Karácsony...vajon mi jut erről a szóról eszünkbe? Az, ahogyan díszítjük a gyönyörű fát, vagy az ajándékozás előtti izgatott várakozás, netalán a negyedik gyertya ünnepélyes meggyújtása? Bármire is gondolunk először, mindenkinek vannak kellemes emlékei a szeretet ünnepéről.

 Az emberek már december elején járják a bevásárlóközpontokat, hogy szeretteiket meglephessék valamivel, az utcákon nagy a tömeg, mindenki boldog és gondtalan. Csak egy valaki sétál magányosan, lehajtott fejjel az ünneplők között. Egy nyurga kamaszlány. Fekete kapucnija eltakarja az arcát, kósza, szőkésbarna tincsei a szemébe hullanak. És ez a lány én vagyok, Elisa Highwood. Most pedig figyeljetek! Elmesélem nektek az én karácsonyi történetem.

Csaknem egy év telt el, mióta Ő itthagyott minket. Végleg. És milyen különös, minden ugyanolyan. A házak, az utcák, az emberek. Minden, kivéve az, hogy apu már nincs itt. Amikor egy komoly veszteség ér minket, minden változásra érzékenyebbek vagyunk. Szinte már akarjuk, követeljük azt, hogy valami máshogy történjen, megváltozzon, csak azért, hogy kitörhessünk a megszokott kerékvágásból. De hiába vártam a csodát, az unalmas, szürke Beverly Street ugyanúgy festett azon a csípős decemberi, napon, amikor minden elkezdődött...

-Sült gesztenyét tessék! Az jól felmelegíti a kisasszony kezét! Egy ilyen szép, fiatal hölgynek feleáron adom!-harsogta az öregúr, aki szorgalmasan adogatta az arra járóknak a sült gesztenyét.

-Köszönöm, de nem kérek-motyogtam, miközben elsiettem az árus mellett. Mint az ocsmány karácsonyi pulcsik, a méregdrága üveg díszek (amelyek mellesleg azonnal széttörnek, miután megveszed őket), vagy a bazinagy, Merry Christmas felirattal ellátott plüssmackók, ez a gesztenye dolog is hozzátartozik ehhez a habos-babos karácsonyi hangulathoz, amit én teljes szívemből megvetek és feleslegesnek tartok. Olyan, mintha az emberek teljesen kifordulnának magukból, ábrándos, bamba mosollyal járkálnak a világban, mindenhol nyálas, karácsonyi zene szól és az irdatlan mennyiségű mézeskalácstól hízunk vagy tíz kilót. 

Miközben ezen filóztam, befordultam a városnegyed egy elhagyatottabb, szűk kis utcácskájába. Bevallom, nem szeretem ezt a helyet, amit sokan csak a Szégyen-szakadékának neveznek, okkal. Sok szegény vagy éppen bűnöző múlttal rendelkező család él itt, a folyamatos feszültséget és veszélyt szinte érezni lehet a levegőben. Sőt, az emberek egy része azt állítja, hogy itt több a betörés, mint New York más részein.

Hirtelen egy hangos nevetést hallottam. Villámgyorsan hátrafordultam, és nem hittem a szememnek. Az utca másik oldalán 5 tinédzser állt, és vihogva próbáltak egymás kezéből kirángatni egy graffiti sprayt. Ez még nem is lett volna baj, viszont a társaság középpontjában ott állt Cameron Peters. Igen, AZ a Cameron. Akit pár hónapja még a legjobban szerettem a világon, aki átsegített a nehéz időszakon, bekötözte a sebeimet, majd...újra feltépte őket. Egyedül hagyott az emlékek viharában, ahonnan nincs kiút. Mellette pedig ott terpeszkedett Miss Tökéletesség, azaz Katja Brook, a St. Johns gimnázium ribije. 

Lépteimet felgyorsítottam, a szívem hevesen vert. Nem akartam, hogy felismerjenek. A szemem sarkából Cameronra pillantottam. Micsoda meglepetés, még  mindig nagyon jól nézett ki. Kócos, sötét haja belelógott mogyoróbarna szemébe, amelyből jóindulat és magabiztosság sugárzott. Magas, sportos testalkatával, illetve cuki szeplőivel a csajok nagy vágya volt a gimiben.

-Hé, Cam, ez nem az excsajod?-kérdezte Ben McLares, a suli kosárlabda csapatának vezetője, minden plázacica álma, mellesleg a legnagyobb bunkó, akivel valaha is találkoztam.-Tudod, az a pisis nyolcadikos. Hogy is hívják? Valami Elena, vagy Alice...?

-Elisa a neve-felelt Cameron, és látszott rajta, hogy eléggé kínosan érzi magát. Én ügyet sem vetve rájuk, lazán elsétáltam mellettük. Ám ekkor egy hang hasított a levegőbe...

-Ellie!-hallottam a volt barátom esdeklő hangját.-Gyere ide kérlek! Hónapok óta levegőnek nézel, nem is beszélsz velem. Kérlek, mondd el, mi a baj? Elrontottam valamit, megbántottalak?

Könnyek szöktek a szemembe, és csak annyira volt erőm, hogy tétován megrázzam a fejem. Hiszen annyi mindent akartam elmondani neki, vagy csak átölelni ŐT, érezni, hogy van kiért élnem. De nem tehettem, hiszen olyat tett, amire nincs bocsánat, amin nem lehet túllépni. A legrosszabb mégis az volt, hogy legbelül még mindig szerettem.

-OMG, Cam, ne mondd, hogy ennyire hiányzik az a depis kiscsaj!-nevetett fel Katja és átkarolta Cameron vállát, jelezve, hogy ők bizony egy pár. Arra számítottam, hogy a fiú lefejti magáról Katja kezét, de semmi ilyesmit nem tett. Csak állt szótlanul, mint mindig.

Hirtelen a szomorúságomat valami különös, égő érzés váltotta fel. Egy olyan düh, amit több, mint egy éve nem éreztem. Amióta így elzárkózom a világtól, nem vagyok sem mérges, sem nyugodt. De most...olyan volt, mintha lángolna bennem valami. Átrohantam az utca azon oldalára, ahol Cameron és bandája állt, és hirtelen kikaptam Katja kezéből a graffiti sprayt. Csak futottam és futottam, miközben a bent érzett égés egyre csak nőtt. 

Nem tudom, miért tettem azt, amit. Az érzéseim elhatalmasodtak. Kezemben a sprayvel, vadul dolgoztam. Talán egy ház oldalára, nem tudom. Mindenesetre kezdtem lenyugodni. Ez az új érzés egyfajta derűvel töltött el. Ha ismernél, lázadónak neveznél. Egy romlott életű valakinek, akinek már semmi sem számít. És tudod mit? Igazad van. A törvényszegésben érzem a menedékemet, ettől lesz az agyam újra tiszta. Biztosan Neked is megvannak a módszereid rá, hogyan birkózz meg azzal a fájdalommal, amit életnek neveznek...

Több, mint egy óráig tartott amíg elkészültem, de megérte. Életem egyik legjobb műve lett. Egy lángoló, kettéhasadt szívet ábrázolt. Az a szív az enyém volt, a lángolás pedig a bennem érzett égés. 

Éles sziréna hangja hasít a fülembe. Ó, jaj, ezt nem így terveztem! Autók csikorgó fékezése, rengeteg szó és kiáltás...de mégis az én szívverésem a leghangosabb. Kiáltani akarok, de nem jön ki hang a torkomon. Ezért azt tettem, amit minden félő tinédzser tenne: futottam. Az utolsó, amit láttam, a szemembe villanó kék fény volt. Aztán minden elsötétült.

A fiatal, barna hajú nő idegesen járkált körbe az udvaron. Az órájára nézett. Hol vannak már? Csak nem történt valami baj?

-Úgy visszacsinálnám ezt az egészet! Egyáltalán, hogy lehettem ennyire meggondolatlan?-mormogta, de csak magának, hiszen senki sem volt a tágas istálló udvaron.-A Wildflower istálló egy elit lovasiskola, nem pedig ló pszichológia, idegbeteg pónik számára. Ráadásul mit fog szólni Lady Anastasia? Ez mégiscsak az ő lovardája! Ez egyszerűen egy R-É-M-Á-L-O-M! Szívás, Joanna, sajnos túl nagy a szíved és kevés az eszed!-szidta le magát.

Autókerekek hangja hallatszott a lefagyott úton. Egy szedett-vedett lószállító  kanyarodott be a Wildflower parkolójába, majd zörögve megállt.

-Úristen, honnan szedték ezt a kocsit, a roncstelepről?-nyögött fel a nő és kezébe temette az arcát. Egy ideig még átkozódott magában, majd céltudatos léptekkel elindult az autónak legnagyobb jóindulattal sem nevezhető járgány felé. Bár sok mindenre felkészült lélekben, de mégis elállt a lélegzete, amikor benézett az utánfutóba..

"Semmire sem emlékezett azután, miután az élete szédítő fordulatot vett. Minden homályos és sötét volt a különös fénnyel körülvett lány nélkül, aki gondját viselte annyi éven át. Ez a fény világította be az életét és nem értette, hogy miért tűnt most el. Pár dolog eljutott az agyáig, de ezek csak kósza emlékképek vagy szófoszlányok voltak. A kirakós darabjai eltűntek. De ő nem adta fel, meg akarta találni azt, aki mellett boldog és gondtalan volt, s ahol nem kísértette a múlt. Csak a megfelelő pillanatra várt, de az még nem érkezett el..."

-Kisasszony! Tessék már vigyázni! Hova rohan ilyen őrült tempóban?-zihálva megálltam. Velem szemben egy ősz, bedauerolt hajú, banya tankos nénivel, aki villámló szemmel nézett rám. Tudom, nevetséges vagyok, de eskü megijedtem.

-Öhm, elnézést, csak...nagyon sietek és ööö..., félek, hogy elkések, viszontlátásra!-hadartam el, majd gyorsan odébb álltam. Most tudtam csak körülnézni és megállapítani azt, hogy halvány lila gőzöm sincs, hol vagyok. Mintha kitöröltek volna mindent a fejemből. Nem emlékeztem semmire, csak éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben.

Ekkor egy mentőautó száguldott el az úttesten. Az a villogó, kék fény...miért olyan ijesztően ismerős? Láttam már valahol, ráadásul nem is olyan rég. És akkor eszembe jutott. Hát persze, a rendőrök, akik azután érkeztek, miután valaki megláthatta, hogy graffitiztem és kihívta őket. Az ő autóikon szokott lenni ilyen fény. Riadtan körbenéztem. Vajon követtek? Á, biztosan nem. Végülis, nem hiszem, hogy egy szabály szegő kamaszlány kézrekerítése lenne a legfontosabb számukra. Legalábbis őszintén remélem...

Alkonyodni kezdett és még mindig nem találtam haza. A hideg szinte a csontjaimig hatolt, miközben lassan lépkedtem a hóban. Igen, kivételesen már december elsején mindent belepett a kristálytiszta fehérség. Ennek örülnék, ha nem éppen egy vadidegen környéken lennék, ahol mellesleg mindjárt besötétedik és a hőmérséklet jóval mínusz öt fok alatt lesz.

Kimerülten álltam meg egy kapualjban. A házból kiszűrődött emberek beszélgetése, és aláfestésnek egy jól ismert karácsonyi dallam. Szomorúan sétáltam tovább. Mindenki boldog és szerencsés hangulatban várja az ünnepeket, csak én vagyok ilyen búvalbélelt. De már megszoktam. Mindig kilógok a sorból, a fekete bárány jelző illik rám a leginkább.

Tekintetem az égre emelve, halkan suttogtam: Apu, ha most látsz, kérlek segíts! Furcsa érzésem támadt, mintha valaki elosont volna a mögött a ház mögött, ami előtt én álltam. A szinte világítóan fehér hóban egy félig ázott cetlit vettem észre. Felvettem és óvatos mozdulatokkal kihajtogattam. Egy ló fényképe volt rajta, alatta egy kis szöveggel:

ELTŰNT PÓNI!!!!!!

Figyelem! November tizenhatodikán, valamikor 17 és 19 óra között eltűnt egy 8 éves, világosszürke connemara  herélt a Cold River kúriából. Ha valaki tud vagy látott bármit is, kérem hívjon az alábbi számon:

Ezután már nem tudtam tovább olvasni, mert a telefonszám nagyon el volt mosódva. Közelebbről is szemügyre vettem a póni fotóját. Hát, én biztosan nem azt mondanám róla, hogy szürke. Sokkal inkább a fehér színre hasonlított (írói megjegyzés: tudom, hogy nincs fehér paci, de mivel Ellie nem ért a lovakhoz, ezért neki fehérnek tűnik) és volt valami természetfeletti a szőre ragyogásában. Nagy, fekete szemei kíváncsian néztek rám. Hirtelen nagyon sajnálni kezdtem. Pontosan tudom, milyen egyes egyedül, elveszve lenni. Vajon egy erdőben bolyong most, félve a ragadozó állatoktól, vagy talán lótolvajok kezére került? Mi van, ha már nem is él?

Ránéztem a fotóra és megesküdtem volna, hogy a póni kacsintott egyet...

Hey, guys, itt is lenne a csugyálatos adventi naptárunk első része! Remélem, tetszett! És, tudom, h most mindenki ki fog nyírni (azt ti döntitek el, hogy milyen módon UwU), de muszáj kiraknom ezt a nagyon kekszi "Folytatása következik" szöveget. Igen, gonosz vagyok, nem kell mondani :3