol a szekrényemben szétszórva. A remény nem foszlott szét, a nap kezdésének egy fontos kulcsa most is a fiókban hevert, de most mozdulataimat szaporázva kaptam fel őket és vittem át a szomszéd szobába.

Beca az ágyon ült, egy csomag zsebkendő és egy tükör társaságában. Óvatosan törölgette a szemit, de akárhányszor hozzáért a zsebkendővel a következő dolog mindig a keze volt, amivel sminkét javította.

-Azt felejtsd el! - dobtam hozzá a sminklemosót.

-Ezzel mit akarsz? - kapta fel a kis flakont, és - mint aki még nem látott ilyet - nézegetni kezdte.

Elővettem a többi cuccot és az ágyra dobtam.

-Hajrá! - húztam fel a szemhéjamat. Beca értetlen tekintetével találtam szemben magam, de pár másodperc múlva vette a lapot. Fogott egy zsebkendőt, ráöntötte a sminklemosót, és el kezdte leszedni a nyolcvan réteg alapozóját.

*

-Hé - emelte fel a kezét - Mi ez a zöld vacak? - mutogatott az ecsetre.

-Korrektor, - sóhajtottam - te nem szoktál sminkelni? - tettem fel a kérdést, és kicsit arrébb húztam az ecsetet. Beca megdöntötte a fejét, és amolyan "ezt te rám nem kened" nézéssel meredt a tárgy után.

-De. - jött a rövid válasz.

Nem volt most olyan, mint máskor. Mindig azt hittem, hogy ő az a fajta, akinek mindenhez van valami hozzá, illetve beszólása, de ezek szerint van egy csendesebb oldala is, amit pár év leforgása alatt még nem sikerült felfedeznem. Meglehet, meglepődött azon, hogy segítek, és igaz, ezzel talán magamat is sikerült meglepnem. Ki gondolta volna, hogy majd pont anyám és egy kő fog minket egymáshoz közelebb hozni...

-Közben elmesélhetnéd, hogy mi van azzal a kristállyal... - szólaltam meg a levegőt feszítő csend után.

Beca a kérdésre összerezzent, hevesen pislogni kezdett, és ameddig egy sminkkellék keresésével foglaltam el magam, kigondolt egy kerülőutat.

-Mivel akarod kikészíteni Sophiet? - kérdezte. Zavartan ránéztem, és egy pillanatra el is gondolkodtam, hogy ez hogy jön a kérdésemhez. Végül is, gondoltam, hogy nem mondja el egyből. Előbb-utóbb erre úgy is vissza kell térnie.

-Elmehetnénk fodrászhoz. - fogtam meg az alapozót.

-Szia k... - nyitódott az ajtó. Megfordultam, és Steve állt ott, aki épp érdeklődve fürkészte tekintetünket, de főleg Becaét, aki nem mert felé megfordulni.

-Szia! - válaszoltuk egyszerre. Visszafordultam a lány felé, és a szeme alá kentem az ecseten lévő festéket, azért, hogy ha Steve közelebb jön, véletlenül se lássa a foltot.

-M-Mit csináltok? - kérdezte, mint aki nem látja, mi van mindenhol az ágyon.

-Hát - kezdtem nyugodtan a magyarázást - lenne időpontom a fodrászhoz, és Beca azt mondta, elkísér. - folytattam közben a "munkámat" - sőt, ha akar, ő is jöhet velem!

-Ühüm... - bólogatott elismerően Beca

-Nincs egy órája, hogy hazahoztunk a kórházból - jött beljebb - szó se lehet róla. Amúgy is, mikor akartad elmondani? - szidott le, kizárva a tényt, hogy pont Rebecaval akarok elmenni akárhova is, úgy, hogy tíz percet nem bírunk ki egy helységben.

-De én is megyek - nézett fel megmentőm.

Mondhatni, jó munkát végeztem. A foltnak nyoma sem volt, picit talán nagyobbnak tűnt ott az arca, de ezt be lehetett tudni a sírásnak.

-Te sírtál? - kérdezte meglepetten. Beca kétségbeesetten lehajtotta a fejét, és segítségkérő tekintettel nézett rám.

-Akkor? - pakoltam össze a palettákat - mehetünk?

-Menjetek, de kérdezzétek meg Sophiet. Katy, kimennél, kérlek? - hadarta el a szavakat.

Úgy látszik, Becával többet foglalkozik Steve, mint velem anyu. Egyből leszűrte, hogy valami nincs rendben, és már is készül vele megbeszélni a dolgokat négyszemközt. Ahogy azt kell.

A lány vállára tettem a kezem, szemébe néztem, és halványan elmosolyodtam, majd cuccaimat szorongatva kimentem a szobából..

Negroo