Huh, egy nagyobb kihagyás után újra megnyitottam a szövegszerkesztőt és leültem írni. Bye bye írói válság! ;) Nektek pedig jó olvasást! 

Az ágyamban ébredtem. Nem emlékszem, hogy kerültem oda, de pizsamában voltam és betakarva. Valaki járt itt, aki átöltöztetett és lefektetett. Először apára gondoltam, és már fordultam volna a másik oldalamra, de eszembe jutott, hogy bár a szobámban vagyok, mégsem otthon. Már nem volt kedvem tovább aludni. Az órám fél tízet mutatott, de éreztem, hogy valójában nem ennyi az idő. Kicsoszogtam a fürdőszobába, merthogy csak oda tudtam menni, egyébként be voltam zárva. Nem lepődtem meg, amikor a tükörbe nézve elszörnyedtem magamtól. Az arcom sápadt, a szemeim karikásak, a hajam pedig kócos. Akár egy rossz zombis filmbe is elmehettem volna agyzabálónak. Beugrottam a tus alá, hátha egy forró zuhanytól felfrissülök, és akár még a közérzetem is javul, de ugyanúgy ramatyul másztam ki a fürdőből, mint ahogy bementem oda.

El se tudtam képzelni, hogy mit csináljak. Elkezdtem keresni hirtelen felindulásból a kristályom, de természetesen nem találtam sehol. Ötletem se volt, hogy mit kezdhetnék magammal, egyedül a könyveimet tekinthettem társaságnak, más nagyon nem akadt a szobámban, amivel leköthetném magam. A könyvespolcom elé léptem, és levettem egy random könyvet azok közül, amik életemben csak egyszer akadtak a kezem közé, hogy felrakjam a polcra. Így a „Vihar után" című könyvvel ültem le az ablakomba, és kezdtem el olvasni az „érdekfeszítő" könyvet. Már délután kettő is elmúlhatott, mikor elkezdtem éhes lenni. Unottan raktam le az amúgy már majdnem kiolvasott könyvet, és ismét felfedező útra indultam, de csalódottan nyugtáztam, hogy itt bizony nincs semmi ennivaló. A következő pillanatban egy kis rés jelent meg a falon ott, ahol múltkor a múltba kerültem. Nem mertem közelebb menni, csak figyeltem, mi fog történni a szoba másik feléből.

Egy doboz csúszott be a résen, rajta egy fehér papírral, amin a „Nyiss ki" felirat állt. Óvodásnak éreztem magam, akinek el kell mondania, hogy egy alapvető dologgal mégis mi a fenét kell csinálni. Azért jó kislány módjára kinyitottam a dobozt, és meglepve néztem tartalmára. Két tányér, egy forrón gőzölgő ital és még egy zacskó valami foglalt helyet benne. Szóval a fogva tartóm már a gondolataimban is tud olvasni. Csodás!

Hogy tud valami ennyire lassan és unalmasan telni? Az iskolába kívántam vissza magam, ahol legalább a szenvedésnek hétszer negyvenöt perc után vége, de nem mehettem innen az égvilágon sehova. Bár a dobozokat ugyanúgy kapom, és már azt is sikerült megfigyelnem, hogy milyen időközönként, azt sose, hogy kitől, így az utóbbi napokban már ezt is feladtam. Többnyire már csak akkora sikerült felébredtem vagy abbahagynom azt, amit éppen csináltam, mire a padlómon várt rám, hogy kinyissam.

Számoltam, körülbelül egy hónapja lehetek itt, bár fogalmam sincs az időről. A szobámban mindig is a laptopom és a telefonom volt az órám, de mivel ezek nem voltak itt, így semmi kézzelfogható nem volt, hogy pontosan meg tudjam állapítani. Az ittlétem óta egyre többször jön rám a hányinger, és kötök ki a WC felett.

Még két hét telt el, és sikerült elérnem, hogy kapjak valamit, amivel lefoglalhatom magam. Bár nem éppen erre számítottam, de most iszonyatosan örültem a régi MP3 lejátszómnak. Szinte bekönnyeztem, mikor megtaláltam a nyisski-dobozban. Ismét köszönthettem régi barátaimat Lady Gagaval és a Bad Romance-val az élen. Újra gyereknek érezhettem arra a kis időre magam, amikor nem jöttek rám a rosszullétek, és nem néztem az egyre csak növő hasamra.

Három hónap óta, másodszorra fogadott valami más is a nasin és az ebéden kívül a nyisski-dobozban. Most egy fénykép díszelgett a zacskó és tányér között, ami eléggé megviselt volt már. Ahogy jobban szemügyre vettem, mintha Sophie-t véltem volna felfedezni rajta, egy feketeruhás alakkal beszélgetett. Végighúztam a mutatóujjam az egyik behajláson, mire megcsapott a májusi éjszakák langyos szellője. Megint a múltba kerültem.

A belváros egyik sikátorában találtam magam, az Éjszakai kristály fényei szűrődtek ki a sarki épületből. Magamra néztem, mert nem rémlett, hogy ilyen emlékem lett volna. Egy egyszerű, fekete farmernadrág, bő melegítő felső és a kedvenc sportcipőm volt rajtam. Emlékszem, mikor viseltem ezt a szettet, mert sajnos nem volt sok alkalmam hordani ezeket a ruhákat. Katyék már lassan egy hónapja költöztek be, de még nem igazán tudtam ezzel megbékélni. Dawnékkal gyakoroltunk botokkal a park egy eldugottabb részén, amikor Katy ránk talált. Vele volt az egyik betépett haverja is, aki éppen a pitbullját sétáltatta, és mit ne mondjak, a bot és a kutya nem volt éppen jó párosítás. Estére szakadt ruhában, törött botokkal mentünk haza, a srác kutyája pedig meghúzhatta a lábát, mert eléggé sántítva hagyott ott minket.

Vártam pár percig, hogy történjen valami, de lassan kezdtem átfázni, és az égvilágon senki nem járt erre, szóval úgy döntöttem, hogy bemegyek a klubba. Ugyanaz fogadott, mint az első alkalommal, viszont jóval többen voltak. Leültem a pulthoz, és kértem magamnak egy narancslevet, mert nem tudtam, hogy mégis mennyinek nézek ki ahhoz, hogy piát is adjanak, így a biztonságos utat választottam. Szerencsére a pénztárcám és mobilom a zsebembe találtam, a fizetéssel nem volt gond, bár nem hittem, hogy odáig el is jutok.

Kíváncsi voltam, hogy ez kinek az emléke. Talán Sophie-é vagy azé a titokzatos alaké? Esetleg azé, aki a képet készítette? Nem tudtam rájönni, így arra se, hogy mit kéne keresnem, vagy egyáltalán jó helyen vagyok e. Lehet, a sikátorban kellett volna várnom. És ekkor belépett az ajtón.

Senki nem figyelt fel rá, mindenki elvolt a saját partnerével. Én viszont annál jobban kiszúrtam a hosszú, fekete, testhez simuló ruhájában. Hosszú, éjfekete haja félig leengedve, félig a feje tetejére volt tűzve, jobb kezében pedig egy kis táskát szorongatott. Másikat leengedte, egészen az oldalhoz simult, és... egy másik kézben végződött. Sophie nem egyedül érkezett. Aprócska ujjak szorongatott, amik egy aprócska alaké voltak. Kapucni volt a fején, szerintem nem nagyon tudta, hogy hova hozta az anyja. Hosszú, barna tincsei kilógta a ruhája alól, ami eltakarta arcát. A nő megrántotta a lány, és elindult egy ajtó felé, amit eddig észre sem vettem. Pánikba estem, hogy szem elől tévesztem őket, ezért elindultam feléjük. Vajon be is jutok azon az ajtón?

Utam egy tükörsor előtt vezetett. Először semmi különöst nem vettem észre, majd ahogy egyre többször pillantottam, valami nem stimmelt. A tükörképem nem én voltam. A ruha egyezett, a magasság és az alkat is, sőt a felső zsebében lapuló telefon is az enyém volt, viszont az arcom valaki másé volt. Már az ajtó előtt ácsorogtam, amikor észrevettem ezt az apró bakit, viszont eddig nem tűnt fel, hogy nem csak magamnak vagyok érdekes. Egy kigyúrt biztonsági állt előttem kérdőn fürkészve.

- Minden rendben, hölgyem?

- Igen, bemehetek? – meglepett határozottságom. Az őr még egyszer szemügyre vett, de beengedett.

Egy szűk folyósóra nyílt az ajtó. Kevés fény volt bent, összesen a három ajtó felett volna némi világítás. Tanácstalanul álltam, hogy melyikbe nyissak be. Hova mehetett Sophie? Kezdtem megint bepánikolni, hogy pont itt vesztem el őket, amikor egy mély hang megszólalt mögöttem.

- A szemközti ajtó az. Nyugodtan bemehet, Mr. Freitas már várja! – nem mertem megfordulni, de azért bólintottam.

- Köszönöm! – fújtam ki az eddig bent tartott levegőt.

Szóval ott lennének Sophiék is? Ennyi egyszerű lenne? Egy elcseszett videojátékban éreztem magam, ahol a készítők a szádba rágják, hogy mit kell csinálni, ha annyira hülye vagy, hogy nem tudsz rájönni. Viszont én korántsem egy ilyenben voltam. Még ha álom is, annyit már tudok, hogy a testemmel hatással van. El se mertem képzelni, mi volna, ha lebuknék és valami megölne...

Határozottan megkopogtam az ajtón, megvártam, hogy valaki kiszóljon, majd egy nagy levegővétel után, benyitottam. Ami ott fogadott, több szempontból is szürreális volt. Az egész szoba olyan volt, mint az Éjszakai kristály egyik szobája, csak éppen az ágyon egy öltönyös fazon ült, előtte egy fémasztallal, vele szembe pedig Sophie és a kislány ült. Fény itt is alig volt, de épp elég volt ahhoz, hogy nagyjából ki tudjam venni az alakokat. Az öltönyös fazon hirtelen felnézett, és egy széles mosoly kíséretében intett, hogy üljek le. Kirázott a hideg, ahogy fejbe ütött a tudat, én ismerem őt. A legrémisztőbb az volt az egészben, hogy ő is jól tudta, hogy ki vagyok. Mármint valójában ki vagyok.

- Örülök, hogy végre megérkezett, Fikry!

- Muszáj ezt a formát venni? Nem kell megjátszanod semmit, itt mindenki ismer, A...! – a szavak a számon, maguktól jöttek, mintha az emlék magát irányítaná. Talán azért, mert nem a sajátom?

- Ugyan már, Fikry! – szakított félbe, mielőtt be tudtam volna fejezni a nevét. – Hadd mutassam be neked Katy-t!

- Katy?

- Igen. Katy, a lányom!

Levert a víz. Hiába ültem, úgy éreztem, a föld mozog a talpam alatt, és most készül kicsúszni. A lánya. Katy az Ő lánya. Akkor Sophie ezért ködösített mindig, amikor ez a téma felmerült a „családban". Az élet fintora, Katy a mostohatestvérem és most én csinálok neki éppen egy kistesót. Utállak élet.

- Ennek a szerencsétlennek meg mi baja? – Sophie kedvessége mindig pofonként hatott.

- Attól, hogy nem formaiaskodunk, még nem kell tahónak lenni!

Nem egészen így képzeltem el ezt az emléket, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem, hogy szabadon beszólhatok neki. A szobában végül Katy teremtett csendet, ugyanis feltett egy ártatlan kérdést.

- Miért nevez a lányának, anya?

- Nahát, ez egyre érdekesebb! – dőltem hátra a kanapén, Sophie egy „kedves" mosollyal ajándékozott meg.

- Sophie, magunkra hagynátok minket?

Archibald először szólalt meg Katy szóba kerülése óta. Meglepett, hogy a nő azonnal engedelmeskedett neki, még ha nem igen értett egyet a paranccsal. Ketten maradtunk a szobában. Jobban szemügyre tudtam venni Archit, már nem kellett attól tartanom, hogy lebukok. Sokkal komolyabbnak és veszélyesebbnek nézett ki, mint amilyennek én megismertem. Volt benne valami félelmetes, ami arra ösztönzött, hogy minél hamarabb menjek ki ebből a szobából, de a kíváncsiság visszatartott.

- Meglep, hogy itt talállak – hangja kimért volt, túlságosan kimért.

- Hisz te hívtál.

- Pontosan tudod, hogy ez nem így történt. Nem kell megjátszanod magad, drágám, hisz azt se tudod, hogy kit kéne – észre se vettem eddig a bögrét, amibe most bele kortyolt.

- Mondd meg, hogy mit keresek itt!

- Hidd el, Rebeca, engem is ugyanúgy megleptél, mint saját magad.

- Akkor ennyi? Elküldesz egy 'nem tudom'-mal, hogy aztán tovább járjam az emlékeimet?

- Volt több is?

- Mintha nem tudnál róla! – forgattam meg a szemem.

- Tényleg nem tudok semmiről! – megadóan felemelte a kezeit. A bögre már nem volt ott, és az asztalon se láttam.

- Na ne játssz velem! Valaki lecserélte rólam a felsőt, és kaját is mindig kapok. Ne mondd, hogy kis manók rohangálnak a...

- Az én voltam – szakított félbe. – Viszont ehhez semmi közöm. Hinned kell neked!

- Kell? Mintha nem te játszottad volna meg magad mindenki előtt...

Egy darabig ezen elgondolkozott. Ismét megjelent valami a kezében, de az nem bögre volt. Egy aprócska kő lapult a tenyerében, amit felém emelt. Pár pillanatig semmi nem történt, aztán fény villant fel az aprócska dologból. Az ujjaitól nem láttam, mi mit csinált vele, de nem kellett sokat várni, hogy megtudjam. A hatás kedvéért komoran rám nézett, és pár másodpercnyi csönd után megszólalt.

- Úgy látszik, nem véletlen vagy itt.

- Ezen most meg kéne lepődnöm? – néztem rá összehúzott szemmel.

- Nem, viszont én el tudom felejteni, mily hatalmas erővel rendelkezel.

Nem feleltem. Nem reagáltam. Egyszerűen abszurd volt az egész helyzet. Én a hatalmas, akinek megdöbbentő ereje van, fogságban van a saját szobájában és az egyetlen kiút azok az emlékei.

- Látom, kételkedsz, de az az izé ott bent, - mutatott a hasamra, - rendesen felerősíti a saját erődet is, így képes voltál tudat alatt is megválaszolni a saját kérdéseidet, amiket vagy feltettél magadnak vagy nem.

- Az az „izé" a gyereked, de semmi baj! – vágtam hozzá dacos képet.

- Mintha számítana valamit! – legyintett egyet, azzal felállt az asztaltól és az ajtó felé indult. – Ha vége az emlékednek, kérlek, jelezz! Szeretném folytatni...

- Hagyd csak, úgyis levegőznöm kell egy kicsit! – szakítottam félbe Archibaldot.

Hogy érzékeltessem, most mennyire mérges vagyok rá, mintha ez bármit is számítana. A lehető legnagyobb robajjal nyitottam ki az ajtót, és rohantam ki rajta. Szegény Katy felsikoltott ijedtében, ugyanis ők közben végig kint várakoztak. Majdnem megálltam, hogy megnyugtassam, de gyorsan eszembe jutott, hogy nem én vagyok.

Ahogy kiértem az épületből, az este hűvöse megcsapott. Jóleső volt, mégis minden porcikám fájt, mintha valami belülről égetné őket. Tettem pár lépést a park felé, de úgy a második próbálkozás után feladták végtagjaim a szolgálatot, és megismerkedtem az aszfalttal. Se erőm, se akaratom nem volt, hogy felálljak. Az utca szinte kihalt volt ilyen időben, csak az kószált erre, aki be akart térni az Éjszakai kristályba, azok meg általában nem ütötték bele az orrukat mások dolgaiba. Hogy ezt honnan tudom? Gőzöm sincs, és már nem is tud érdekelni. Ahogy ott feküdtem a nedves járdán és a fájdalom egyre jobban áradt szét a testemben, csak az emlék végére tudtam gondolni. Nem hittem volna, hogy egy nyomorult cella, még ha a szobám képére is van formálva, ennyire tud hiányozni.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Ha még valaki itt van velünk és elért a fejezet végére, jelezd valahogy kommentben, feldobnád a napunkat! :D Eddig hogy tetszik a történet? Van esetleg kedvenc karaktered? 
Kita_Grape