Fáj a fejem, égnek a szemein, szédülök és így tovább. Nem volt egy felemelő érzés felkelni.

-Fáj... - mondtam elhúzva a szót

-Mi? - kérdezett vissza egy hang

Hirtelen semmit sem érzékeltem a külvilágból, de ez pár perc múlva megváltozott. És megláttam valakit.

Egy kislány volt az. Kis teste volt, úgy nyakig lehetett fél méter, és a feje is ugyanekkora. Zöld  bőrszíne, hatalmas, mogyoróbarna szemei, hegyes orra és füle, lapos szája és hosszú barna haja volt. Lila szoknyás egybe ruhát viselt.

Na jó. Lehet hogy berugtam tegnap, picit lehet hogy be is téptem, de csak nem láthatok... ilyet? Vagy tényleg ennyit szívtam?

-Te ki vagy? - kérdeztem, és megtámaszkodtam a kezemen.

-A nevem Laura. És a tiéd? - válaszolt. Ritka hogy ilyet mondok, de ahogy a mogyoróbarna szemeivel pislogott iszonytosan cuki volt.

-Katheryne. - forgattam a fejem - hol... hol vagyok?

-Nem tudod, butus? - nevetett - Ez a Zanashok dimenziója, azaz a 48-as dimenzió. Üdv itt! - mondta, és megfordult, félig engem és félig a tájat nézve. - nézz körbe! Hát nem csodálatos?

Hogy őszinte legyek: nem. Körülnéztem, és a nagy semmi közepén találtam magam, egy lebegő szigeten valami hatalmas fa tövében, egy szörnyszülöttel az oldalamon. Alattam nem volt talaj, csak a hatalmas fekete semmi.

-Hát... - fogtam a fejem, mivel éles fájdalom vágott bele. Eddig is fájt, de percről-percre többször érzem. Olyan ez, mint a villámcsapás. Látod, jelen esetben érzed egy tized másodpercig, majd elmúlik, és ahogy jön a vihar, egyre többször történik meg.

-Üres? - kérdezte - Nézz feeeel! - Nyivákolta. Kezdett idegesíteni.

Az égen már más volt a helyzet. Felettünk volt egy nagy fehér világító gömb, körülötte csillagok, és az égnek volt egy lilás-kékes elszíneződése. Kődarabok sokasága száguldott végig csigalassúsággal az égen. A nagy világító labdában egy holdat véltem felfedezni.

-Wow.. ez tényleg szép - csodálkoztam. - de várj... én hogy lélegzek itt? - kaptam a nyakamhoz az egyik kezem, a másikkal még mindig támaszkodtam - És éjszaka van? Az előbb még reggel volt...

-Te kis buta - sipákolt. Nem bírom a csajt, az tuti - Genoteerdként tudhatnád, hogy a dimenziók közt hatalmas távolságok vannak, és mindegyiknek megvan a saját jellegzetessége.

-Szóval? - álltam fel, és felé fordultam - Várj, mi?

-Szóval már meg is válaszoltam a kérdésed - vihogott - gyere!

-Hova? - kérdeztem, mintha ezer éve itt élnék és minden természetes lenne.

-Csak kövess - mutatta, és készült lelépni a semmibe.

-Mi... mit csinálsz hülye vagy? - reagáltam meglepve, de már a kislány lelépett. Lezuhant.

Őszintén, nagyon örülök neki, hogy egyedül maradtam egy kicsi, lakatlan, ismeretlen lebegő szigeten egy állítólagos másik dimenzióban.

-Ugorj - hallottam egy hangot a hátam mögött - ugorj - biztatott. De akárhová néztem, nem láttam senkit.

-Ugorj, ugorj, ugorj - észleltem a hangokat egyre közelebbről.

-Nem!

-Ugorj. Ugorj - hangosodott.

-Jó, megteszem, üvöltöttem, és leugrottam.

*

Egy tisztáson ébredtem. Meglepett a fű méregzöld színe és magassága. Ha felálltam volna, a térdemig ért.

-Fáj még? - kérdezte - első látásra - a kislány.

-Már nem.. - mondtam furcsállva, mert már tényleg nem fájt.

- Gyere! - mondta, és követtem. Lehet, hogy rosszul döntöttem.

Úgy fél órája járhattunk. A fű végig súrolta a lábam, és pár helyen a nadrágomat is kiszakította. Kezdtem fáradni már, mikor megláttunk egy tavat.

-Ott van! - futott a tóhoz. Én csak sétáltam

-Nem jössz? - fordult meg.

-De - mondtam szinte kiabálva, mert elég messze tartott akkor már. Megvárt, és együtt sétáltunk az állóvízhez.

Laura lehajolt, és megmosta az arcát.

-Ugye nem az a következő, hogy ugorjak a tóba? - kérdeztem reménykedve.

-Nem - nevetett. - most pihenünk.

Így tettünk. Leültem a tó széléhez, és elterültem a nagy fűbe. Az előttem lévő vízen csillogott a nap fénye, és a gyenge szél a rajta lévő tavirózsákat mozgatta. Kellemes érzés volt az a gyenge szellő ebben a rohadt melegben.

Már majdnem elaludtam, amikor láttam hogy egy fényes gömb közeledik.

-Laura... öhm... mi az? - szóltam neki, de hiába. A lány már aludt, a valami meg egyre közeledett.

Pár pillanat múlva egy gyönyörű szarvassal találtam magam szembe. Hatalmas fekete agancsai közel sem voltak átlagosak, ezüsttől csillogó bőre még annyira sem. Ivott a kútból, amikor egy hatalmas dörrenést hallottam, majd elnyomott az álom.

*

-Katy!!! Kaaatyyyy!!! - ébresztgetett a kislány. Már a hangjából tudtam, hogy ő az. Az az idegesítő, nyivákoló hang...

-Miaz? - nyitottam ki a szemem. Ugyanolyan volt az égbolt, mint a 48-as dimenzióban.

Körbenéztem. Ugyanott voltam, de mégse. Ez hülyén hangzik, de igaz. A sziget ugyanaz volt, de e köré több sziget is csoportosult. Mindegyikhez más színű üveglépcső vezetett. A szigeteknek különböző volt a nagysága, és mindegyiken volt egy-egy ház.

-Ez.. hogy került ide? - kérdeztem meglepve.

-Eddig is itt volt. Csak kellett az ezüstszarvas vére ahhoz, hogy lásd - mutatott körbe. - most már elviheted amiért jöttél.

-És miért jöttem?

-Azért - mutatott az egyik lebegő szigetre.

A szigeten volt egy hatalmas kőoszlop, és köré volt egy szürke üvegfal húzva. Fölötte valami lebegő burok volt, amit onnan látni hogy a körülötte lévő csillagok egyszer nagyobbak, egyszer kisebbek lettek. A földrészt körbe volt rakva téglás úttal, így körbe lehetett járni.

-Biztos vagy benne? - kérdezte, és oldalra fordította a fejét.

-Hát, elvileg ezért jöttem. - mondtam, és elindultam a kis sziget irányába.

-Hát jó - válaszolt, és furcsa hangokat kezdtem hallani.

Hátranéztem. Már nem Laurát láttam. Ott volt egy lány, aki olyan volt mint ő, csak kócos hajjal, nagy sárga fogakkal, szakadt ruhával, vérrel beterítve és nagy körmökkel.

Ha lett volna ott humorom poénkodni akkor elmondhatom, hogy a körmöket és a vért leszámítva úgy nézett ki mint én reggel :).

-Laura... biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk beszélni - hátráltam.

-*vicsorgott* - egyre közelebb jött, ahogy hátráltam egyre gyorsabban, de tartotta a két méter távolságot, egészen addig, ameddig a kőoszlop védőüvegjének nem ütköztem. Akkor rám támadott.

Elkezdtem futni körbe a tárgy körül. Balra mentem. Ahogy futottam, farkasokkal találtam magamat szembe.

Hátrapillantottam, ahol a kislánynak álcázott zombi állt. Vagy inkább a zombinak álcázott kislány.

Szuper! Akkor most választhatok, hogy a zombi, vagy a kutyák tépnek szét...

De nem, egyik sem. Egy ajtó jelent meg közvetlen mellettem, amit egyből feltéptem, és berontottam. Belül volt egy kulcs, amivel bezártam.

Hirtelen vért láttam meg az üvegen, majd azt, ahogy a kis Laurát a farkasok elevenen feltépik. Biztonságban éreztem magam, és mivel alapból nem bírtam a lányt, nem tulajdonítottam neki különösebben nagy jelentőséget.

Megnéztem a kőoszlopot. Kristályok álltak ki belőle, felettük egy, egy névvel.

Hangosan el kezdem olvasni a neveket

- Rebeca... Rebeca Cooper? - csodálkoztam. A tartóból egy kék kristály állt ki.

Először azt hittem, hogy minden embernek van kristálya, de ahogy megnéztem, ahhoz túl kevés volt rajta a név.

Az egyik rész el kezdett világítani Odanéztem, és leolvastam a nevem: Katheryne Clark. 

Levettem egy fekte kristályt, és éles valamit láttam, majd hallottam ahogy betörik az ajtó.

#Negroo