A telefonom csörgésére keltem. Nem tudom mennyit aludhattam, de a lábam már nem fájt, a sebek elmúltak, csak egy halvány folt maradt ott, ahol a fogak feltépték a bőrt, de gyanítom, hogy az ott is fog maradni. Előhalásztam a mobilom a zsebemből. Apu vigyorgott a kijelzőn. Mielőtt felvettem volna megnéztem az időt. Este fél hét.

- Szia apa!

- Rebeca... hol vagy? – kérdezte fáradtan. Rosszat sejtettem. Megint balhéztak otthon? Miattam? Katy miatt? Eszembe se jutott akkor még, hogy Katyt ájultan hagytam a szobájában.

- Shawnnál – feleltem egyszerűen. Mintha fel se tűnt volna neki, hogy nem a hegyekben, szinte nem is érdekelte, csak a rendes szülő képét hozta, aki megkérdezi a gyerekét, hogy éppen merre jár.

- És ide tudsz jönni?

- Hát az attól függ, hogy hol van az az ide.

- Szent Joseph kórház.

- Mi? Miért kell a Szent Josephbe mennem? Apa, mi történt? – a vonal túlsó végéről sóhajtást hallottam, majd egy nővér hangját.

- Asszonyom, most már bemehetnek hozzá, bár még nem tért magához.

- Apa... Katy-vel történt valami? - hogy a francba ne történt volna, Beca! Hiszen te is láttad. Láttad ájultan, és nem tettél semmit érte.

- Csak... gyere be, amilyen gyorsan tudsz – és bontotta a hívást. Döbbent fejjel fogtam a telefont még mindig a fülemhez, amikor Shawn jelent meg az ajtóba egy gőzölgő bögrét szorongatva. Aggódva kezdett el fürkészni, amikor látta, hogy nincs minden rendben.

- Kivel beszéltél? – szólalt meg, amikor láttam, hogy egy ideje bele se szólok a telefonba, csak bámulok a semmibe.

- Apuval.

- Mit mondott? – ült le mennél, és átadta a bögrét. Belenéztem. A kedvencem, forró csoki. Belekortyoltam, és csak azután szólaltam meg.

- Hogy menjek be a kórházba. Ha jól értettem a hangokon, akkor Katy került be. Te jó ég! – kapcsoltam. – Shawn, be tudsz vinni a kórházba?

- Melyikbe?

- Szent Joseph – raktam le a bögrét, és már mentem is a bejárat felé. A cuccaimmal nem is foglalkoztam, azt se vettem hirtelen észre, hogy a kabátom, a kulcsom és mindenem a telefonomat kivéve a házban maradt. Bepattantam a kocsiba, és vártam, hogy Shawn beindítsa a motort. Fáradtan, mintha szomorú lett volna, nyitotta ki az ajtót, és ült be a volán mögé. Aggódva néztem rá, kedvem lett volna megfogni a vállát, hogy éreztessem, itt vagyok, de... miért is kellett volna? Helyette inkább megszólaltam. Lehet, nem erre számított.

- Minden rendben? – zavartan nézett rám, majd beindította a kocsit.

- Persze, csak... hagyjuk – azután már nem szólt semmit. A húsz perces út kínos néma csendben telt el. Shawn leparkolt a kórház előtt, de nem szállt ki, ahogy én sem. Nem tudtam elviselni, hogy a legjobb barátaim titkolóznak előttem. Tudni akartam a választ itt és most, Katy meg majd megvár. Kórházban van, nem? Shawnra néztem, aki még mindig az utat leste. Arra számíthatott, hogy azonnal kipattanok a kocsiból, ő meg elhajt. Tévedett. Még pár másodpercet vártam, hátha ő szólal meg előbb, de arra órákat is várhattam volna.

- Shawn, mi van?

- Mi lenne? – felelte ingerülten.

- Mi bajod van? Mi bajotok van? Mit nem mondasz el nekem? – még mindig az utat nézte, az ujjával a kormányon dobolt. Nem szólt semmit.

- Hát jó, ha ennyibe vesztek, akkor menjetek a fenébe! – csatoltam ki az övem, feltéptem a kocsiajtót, és szinte kirohantam belőle. Hallottam, ahogy Shawn fáradtan a nevemet mondta, de nem érdekelt. Bevágtam a furgon ajtaját, és bementem a kórház hatalmas épületébe.

Nem sokszor voltam a Szent Joseph-ben, eddig kórházba se nagyon, de ha dolgom volt egybe, akkor az nem ez volt, mivel ez volt a legtávolabb a házunktól. Az épület fehérsége és a lámpák fénye először elvakított. Csak fokozatosan kezdtem el újra látni. Mikor már szinte teljesen visszanyertem a látásomat, elindultam az információs pulthoz. Ahhoz képest, hogy már este volt, sokan tolongtak a bejáratnál, hogy bejussanak látogatásra. Összesen öten álltak előttem, de öt perc után úgy éreztem, hogy egy örökké valóság lesz, mire megtudom, hogy hol van a húgom. A pult mögött egy középkorú nő volt, mogyoróbarna szemei alatt karikákat véltem felfedezni. Próbált az előtte álló nővel szemkontaktust tartani vagy éppen a számítógép képernyőjére koncentrálni, de már elég fáradt volt ahhoz, hogy mindkettő nehezére essen. Szőkésbarna haja laza kontyba volt kötve. Fogadnék, hogy reggel még kiengedett hajjal kezdte a napot. Fülébe nem volt fülbe való, a sminkkel se bajlódott, talán szempillaspirált használhatott, de a nap végére már az sem látszott. Egy nyaklánc lógott a nyakába, ami egy M betűt formált. Gondolom a neve kezdőbetűjét ábrázolta. Még öt perc telhetett el, amikor megelégeltem, előkaptam a telefonom, és tárcsázni kezdtem apa számát.

Nem rögtön vette fel, pár csörgést végig kellett várnom, mire beleszólt. Hangja kimerült volt, háttérben még mindig ugyanazt a zajt hallottam.

- Apa, itt vagyok a kórházba. Hol vagytok?

- Mi? Máris? – kérdezte meglepetten.

- Apa... fél óra telt el azóta, hogy hívtál. Mit vártál, mikor jövök? – nem kaptam választ. – Hol vagytok? Oda megyek – részletes leírást kaptam, a dolgom már csak az volt, hogy el is jussak oda. Genoteerd vagyok, dimenziókat járok, kristályokat tájolok, egy kórházban csak el tudok már igazodni. Mikor már harmadszorra mentem el egy kórterem mellett, megálltam egy falra festett információs tábla előtt, hogy kiderítem, hol vagyok. A jelzés szerint már a második emeleten voltam, pedig nem emlékszem, hogy feljöttem bármelyik emeletre. Próbáltam értelmezni az ábrát és kiírásokat egyeztetve az instrukciókkal, amiket apa adott, de sehogy se egyezett. Már kezdtem feladni az egészet, amikor valaki megköszörülte halkan a torkát, miközben a kezével megérintette a vállam. Ijedtemben majdnem hátraugrottam, de visszafogtam magam, mint egy rendes harcoshoz illik. Egy kócos, platinaszőke srác állt velem szembe. Alig lehetett nálam nagyobb, szürke szemeiből sugárzott az ártatlanság. Vicces, mit ki tud nézni az ember a másikból, amíg nem ismeri. Egy passzos, szürke pólót viselt lazább fekete, térdig érő nadrággal, így izmai kidudorodtak. Nem volt még olyan szinten, mint Mark, de látszott, hogy szokott kondizni.

- Szia! – szóltam meg néhány másodperc után.

- Szia, a húgodat keresed, ugye? – gyanakodva mértem végig még egyszer, de az ártatlanságon kívül, semmit nem tudtam leolvasni róla.

- Honnan tudod? Ismerlek?

- Nem hiszem – legyintett szomorúan. – Adam vagyok, Kat egyik haverja. Mesélt rólad pár dolgot, és mivel te vagy az egyetlen, aki el van veszve, gondoltam teszek egy próbát – túrt bele zavartan a hajába.

- És honnan tudod, hogy Katy kórházban van? – nem nézném ki, hogy Sophie bárkit is értesítene.

- Felhívtam apudat, mert ne mondd el senkinek, de picit tartok anyátoktól. Ő mond...

- Csak Katy anyja – javítottam ki hidegen, de vettem a lapot, szóval már tettem is fel a következő kérdést.

- El tudsz vinni oda? Egy kicsit eltévedtem.

- Persze, ha megtudom, hogy pontosan hova kéne mennünk – túrt bele ismét a hajába. Elismételtem szó szerint, amit apa mondott, Adam pedig perceken belül odavezetett. Egy ajtó melletti székek egyikében ült fáradtan apa, előtte pedig Sophie körözött idegesen. Néha mondott neki valamit, de mintha észre se vette volna, csak bámult maga elé. Amikor odaértünk, a fekete hajú nő leállt a körözéssel, és ha lehetséges, az eddigieknél még idegesebben nézett hol rám, hol a velem érkezett fiúra. Éreztem, hogy legszívesebben felpofozott volna.

- Te meg hol voltál!? És ő mit keres itt!? – erre már apa is felfigyelt.

- Őt én hívtam ide, a lányom pedig túrázni volt a barátaival. Valami bajod van ezzel? – nézett rá ellentmondást nem tűrő tekintettel. Sophie vette a lapot, és bár akart volna még valamit hozzáfűzni, de egy később elintézzük tekintettel ejtette a témát.

- És mi történt Katyvel? – ültem le apa mellé, mintha nem láttam volna a nyugtatót, mintha nem tehettem volna érte semmit. Adam moccanni se mert, szóval ő maradt állva.

- Nem tudom, drágám – Sophie fújtatását hallottam. Nem hiszem, hogy tetszett neki, hogy a férje, rajta kívül bárkit is így szólítson, még ha az a személy a lánya is.

- Ájultan találtam rá a szobájában. Az átkozott túl sok füvet használt – értetlenül meredtem a nőre. Elvileg a saját lányáról beszélt. Azt meg erősen kétlem, ahogy szerintem apa is, hogy attól ütötte volna ki magát, főleg, hogy elvettem tőle a cuccot. Egy fehér ruhás nő jelent meg, ugyan az, akit nemrég még a pultnál láttam. Most a nyakláncát szorongatta idegességében.

- Mrs. Cooper, Miss Clark magához tért. Ha gondolják, akkor most bemehetnek hozzá beszélni vele – mondta monoton hangon, majd ránk nézett. Először engem mért végig, majd a fiút. Láttam rajta, hogy rákérdezett volna, de se energiája, se ideje nem volt rá, ezért csak legyintett, és már ment is a dolgára.

- Akkor én bemegyek – szólalt meg határozottan másodpercek után Sophie. Apát, mintha fejbe csapták volna, nyújtózkodott egyet, és felállt. A nő arcán megrándult egy ideg.

- Drágám, nem kell felállnod! Nyugodtan maradjatok itt, majd én bemegyek...

- Nem! – szakította félbe. – Mi is megyünk!

- De...

- Ti akartok jönni? – nézett ránk apa, meg se hallva felesége nyavalygását.

- Azért jöttem – szólalt meg félénken Adam.

- Azért hívtál...

- Akkor ez eldőlt. Mindenki megy! – indult meg az ajtó felé, lenyomta a kilincset, és belépett az ajtón. Követtük. Utoljára Sophie lépett be zsörtölődve. A kórterem az épület többi részétől eltért. A ragyogó fehérség helyett, halvány rózsaszínre volt festve a fal, amit egy virágmezőről készült kép díszített. Az ajtóval szemben egy ablak engedte be a lemenő napfényt, aminek két oldalán függöny volt. Bal oldalon pár szekrény, a plafonról pedig egy tévé lógott, vele szemben pedig egy ágy, amiben Katy feküdt. Az ágy jobb oldalán egy éjjeli szekrény és egy szék. A húgom nem nézett ránk, inkább kifelé bámult az ablakon.

- Katy, édesem! Felébredtél? – adta elő a gondviselő anyát Sophie, de azt hiszem az előző jelenete után, senkit nem vert át.

- Nem, ahogy látod még mindig kómában fekszek, és csorog a nyálam!

- Pimaszkodni mersz!? – mordult fel az anyja, de mikor rájött, hogy mindenki őt bámulja kivéve a lányát, hangnemet váltott. – Édesem, én csak aggódok. Minden rendben? – ez sem volt nyerő kérdés.

- Jah, persze! Bár, ha kimennél, akkor sokkal jobb lenne – fordult először felénk, szemei villámot szórtak. Üdv újra, imádni való hugicám! Sophie értetlenül nézett a lányára, majd, amikor látta, hogy nem tréfál és senki sem ellenkezik, dühösen kicsörtetett a teremből. Az ajtócsapódással Katy is fellélegzett, és máris megváltozott az arca. Végig nézett rajtunk, szinte örült, hogy az anyja nincs bent a terembe. Hogy őszinte legyek megértem. Majdnem felpofozott, és ha jól sejtem megint arra készül, szóval nem hibáztatom. Ha jól sejtem, mostanában figyelnem kell majd, hogy ne maradjon semelyikünk se egyedül.

- Várj, te mit keresel itt? – realizálta, hogy Adamnek nem is kéne tudni, hogy ő itt van. A srác csak idegesen beletúrt kócos hajába, másik kezét a farzsebébe dugta.

- Nem tudtunk elérni, ezért gondoltam, hogy valami baj van. A nővéred meg nem tudott rólad semmit, szóval apudat hívtuk – Katy nem ellenkezett, hogy az apjaként említette Steve-t, csak elgondolkozott a hallottakon.

- És... mi történt? – ült le apa az ágy szélére, ahogy egy rendes családban egy rendes apa tennék. Úgy látszik, őt tényleg megviselte, ami Katy-vel történt. A húgom kínosan lesütötte a szemét, gondolom nem akarta neki bevallani az igazat.

- Másnaposság – szólaltam meg helyette. – Másnapos volt, nem evett semmit. Én hideg vízzel keltettem fel és ettől elájult.

- Rebeca! Ha megint falazni akarsz a húgodnak, akkor azt ajánlom, hogy ne most kezdjétek el a jó testvért játszani... elég baj volt már a reggeliből.

- Tényleg így volt – szólalt meg kábultan Katy. Gondolom maga se hitte el, hogy ma már másodszorra mentem ki a bajból.

- És mikor mehetek haza?

- Nem tudom, Katheryne. Az orvosok nem mondtak sokat, csak annyit, hogyha felkelsz, még csinálna egy vizsgálatot.

- Remek! – unottan a plafonra nézett. Hirtelen egy emlék jutott eszembe, amikor Katy még kisebb volt. Tüdőgyulladásban szenvedett, bár ő úgy vallotta, inkább attól szenved, hogy egész nap velem kellett lennie. Amikor először hazahoztuk a kórházból, és befektettük az ágyba, én voltam megbízva, vigyázzak rá, amíg apuék elmentek gyógyszerekért. Akkor is ugyanilyen fejet vágott.

Emlékeimből az ajtó nyikorgása szakított félbe, egy orvos jött be. Fehér köpenye pár centi híján a földet súrolta. Az egyik zsebre egy névjegytábla volt tűzve, nyakában egy sztetoszkóp lógott. Fekete haját a szemüveg lapította hátra, barna szemei a kezében lévő mappát tanulmányozta. Nem lehet azt mondani, hogy olyan idős lett volna, de azért meglátszott már rajta a kor.

- Jó napot, én Dr. Wilkinson vagyok! Én fogom vizsgálni, Miss Clark.

- Csak essünk túl rajta! – ült fel Katy. Az orvos megkérte apát, hogy üljön át a székre, majd megkezdte a vizsgálatot. Egy idő után kiküldött minket, behívott két nővért, de egy órán belül végzett is. Izgatottan mentünk vissza, hogy mi lesz az eredmény.

- Miss Clark-nak nincs semmi komolyabb baja. Még estére bent tartjuk megfigyelés alatt, de holnap már haza is mehet. Ha gondolják, hozzanak be neki pár holmit, amire úgy gondolják, hogy szüksége lehet – azzal kiment a teremből, én pedig nem láttam már őt többé. Még egy órát maradtunk, Sophie továbbra se jött be hozzánk, és ez így rendben is volt. Talán most éreztem először igazi családnak magunkat. Adamat leszámítva. Ő csak ott volt, és néha próbált valami poénosat mondani, de általában csak zavartan a hajába túrt.

- Akkor majd holnaptalálkozunk! – köszöntem el a húgomtól.

Kita Grape