- Most hova? - kérdezem.
A válasz hamar megtalált, ugyanis Natasha fékez le előttünk. Beszállunk és már hajt is tovább.
- Jól ment? - kérdezi Natasha.
- Igen. Szerintem bevette. - mondja Steve.
- Akkor jó. Most egy sikátorhoz megyünk. Ott kiszálltok és átsétáltok rajta. A másik oldalon felveszlek titeket.
- Ennek mi értelme? - kérdezem.
- Van a sikátorban egy kamera, ami a maffia birtokában van. Gondolom minden felvételt megnéz, hátha lát majd valahol... Így könnyebben a nyomodra fog akadni.
- Mi? Nem az volt a cél ezzel az egésszel, hogy soha többé ne kelljen látnom?
- Nem. Új információk birtokába jutottunk. Most nem tűnhetsz el az életéből.
Natasha lefékez egy sikátosnál.
Kiszállunk. Steve megragadja a karomat, majd elkezd rángatni a sikátorban. Néha olyan közel ránt magához, hogy érzem izmait, még a ruhán keresztül is.
Végigráncigált, majd a túloldalon beszállunk a kocsiba.
- Most hova? - kérdezem fészkelődve.
- Egy gyárépületbe. Steve majd kikötöz egy székhez. Amíg kiszabadulsz Kirova is meg fog érkezni. Utána! - állítja le a motort Natasha - Bármivel! De vedd rá, hogy megmutassa a fegyvert! Emily! Értetted!?
- Igen!
Kiszállok az autóból. Steve egy hosszú kötelet vesz elő a csomagtartóból.
Odabent is olyan hideg uralkodik, mint a szabadban. Steve talált is egy megfelelő széket. Leülök és szép türelmesen megvárom, hogy megkötözzön. Izmos karja sokszor hozzáér a bőrömhöz. Habár még mindig a "csodálatos" ruhámban vagyok, nem fázok. Amíg Steve itt van, addig nem.
- Kész! - mondja. Végig mér. Erre elvigyorodok.
- Tetszik amit látsz? - kérdezem.
- Adjak valamit amivel kivághatod majadat? - vált gyorsan témát.
- Menni fog nélküle is. - kicsit oldalra döntöm a fejemet - Lehet csak hónapok múlva találkozunk.
Közelebb hajol és megcsókol. Most igyekeztem visszafogni a bennem felgyülemlett tüzet.
- Akkor! Hónapok múlva! - mosolyog rám.
- Hónapok múlva. - viszonzom a mosolyát.
Végignézem ahogy kisétál a gyárból.
Meggyújtok az újhegyemen egy apró lángocskát és elkezdem a kötelet égetni.
Nem tudom mióta foglalatoskodok a kötelek leégetésével. Egyszerre csak valaki belöki a gyár ajtaját.
- Erre! - mondom hangosan.
Leveszem magamról a köteleket. Majd felállok. Erősen kihúzom magamat. Majd komoran nézek a felém közeledő alakra. Egy szőke, nagy valószínűséggel orosz férfi az.
- A főnököd, merre van? - teszem fel a kérdésemet mereven.
Amaz nem válaszol, csak egy telefonba mond valamit oroszul. Lehet nem tud angolul.
Nem kellett sokat várni Alexander rövidesen feltűnt az ajtóban. Azonnal felém indult, de amikor meglátta testtartásomat megállt előttem.
- Örülök, hogy élsz!
- Én is! - kimért vagyok.
- Mit akart tőled?
- A vezetéknevem Brown.
- Tessék?
- Én vagyok Emily Brown. Apám David Brown.
- Az nem lehet! - suttogja.
- Pedig így van! - kezdek el járkálni. - Hallottam, hogy van egy nagyon erős fegyvered. Meg akarom venni!
- A fegyver nem eladó! - mondja mostmár ő is egy maffiavezérhez méltón.
- Pedig pont ma kötöttél egy üzletet rá!
- Honnan!? - leesett neki. - Csakis ezért voltál ott? Ezért öntöttél le kávéval?
- Igen. - nyugodt vagyok. - Meg fogom venni azt a fegyvert. De előtte látnom kell!
Megrázza a fejét.
- Miért mutassam meg neked? Hisz a másik vevőtől rengeteget kapok...
Kôzelebb lépek hozzá. Habár undorodom tőle. De inkább elképzelem, hogy Steve az. Megcsókolom.
- Vigyél el a fegyverhez.
- Rendben. - mondja komolyan.

Nem tudom merre megyünk. Egy fekete autóba ültünk. A többit nem láttam a sötétített üvegektől.
Mikor kiszálltunk odakint harminc centis hó borított mindent. Alig bírok menni. Lefagytak a lábaim.
Egy apró kunyhó előtt álltunk meg. Nem teszek megjegyzést. Azért remélem nem elfogni akarnak...
Alexander maga elé enged. Egy lift foglalja el az egész helyiség nagyját. Bemegyünk. Az emberei kint maradnak az autókkal. Hát, nem irigylem őket.
Öt perce már biztosan a liftben... Végre megérkeztünk.
Kinyílik az ajtó. Egy börtönben vagyunk.
Alexander előre megy.
Jobbra, ballra acél ajtók vannak. Apró kis üvegablakon néznek ki rám a rabok. Vannak köztük idősebbek, de annyi idősek is mint én. Még egy egész fiatal kislány is van.
Megszámolom. Hét börtöncella.
- Miért vannak itt ezek az emberek? - kérdezem komoran.
- Ők nem emberek. Mutánsok. - Alexander is megáll és betekint egy kis ablakon. Az ott kémlelő lány azonnal eltűnik onnan.
Tovább megyünk. Tehát akkor...
- Megérkeztünk. - áll meg Kirova az egyik cella előtt.  A fegyver nem más mint egy mutáns. Próbálok úgy tenni mint akit nem zavar. Pedig igen! Nagyon is!
- Mire képes?
Int, hogy kövessem.
Egy olyan kihallgatóba megyünk amiben én is lángoltam. Csak most én is az üveg másik oldalán vagyok.
Kiengedik a kisfiút. Úgy hét éves lehet.
A fiú tejfölszőke haját szinte kopaszra vágták. Apró kis teste szinte elveszik a hatalmas teremben ahová beengedték.
Ám amint meglát minket az üveg túloldalán azonnal megváltozik. Testéből vörös fény lövell ki. Visszapattan a falakról és eltalálja. Gyenge kis teste a földre rogy. Sírni kezd.
Még javában játszania kellene a társaival. Focizni, vagy kutyát sétáltatni, vagy... Ha bele gondolok, mi lett volna, ha engem is egy ilyen szörnyeteg talál meg... Szappanos vízzel fogom kimosni a szám, az már biztos.
- Ez mi volt?
- A 4-es alany képes nukleáris energiát kilökni magából. - négyes alany?
- Mennyi? - el sem hiszem! Egy fiún alkodozok.
- Negyven-milliárd. Mivel még nincs megtörve. Az már a te munkád lesz!
- A többi?
- Azokat is megnézed? Csak három van a fiún kívül. Ő a legértékesebb. Az egyes csak olvas a gondolatokban. A kettes levitálni tud. A hármas pedig... Őt nézd meg!
Egy mikrofonba bemond valamit. Mire egy férfit löknek be az ajtón. Háttal áll nekünk.
Felénk fordul. Mikor rám néz elkerekednek a szemei. Simon! Ő volt az első... Pasim? Látom a felismerést a szemében, majd a dühöt.
Az egész terem jégveremmé változik. Simon pedig... Jégemberré. Hosszú jégcsapok lógnak a plafonról. Ilyesztől.

- Ő is negyven-milliárd! De őt már betörtük.
- Mit jelent ez pontosan?
- Megteszi amit mondasz.
- Átgondolom. Most kérlek vigyél vissza a városba! Keresek egy másik hotelt! Holnap pedig utalom az összeget.
- Melyik kell?
- A kisfiú! - basszus! - A négyes! - javítom ki magamat gyorsan.
Alexander visszavitt a városba, majd kirakott az egyik drága hotel előtt.
Nem megyek be. Habár már nem érzem a lábamat. Elsétálok a legközelebbi telefonfülkéig és felhívom Natashát.
- Merre vagy?
Elmondom a címet és várok. Nem megyek ki a fülkéből. Itt legalább nem fúj a szél. Brrrr...
Nemsokára az ismerős autó fékez le a fülke előtt. Amilyen gyorsan csak tudok bepattanok.
- Jól ment? - kérdezi Natasha.
- Ja! - mondom. A cipőmet kezdem el lehúzni.
- Steve már a szállásunkon van.
- Szuper! - mondom végre sikerül levennem a már hozzám fagyott cipőt. A harisnyát is lehúzom, majd nemes egyszerűséggel felgyujtom a lábaimat.
A forróság nagyon jól hat a közérzetemre.
Amikor Natasha hátranéz, hogy szóljon megérkeztünk, tátva marad a szája.
- Mi a pokol?
- Bocs. Csak már nagyon fáztam.
Kiszállunk a kocsiból. Jól felforrósodott lábammal lépek ki a hóba. Olyan érzés ,mint amikor szaunázás után hideg zuhannyal letusolsz. Bemegyünk a motelbe.
Már jócskán vannak odabent. Bruce és Tony az ágyon szundikálnak. Fura őket így látni. Steve a kanapéban ülve alszik. Natasha lábujjhegyen megy oda Tonyhoz és megpöccinti a fülét. Mire Stark felpattan és mint aki a legrosszabbra számít támadó állásba áll. Bruce is kinyitja a szemét, de amikor meglátja Natashát édesen elmosolyodik és felül az ágyban.
- Miújság? - kérdezi álmosan.
Én Stevhez megyek. Nem tudom miről álmodhat, de nagyon mosolyog, szóval biztos valami jó. Ezen én is elmosolyodok. Végig húzom a mutatóujjamat orra ívén, mire elkapja a kezemet és az ölébe ránt. Mindenki ránk néz. Én azonnal kipattanok Steve öléből, aki még csak most kezdi felfogni, hogy ez nem álom.
- Jó reggelt! - mondja Natasha. Már hajnali három is elmúlt.
Mostmár nagy kedvem lenne levenni a ruhát. De sajnos még várnom kell...
- Mit tudtál meg?! - kérdezi Tony, miközben jól végigmér.
- Nem sok jót. - leülök a kanapéra Steve mellé és elmondom az egész storyt. Hát nem repestek az örömtől. - Most mi lesz? - kérdezem kómásan. Rámférne egy alvás.
- Betörünk és kiszabadítjuk a mutánsokat. - összegzi a tervet Steve. - De kell egy kis idő! Hívd fel Kirovát és szólj neki, hogy kell két nap a pénz megszerzéséhez. - ad oda egy mobilt.
Tárcsázom a számot. Nagysokára felveszi.
- Kell két nap a pénz megszerzéséhez. Az embereim ne örülnek túlzottan. Nem látták azt amit én.
- Egy nap! - azzal leteszi.
- Hallottátok. - mutatok a telefonra. - Egy nap!
Tony azonnal elkezd pötyögni egy apró kis számítógépen. Natasha átment az étkezőbe telefonálni. Bruce... Bruce visszaaludt. Steve pedig engem vizslat.
Bemegyek a fürdőbe. Vannak bent ruhák. Köszönöm Natasha! Átöltözök. Nincs erőm lezuhanyozni. Felhúzom a kesztyűt amit Tony készített és visszamegyek a többiekhez. Mindannyian ugyanazt csinálják.
Lehuppanok a kanapéra. Összegöncörödök és elalszok.
Szerintem max pár órát alhattam. Habár harminc percnek tűnt.
Még nagyon kómás vagyok. Natasha az ágyon ül és telefonon beszél valakivel oroszul. Senki más nincs a szobában.
A fürdőbe megyek és fogat mosok. Fekete karikák éktelenkednek a szemem alatt. Összefogom a hajam és visszamegyek a nappaliba. Az apró kis hűtőben találok joghurtot. Jobb mint a semmi.
- Többiek? - nézek Natashára amint letette a telefont.
- Nem tudom. Biztos az akciót szervezik. Hogy vagy?

Hogy vagyok? Eddig ezt a kérdést senki nem tette fel. Rosszul vagyok. Rosszul vagyok attól, hogy emberekkel kereskedik valaki. Rosszul vagyok, hogy nem tudtam azonnal segíteni nekik. Rosszul vagyok, mert félek, hogy a tervünk kudarcba fullad.

- Jól. Csak legyünk már túl ezen. Mennyi az idő?
- Tíz óra van.
- Hűha! Eddig mi a terv?
- Hulk beront és mindenkit összezúz. - Ez most komoly? - De félünk, hogy bevetnék ellene a mutánsokat.
- Az tuti. Eddig ennyire jutottatok?
- Stark már dolgozik a biztonsági rendszerük feltörésén. De nem könnyű.
- Steve?
- Gőzöm sincs. Hívd fel! - ad a kezembe egy mobilt. Nem tartom jó ötletnek.
- Talán majd később. - dobom vissza. - Biztos van most jobb dolga is...

Nehezen, de csak megszületett ez a fejezet is. Kicsit rövidre sikeredett, de remélem elnyeri tetszéseteket. 😃
Próbálok sietni a kövi fejezettel.