- Tényleg nincs szívem.- vigyorgott kidülledt szemekkel, szétszakítva az injét, így megláttam a testét.

Letérdelt mellém, kezébe fogva az én véres, remegő mancsomat, s mellkasára tette. Tényleg nem vert a szíve. Az ájulás szélén állva próbáltam levegőt venni, de egyszerűen nem tudtam.

- Uramég...- nyőgtem ki, majd gyomrom maradék tartalma is feljött.

- Te is ilyen lehetsz nyuszi.- ismételte magát.- Velem lehetnél örökké. Együtt lehetnénk az idők végezetéig.

Nem tudtam volna megmondani, hogy melyik része lehetett csak szórakozás és melyik komoly. Megtörölve számat, néztem vissza a barátomra, aki alig tudott lélegezni. Teste tele volt mély, de pontos szúrásokkal, s rájöttem mi is a tű szoba igazából. Biztosra vettem, hogy minden centije be van borítva szúró, hosszú tűkkel, mik nyársot csinálnak belőled.

- Szörnyeteg vagy, nem más.- szedtem össze magamat.- Engedj el minket, kérlek. Legalább Jimint.- néztem a haldoklót.- Veled maradok ha az kell, de őt engedd el.

- Nem tehetem, kicsi nyuszi. Ha elengedem ránk szabadítja a rendőröket.- Rázta a fejét.

- Úram, nem kéne gyakorolnunk lassan?- szólalt meg Jin, akit már azelőtt is láttam.

- Amint megértem miért annyira szörnyű halhatatlannak lenni és itt élni velünk.- döntötte oldalra a fejét, tovább figyelve engem.- Vigyétek Jimint a kocsimba, kapjon inni és enni és... lássátok el a sebeit.

- Dehát...- kezdett volna bele, de Taehyung kezével csendre intette.

- Mutassuk meg ennek a nyuszinak, hogy nem vagyunk mi annyira kegyetlenek... csak egy picit.- nevetett fel.- Elég szép arca van Jiminnek. Az egyik babámnak pont kell egy arc.

- Tessék?!- szorítottam erősen a barátomat, amint meghallottam.- Nem engedem!- ordítottam.- Hallod?! Nem teheted ezt! Ha megölöd, istenemre mondom rád szabadítom a világ összes rendőrjét!

- Úgy nem fog menni, ha sose hagyod el ezt a helyet.- hagyta abba a nevetést, mosolyogva folytatva.- Nem fogom bántani. Tegyétek amit mondtam.- intézte második mondatát a többieknek.- Te pedig kicsi nyuszim...- gondolkodott el.- Srácok!- állította meg a kettő embert, aki már majdnem kitépte karjaim közül Jimint.- Ne az én szobámba vigyétek. Keressetek neki egy kocsit és ott legyen. Jungkook pedig az enyémben lesz. Akarok neki mutatni valamit.

- Igenis!- tépték ki kezeim közül a barátomat, én pedig dermedve, remegve figyeltem ahogy elviszik.

- Gyere, nyuszi.- fogta meg a kezemet, magával fel rántva, s elkezdett húzni.

Imádkoztam, hogy Jiminnek ne essen nagyobb baja és ne haljon meg, hiszen igaz volt amit Taehyung először mondott. Tényleg szerettem a társamat. Talán jobban is a kelleténél. Taehyung keze furcsa mód puhább volt, mint egy baba popsija és gyengédebben fogott, mint valaha bárki más, mégis tudtam, hogy nincs esélyem menekülni ellene.

- Hová viszel?- kérdeztem.

- Agyalágyúlt vagy tán? Most mondtam, hogy a kocsimba megyünk.- láttam meg a napfényt, amint kiértünk.

A friss levegő vadítóan jól esett, s a nap sugara megmelengette a bőrömet. Mégsem tudtam lenyugodni. Egy ilyen embernek, mint ő, biztosra vettem, hogy nem csak a tánc és a zene, de a művészet is fontos, és ahogy elmondta... Voltak babái amiken emberi bőr van.

Taehyung egy meg nem értett művész volt.

Amint kinyitotta lakókocsija kabinját, elborzadtam. Több, mint hat emberi maradvány díszelgett a próba babákon. Kezére erősen rászorítottam, hiszen iszonyatosan nyomasztó és undorító volt számomra a látvány.

Mindenhol ismeretlen emberek arcai tekintettek vissza rám.