Érzés, hallás, látás. Ezek az élet alap feltételei, amire nap mint nap senki sem gondol. Pedig mindegyik szükséges ahhoz, hogy felismerj egy barátot, családtagot, vagy éppen ellenséget. Érezned kell a jelenlétét, látni a mozgását és hallani a hangját. Mindegyik kell ahhoz, hogy száz százalékig legyőzd az ellenséged.

Naiv voltam. Befolyásolható és naiv. Hagytam, hogy valami húzzon magával. És most nem a drogokról beszélek. Egész végig tudtam, éreztem hogy eddigi életem instabil és a föld kicsúszik a lábam alól. A szenvedélyeimnek éltem, miközben nem tudtam, mit várok az élettől.

Igen, lógtam a suliból. Igen, sosem tanultam. Bunkó voltam másokkal, ártottam önmagamnak, de ez nem azt jelenti, hogy rossz ember vagyok. Kellett valami, amin levezetem a stresszt.

Hiába. Hiába lázadtam anno anyu ellen, hiába bandáztam a sötétben a város utcáin, hiába szívtam vagy rúgtam be rendesen, valahogy bármit tettem meg nem éreztem magam sosem biztonságban.

Sosem jöttem rá arra, hogy ezekkel nem érek el semmit, folytattam ameddig tudtam, mert engem ez nyugtatott meg, és ettől éreztem magam jobban.

Sosem kaptam meg a normális életet. Anyám mindig ott volt, aki megkeserítette. Sokszor volt, hogy bántott lelkileg vagy éppen testileg. Sosem tudtam, ki a valódi apám, mivel anyu azt mondta, hogy elhagyott, de gondolom egy véletlen esti baleset voltam, aki szerencsétlenségére egészséges és túl későn vették észre. És ez nagyon fájt. Éreztem a tekintetén a bőrömön, hogy sosem szeretett és csak muszájból viselt el és tartott el.

Régen akárhányszor akadt egy normális nevelőapám folyton elhagyta, vagy éppen megcsalta, és akkor váll rángatva elköltöztünk egyik helyről a másikra.

És most itt lakunk hét éve. Normális élet, normális család, és egy testvér, akivel mindent megbeszélhetek. Legalább is így gondoltam. Steve nagyon jó fej, már szinte a saját apámnak tekintem, de sose tudnám apunak szólítani. És ott van Beca, aki folyton beleköt mindenbe és sosem lehet vele beszélgetni.

Nem változik semmi. Itt fekszem egy fehér fényben, a gondolataimmal magamra hagyva, és ezzel talán többet ártok magamnak, mint használok. Majd a színek elhalványulnak, és egy rózsaszín valamibe vezetnek.

Először csak a szemem nyitottam ki, majd pislognom kellett párat, hogy megszokja a fényt. Nem mintha az előbb nem ott lettem volna, de ez más volt. Pár kétségbeesett pillantás, és egy ideges nőt veszek észre. Idegességében az alsó ajkait harapdálta, miközben valami vizes zacskót nézegetett.

Rám pillantott, ezzel észrevette, hogy.... hogy ébren vagyok. Igen talán ez a legjobb szó.

- Jó reggelt Miss Clark! Hogy érzi magát? – érdeklődte ártatlan pillantásokat küldve felém.

- Hol vagyok? – nyöszörögtem.

-A Szent Joshep kórház egyik kórtermében. – sóhajtott.

- Hogy hol? – akadtam fenn a „kórház" szón. A csipám egyből kinyílott, és ha a nő épp nem akkor szedett volna ki belőlem egy tűt, fel is ugrottam volna.

- Tudom, hogy ezt most nehéz felfognod és elfogadnod, de nyugodj meg, nincs semmi baj, minden rendben lesz – mondta egyre idegesebben. Érezte, hogy ha én még sokáig itt leszek hatalmas problémáink lesznek egymással. – a családja kint vár. Beengedhetem őket? – tette hozzá kérését.

- Engedje – hurrogtam le, mire ő az ajtóhoz ment. Automatikusan az ablak felé fordítottam a fejem a tájat kémlelve, mivel akkor jöttem rá, hogy a történtek után nem igazán vagyok anyámra kíváncsi.

-Katy, édesem! Felébredtél? – hallottam anyám színlelését. Még mindig nem fordultam meg, nem voltam kíváncsi az önelégült pofájára, ami ha ketten vagyunk úgy is változik.

-Nem, ahogy látod még mindig kómában fekszek és csorog a nyálam! – válaszoltam neki valamennyire indulatosan, azzal a reménnyel hogy ezzel rám un és kimegy.

-Pimaszkodni mersz? – emelte fel a hangját, mire talán észrevette, hogy nem egyedül van itt és most csak véletlenül tett úgy velem, mint egy régi rongybabával – Édesem, csak aggódok! Minden rendben?

-Jah, persze! Bár, ha kimennél, akkor sokkal jobb lenne! – fordultam meg és tekintetemmel anyámat kezdtem fürkészni, majd amikor rá néztem ugyan azt a képet láttam, amit mindig vág, mikor négyszemközt vagyunk. Semmi nem változott.

Pár másodperc kellett mire feltűnt neki hogy nem viccelek, és nem szívom vissza a dolgokat, és ajtócsapkodással elhagyta a termet. Hatalmas sóhaj hagyta el a számat, a tégla leesett a szívemről és így már a többiekre is más szemmel néztem.

Végignéztem rajtuk. Ott volt Steve, Beca, mint családom, és még valaki, akivel talán ugyanolyan magasak voltunk, még is fel kellett emelnek a fejem és bele kellett néztem a mélyszürke szemeibe, hogy lássam, ki az.

-Várj, te mit keresel itt? – kérdeztem Adamet, akinek kivételesen nem piroslott a szeme és nem szédelgett a drogoktól, amiket időnként nekem szállít le. Látszólag meglepte a kérdésem és kerülni kezdte a tekintetemet.

-Nem tudtunk elérni, ezért gondoltam, hogy valami baj van. A nővéred meg nem tudott rólad semmit, így hát apudat hívtuk. – most tudtam volna felpofozni. Először is, nem az apám. Másodszor meg honnan tudja a számát? Elvégre annyira csak nem aggódtak értem, hogy fogták a telefonkönyvet és el kezdték fürkészni a nevelőapám nevét. Azt, hogy nem anyámat keresték egyből valahol meg tudtam érteni.

-És, mi történt? – kérdezte Steve. Ajaj, ezzel a témával még problémáink lesznek...

-Másnaposság – szólalt meg helyettem Beca, ezzel kimentve a kínos helyzetből. Egy valamennyire hálás pillantást küldtem felé, amit ő nem vett észre. –Másnapos volt, nem evett semmit. Én hideg vízzel keltettem reggel, és ettől elájult.

-Rebeca! Ha megint falazni akarsz a húgodnak, akkor azt ajánlom, hogy ne most kezdjétek a jó testvért játszani... elég baj volt már a reggeliből – kezdték a veszekedést.

-Tényleg így volt. – jegyeztem meg halkan – és, mikor mehetek haza? – tereltem el a témát.

Kellemetlen volt, hogy Adam előtt veszekednek rajtam, kínosnak éreztem a helyzetet. Most tuti azt hiszi, hogy itt van a szerető kis családom, akik annyira aggódnak értem, hogy többé a kezemet sem engedik el, és ez tök gáz.

-Nem tudom, Katheryne. Az orvosok nem mondtak sokat, csak annyit, hogy ha felkelsz, még csinálnak egy vizsgálatot.

-Remek! – örültem a nagyon jó hírnek, és a semmibe kezdtem bambulni, pontosabban felnéztem. Csodálom, hogy a plafon nem rózsaszín... a szoba színe ugyanis alapból undorító.

-Jó napot, Mr. Wilkinson vagyok! Én fogom vizsgálni, miss Clark. – kaptam a fejem a hang irányába. bejött a kezelőorvosom! Szuper! Ennél jobban nem is éghettem már volna...

-Csak essünk túl rajta - suttogtam, és felültem. El kezdték mérni a vérnyomásom, utána még egyszer és még egyszer, majd ezt a hármat leírtak, majd mutogatni kezdtek és nekem azt kellett követni. Utána kettesben maradtunk, majd hamarosan jöttek segítők akik valamit néztek a koponyámon.

Lehet azt hitték, hogy tetves vagyok. Utána megint vérnyomás mérés és még egy csomó szar, és mire meguntam ezredszerre végre visszajöttek a többiek anyám kivételével.

Próbálták feldobni a kedvem több-kevesebb sikerrel, és amikor már belemelegedtünk a beszélgetésbe Beca és Steve elmentek, szóval kettesben maradtunk Adammel.

-Ez nagyon ciki volt – szólaltam meg pár perc magam elé bambulás után.

-Nem is. Aranyos szüleid vannak. – vigyorgott.

-Steve nem az apám, Sophiet meg nem tekintem az anyámnak – kezdtem valamivel hangosabban az eddigi hangejtésemnél – ígérd meg, hogy nem mondod el a többieknek! – kérleltem.

-Késő. Amikor Stevet hívtam együtt voltunk kint a klubban, Dennis és a többiek mindent hallottak.

-Óriási. – hajtottam le a fejem – már tuti tudja mindenki a klubból.

-Dehogy is. A lelkükre kötöttem, hogy ne pofázzák el magukat – fellélegeztem.

Megfogta a kezem, és leült az ágy szélére.

-Veled vagyunk - suttogta.

-Jó.. – rántottam el zavartan a kezem – nem bunkóságból, de nagyon fáradt vagyok, elmennél, kérlek? – néztem a fiúra, aki pár másodpercnyi bámulás után végre megszólalt.

-Igen, igen persze! – reagálta le az egészet, és az ajtóhoz ment. – Vigyázz magadra – mondta a búcsúzó szöveget köszönés helyett, és elviharzott. Nem mintha ezen a helyen bármit tudnék magamnak ártani.

Tényleg fáradt lettem, és kis idő után el is nyomott az álom. Még az előtt eszembe jutott a 48-as dimenzió, és a gondolat, hogy ha most elalszok mennyi eséllyel kerülök oda vissza. Álmomban viszont csak Steve és anyám hangját hallottam, arról beszélgetve, hogy gyorsan lerakják a cuccot és mennek az orvosomhoz beszélgetni, ugyanis holnap mehetek haza.

Add isten, hogy ez ne álom legyen!

*

-Miss Clark – hallottam egy mély hangot. Mikor kinyitottam a szemem szembe találtam magam Dr. Wilkinsonnal.

Kábultan ültem fel. Ahogy körbenéztem láttam, hogy az ablak nyitva van, ezzel beáramlott a reggeli friss levegő.

-Igen? – kérdeztem valamivel kedvesebben, mint tegnap.

-A kolléganőm – nézett az általam feltételezett ápolónőre - elvégezne pár vizsgálatot, mielőtt hazamegy – hadarta el idegesen.

-Jó – válaszoltam fáradtan, és az úr sietősen kirohant a teremből

A nőre néztem, aki már a vérnyomásmérőt fogta a kezébe, lassú pillantásokat küldve felém. Ennek a kórháznak mániája a vérnyomásmérés?

-Ne vegye a szívére, sok dolga van – magyarázkodott.

-Megértem – reagáltam. Ez az átka a reggelnek... mindenkivel kedves vagyok...

-Hogy érzi magát? .....

*

Megkönnyebbülve szálltam be az autóba, közbe drága szüleimet vártam, akik bent maradtak valamit elintézni.

Baseball sapkámat a fejembe húzva szálltam be hátra a kormány mögötti ülésre, majd a fülhallgatómat dugtam be.

-Szia – köszönt Beca az anyósülésről.

#Negra