*

Imádom az ízt amit érzek,
Méreg a nyelvemen

Lázadó vörös szegfű
Nő míg én elsorvadok

Fehér.

Minden fehér.

Vakítóan és kegyetlenül hószín.

Fényesen burkolja a világot, kínoz.

Végtelen uralma meg nem szűnik a kés kezű, kristályderes királynak, kinek fején vörös korona billeg.

Vörös.

Minden vörös.

Lángolón tüzel a kegyetlen fehérnek.

Vörös, mint a forró vér, lüktet az erekben és nyugtalanul zúg a füledbe régi meséket, melyekről úgy hitted már rég elfeledkeztél.

Szállítja az élénk mérget de talán sosem ér célba.

Bíboron érő citromos meggyek a fekete gallyak közt, mérgezőn mosolyognak feléd.

Fekete.

Minden fekete.

Nincs kiút, az éjszín, csábító tudatlansága ránt a mélybe.

Elnyeli a bordó minden gyönge árnyalatát.

A semmi árnyként vitorlázik a hajnali tengeren, útitárs után kutatva.

Végtelen, fekete égen sápadt csillagok ragyogó táncukkal énekelnek a színtelen holtaknak, kik fejfáik mellett emlékeznek, milyen volt, mikor még tejszín csillagként tündököltek a fenséges halál éj tengerén maguk is.

Sápadt, színtelen.

Minden elveszett.

A fiú halovány bőrén egy könnycsepp táncolt végig. Csontjaiba már rég befészkelte magát az a kegyetlen tehetetlenség, és fekete fiókáit is költeni kezdte, a gyengeséget és testvérét: céltalanságot. A hely mely hideg kezével ölelte a repedezett lelket, mégis oly árulón vakította hófehér világával a holt szellemet, ki lepel paplana alatt remegett, mert ereje csak ennyire volt képes. Elfáradt, már a halovány szemek sem voltak képesek lecsukódni. A barna íriszek, akár a kihunyt szentjánosbogarak, kiket kegyetlenül meggyilkolt maga az idő, már kihunyt belőlük minden szín és fény, miket rövid, kis életük alatt, mindenhová magukkal hordoztak. S ismét minden csak fehér, pont mint azelőtt. Néma is, de egy folytonos hang néha felrázta a csendet mégis, mintha szándékosan nem hagyná aludni a nyugvásra vágyót. Csippant egyet majd elhallgatott, mint a tavasz első, apró madarai. De azok életet hoznak, mely pedig szenvedést. Az ablakok is túl aprók voltak, hogy az ember kilásson rajta, hogy láthassa a színeket, melyek másak és többek, mint vörös fehér és fekete. A sarokban állt egy állvány, minek tetején vér csepergett a csövekbe, melyeken keresztül éltették a fiút, ki mégis oly holtan meredt a monoton színre. Egy kis idő telt el mire ismét megindult egy kósza, selyemcsepp gyötört arcán. Talán így próbálta a teste elmosni azt az éktelenül nagy fájdalmat, mely benne zajlott, de még inkább azt, ami az agyban idéződött fel újra és újra.

- Tyler - suttogta ő. A fiú nem mozdult csak ismét megindult egy könnycsepp arcán, s mikor meghallotta az óvatos lépteket végre erőt vett magán és védekezőn kisebbre húzta össze magát. Ő csak emlékezteti, csak egy darabja, nincs élet szemeiben, nincs saját lelke, kék haja is csupán egy kegyes képzet. Puha bőre pedig nem több, mint tovatűnő látszat, minden színe csak egy árulás. Csak csendet akart, egy szót sem, de már egy színt sem. Csak tiszta semmit. De képtelen volt megszólalni.

- Tyler. - Az ágyon fekvő fiú lassan erőtlenül kezdett zokogni. Erősen szorította össze szemeit. Nem akarta látni az ég kékjét sem. Soha többé.

.

Kék.

Frivol (hazug) kék.

Tyler berohant a házba, hátra sem nézett, arca könnyekkel volt áztatott. Egy pillanatra megtorpant az előszobában és körbenézett, úgy tűnt senki sem lett rá figyelmes. A fiú határozottan indult meg a fürdőszoba felé, miután szemeit erőszakosan hófehér pulcsija ujjába törölte. Mintha minden nesztelen lépése után a szobák végtelen sötétséggel töltődtek volna meg, minden árny sikított a fiú után, de ő hajthatatlan volt. A fürdőszoba tiszta falai is mocskosak lettek egyszerre. Tyler kétszer is elfordította a kulcsot a szintén tiltakozó kulcslyukban. Minden szürkén sírt, ahogy a srác beült a fehér kádba és így szinte teljesen összeolvadt vele. Pár percig csak várt ott, mikor végre rávette magát, hogy a táskájából elővegye szerzeményét. A hófehér való üvöltve figyelte az égetőn kék folyadékot, melyet a fiatal kezei közé vett. Ez volt az egyetlen igazán élő dolog abban a helységben, ez volt az egyetlen kiút a fiúnak is. Tyler lassan tekerte le a flakon kupakját, majd félredobta azt és az a szúrós, maró szaga megcsapta orrát, mely az ő számára mégis illat volt, a kiút vigasz illata. Egy percre lehunyta szemeit és még utoljára elképzelt valamit, mely egy aprócska mosolyt csalt sócsipkés arcára. Tyler erősen szorította össze szemeit és meghúzta a flakont. Ekkor érezte úgy, hogy mindene felgyulladva próbál szétszakadni benne. Akár az éjszakában lángoló ház. Hideg, kék lángoszlopok nyaldosták a fehér eget. Megrázta a fejét és ismét beleivott. Arca ekkor teljesen eltorzult és fájdalmas, levegőtlen nyöszörgések hagyták el már összezárhatatlan, mályvaszín ajkait. Fagyos pokol, éles tükör szilánkok a testben. Az ereiben szúrós jégvirágok bontották cián szirmaikat. Tyler ekkor kezdett el sírni, fájdalmának szavai pedig egyre hangosabban és kétségbeesettebben szabadultak el a házban. Köhögni kezdett, de levegőt közben alig engedett be összeszűkült tüdeje. Ajkai közt ekkor tört fel a forró vörös vér és az végigfolyt állán, egészen fehér pulóveréig, nyúlánkan csöpögött. Tyler remegő kezekkel törölte el a folyadékot és rémülten pillantott bíbor ujjaira. A ragyogó fehér pirosba borult.

- Tyler! - kiáltott anyja az ajtó túloldaláról rémülten. A fiú megpróbált kikelni a kádból, de lehetetlen volt. Ismét csak köhögött, és szája megtelt újra meleg vérrel, mely meg sem állt felsőéig, befestve azt. Ő csak egyre hangosabban és hisztérikusabban vette a levegőt. A klór kegyetlenül tépte, ahol érte. A kék nem hozott színt az üvöltő semmibe, csak vörösnek ható kínzó illúziót.

- Tyler! - kiabált sírva anyja és minden erejét bevetve dörömbölt a makacs ajtón.

Vörös keveredett a kékkel, bemocskolva a bűntelen színt.

.

---

- Tyler - szólította meg csendes hangján Dr. Ryan. Tyler meggyötörten fordult a középkorú férfi felé. A szoba békés fényei, azonban egyáltalán nem tudták a fiatalt lenyugtatni belül, hiába próbálkoztak, megbuktak. Ahogy igazából minden más.

- Kérlek válaszolj a kérdésemre!

- Miért kéne válaszolnom? - dacolt Tyler és fáradt, barna szemeivel felvette a szemkontaktust.

- Négy hónapig voltál kórházban. Szerencse, hogy a mentők időben kiértek. Tyler, te megpróbáltad megölni magadat - jelentette ki gondterhelten a pszichológus. Kék szemei is elkerekedtek Tlyer lazaságán ezzel kapcsolatban.

- Úgy tűnik nem sikerült - harapta el a mondat végét és ismét elfordult, a plafon felé meredező növényt kezdte inkább figyelni. Magában elkeseredve, viccesen megjegyezte, hogy most annyira hasonlít arra szobanövényre, mint még soha. Csak áll a sötét sarokban, néhány letört levéllel és nem tud mozdulni onnan, csak vár tehetetlenül és céltalanul a szabadulásra.

- Miért tetted? Mi változott meg? - kérdezte óvatosan. Mindig próbált Tyler bizalmába férkőzni. Minden pillanatban és ezt a fiú nem igazán szívlelte, de eltűrte.

Erre halvány és elveszett nevetés futotta körbe a szürkületbe burkolózott sárga falakat.

- Hogy mi változott meg? Egyszerűen annyi, hogy nem akarok tovább a sötét sarokban állni, félretéve és bezárva, elrejtve az emberek elől. Az agybeteg tini szerepét játszani, a család vakfoltját, akiről senki sem beszél, maximum sajnálkozva. De a rokonoknak a hátam mögött csak én vagyok a skizofrén Tyler, akinek képzeletbeli barátai vannak és magában beszél, meg egy agresszív állat - szakadt ki Tyler ajkai közül és érezte, ahogy torka összeszorul.

- Ugyan, te is tudod, hogy ez nem így van Tyler, és ha megölted volna magad azzal te lettél volna az öngyilkos fiú, semmit nem értél volna el vele - értetlenkedett Dr. Rayen.

- Akkor csak az öngyilkos fiú lennék. És halott lennék, nem lennék már semmi, csak egy eltemetett Tyler - hajtotta le fejét és érezte, hogy tenyerei gyöngyözni kezdenek. Mintha meg érezte volna, mi lesz a férfi következő kérdése. Dr. Rayen bólintott majd elkezdett valamit firkálni kis noteszébe, Tyler erre cuppantott egy gúnyosat, de a doktor már rutinosan hagyta figyelmen kívül.

- És hogyan került be a képbe Josh?

Tyler felkapta tekintetét és érezte, ahogy émelyegni kezd. Mintha szemei a sötétben egy pillanatra vörösre festődtek volna.

- Nem akarok róla beszélni - Tyler kezei erősen szorítottak egymásra. Dr. Rayen megértően bólintott a vele szembe ülő felé. Tyler megrázta a fejét, mintha ki akarta volna verni azt a nevet a fejéből, úgy érezte vérébe ismét klór keveredik, a kék és a vörös nehéz lilává alakul és ez égetően fáj. Tyler hasához kapott, még mindig fájt, a sebek lassan gyógyultak.

- Rendben akkor most hagyjuk - helyeselt az doktor. Tyler egy pillanatra lehunyta szemeit, mielőtt újra beszélni tudott volna.

- Újra megpróbálod majd? - tette fel a súlyos kérdést Dr. Rayen.

- Nem hiszem - rázta meg a fejét gyengén.

Biztosan meg fogom.

---

Sós és édes illatok libegtek a házban. A sárgás fények a nyugodt levegővel keveredtek, pontosabban a család néhány tagjának volt csak ez nyugodtabb. A fiatalabb tagjai mohón falták a vacsorát, néha pedig hülyéskedve megrúgták egymás lábát az asztal alatt, mikor édesanyjuk megrovó tekintettel mérte őket végig, de pár pillanatnyi csend után ismét elkezdték. Az anyai szemek ekkor az asztal másik végében ülő, szótalan, legnagyobbik fiúra tévedtek. Aggódva kezdte a kedvtelen gyereket figyelni. Mióta a klóros eset megtörtént, jobban féltette őt mindennél. Érzett magában legbelül egy apró dühöt, amiért fia ilyet kísérelt meg, de látta, hogy Tyler próbálkozik elfogadhatóbbá tenni ezt a megbocsájthatatlan dolgot. Már az is nagy szó volt, ha le tudott üli egy asztalhoz a család. Tyler ennek ellenére is csak kedvtelenül forgatta villáját a tésztában, néha úgy érezte lélegezni sincs kedve nem, hogy enni. Csak próbálta kizárni a világot és túlélni a boldog családi kört, melyről tudta, hogy hiába tűnik kellemesnek, belülről rohad, és tudta, hogy miatta indult bomlásnak.

- Tyler, kicsim - szólította meg édesanyja.

- Igen? - pillantott fel érdektelenül a nőre, aki egy apró mosolyt küldött felé.

- Miért nem eszel? - kérdezte kis aggodalommal hangjában az anya. Tyler visszapillantott a tele tányérjára és elfintorodott, gyomrában ismét érezni kezdte azt a kínzó maró érzést, újra tele volt klórral.

- Mert szerintem abban a pillanatban kihánynám - mondta egyszerűen a fiú és elengedte a villát, ami csörömpölve ütközött a porcelán szélével. A nő szemei rémülten fürkészték fia arcát.

- Tyler, így pedig csont és bőr leszel, vedd be a gyógyszert és edd meg! - parancsolt, még akkor szelídebben. De Tyler nem mozdult.

- Nem fogok enni, nem megy, nem akarok - rázta meg makacsan fejét a fiú.

- Látom rajtad, hogy nem az a probléma. Mi a baj? - kérdezősködött tovább. Tyler ekkor felállt az asztaltól.

- Hogy mi a baj? Hogy mi a baj? Az, hogy még mindig itt kell lennem. Anya, én már nem csak enni nem vagyok képes - Tyler dühösen kiáltott a megszeppent anyja felé. Abban a pillanatban a fiú úgy érezte csak el akar tűnni a föld felszínéről, azt kívánta bárcsak soha nem jött volna világra és senkinek nem okozna szenvedést.

Olyan volt akár a vörös, kellemetlenül éget és élesen vág a szívekbe. Lassan érezte, hogy elvérzik, ahogy a fekete és a fehér mély vágásokat ejt papír erein, hiába próbált ebbe a két érzettelen színbe menekülni, legbelül érezte, hogy lassan felemésztik. Tyler vörös volt, olyan vörös, mely sírásra készteti az embert. A fájdalom éles sikoltása, mi lassan tompul el. Mely borostyánként szövi be a hideg csempét, hogy aztán eltűnjön a repedésekben egy halovány rózsafoltot hagyva csupán maga után. Vörös volt, ki lassan kezdett felszívódni, a deres földbe ivódni.

Vörös Tyler.

Az ablak páraköntösbe öltözött így törte meg kissé a Hold sápadt keringőjét a végre nyugodt fiú arán. Tyler talán csak álmában volt már képes megbékülni a lélegzéssel. A fehér falak közt sötétség pihent, mint a házban már mindenhol. A némaság őrizte a lakók álmait, talán csak a lassan téli halálukra készülődő bogarak haláltánca zizegett az ablakpárkányokban. Minden olyan békés volt, akár egy sötét tündérmese.

Egy halkabb kopogás járta be a kis szobát. Az éj fülébe suttogott, ébresztgetni kezdte a csillagokat. Senki sem mozdult odabent. A koppanások hangosabbak lettek. Tyler rémülten ült fel az ágyában, ledobta magáról a paplant és ijedten nézett körbe, zihálva nyomta hátát a falnak. Minden olyan sötét volt, de az ablakon keresztül a holdfény egy árnyékot festett a falra. Tyler bizalmatlanul tekintett az alak irányába. Megrázta a fejét, hogy felébredjen, de ez volt a sötét igazság. Az illető ismét kopogott, de most kissé udvariasabban. A fiú ekkor határozta el, hogy megindul felé, tartva attól mit is fog látni ott. Ajkai elnyíltak, ahogy az ablak elé állt, az édes, párás álom utóíz hirtelen pergett le a helységről. Tyler szájára szorította kezét, hogy szabályozza egyre kétségbeesettebb lélegzetvételeit. Ott volt.

Kék.

Kék volt. Bazsarózsa szirom ajkai artikuláltan mozogtak, sötét szemeiben csillogtak a múlt lámpásai. Hajába fonódtak az éjjel Napjának fehér sugarai, így felgyújtva azt a színt, a klór színét, de ez más kék volt mégis.

"Szia!" - olvasta le szájáról Tyler.

A bentről figyelő fiú egy pár pillanatig mozdulni sem mert, a lábai megremegtek. Gyomra kezdett felforrni, hányinger kerülgette, megint érezte a vöröst havas ajkai közt. Egyik kezét hasára simította, hogy lenyugtassa azt. Majd minden bátorságát összeszedve lépett közelebb és ujjaival az üvegen kezdett rajzolni. Mikor leírta a szavakat ismét hátralépett.

"Menj el!" - kiáltották a betűk. A odakint ragadt közelebb lépett.

- Tűnj el! Tűnj el! Tűnj el! Te nem létezel - suttogta kétségbeesetten a fiú, de nem mozdult.

- Tyler! - hallatszott át tompán a másik fiú hangja.

- Tűnj el! Te nem vagy igazi. Nem, nem, nem, nem, nem - egyre ijedtebben és hangosabban ismételgette magát Tyler.

- Tyler! - a kék hajú szintén felvitte hangját. Tyler fejére tette kezeit és nyomni kezdte koponyáját.

- Ne, ne, ne, ne. Nincs neved, te csak kék vagy. Kék, kék, kék - szorította össze szemeit egyre hisztérikusabban formálta a szavait.

- Tyler! - ütött az üvegre.

- Josh! - szinte már sikoltotta a nevet. Ekkor értette meg, hogy ez a kék nem teljesen klóros.

A barna szemek hirtelen pattantak ki. Az azúr név ajakára forrt, zihálva ült fel, hogy tüdeje ismét levegőt engedhessen magába. Szemeiben lázálom könnyei duzzadtak, homlokán pedig harmatcseppek gyöngyöztek. Hirtelen az ablakra kapta tekintetét, de akkor már nem várta ott senki.

"Josh" - csak ennyi állt a halványan a párás üvegen. Tyler arcán ekkor indultak meg a forró, sötét könnyek. Mintha feketék lettek volna a sápadt felületen.

Feketék.

---

- Szóval? - dőlt előre jelentőségteljesen a szürke kanapéban Dr. Rayen. Rendkívül kíváncsi volt a fiú válaszára. Tyler kinyitotta száját de még nem eresztett ki rajta szavakat. Átgondolta teljesen, mérlegelte a lehetséges következményeit ennek a fontos válasznak.

- Nem - csak ennyit bírt kipréselni magából. Ennek hatására savanyú pillangók kezdték erős szárnyaikkal csapkodni sebhelyes gyomrát, de szerencsére Dr. Rayen ezt nem láthatta.

- Akkor nem látod Josht, Tyler? - kérdezett ismét egyik szemöldökét felvonva. Tyler lenyelte savas érzelmeit és arca elkomorodott, elsötétült. talán egy ismerős árny szállt le rá.

- Nem, nem látom. Elment - válaszolta. Közben végig a pszichiáter szemébe nézett és megkönnyebbülve látta, hogy a férfi szemeiben felcsillan valamiféle elégedettség. Talán elhitte, legalább is Tyler reménykedett. Pedig ez egyáltalán nem így volt. Sőt, minden kezdett újra abba a fojtogató, szúró, keserves, kék ködbe burkolózni.

Dr. Rayen bólintott és egy kis firkantás után felnézett.

- Beszéljünk a kapcsolatotokról, milyen volt ő? Milyennek érezted? - érdeklődött akkor már kissé bátrabban. Tyler erre keserűen elmosolyodott.

- Talán kéknek mondanám, olyan friss kéknek, mentolos cukorka. Vagy a tenger hullámai, mikor a gáz lángra kap - mesélte elgondolkozva, és próbálta elnyomni mosolyát. Dr. Rayen furcsállva figyelte a fiút, talán mégis tudta.

- És a kapcsolatotok? - Tyler arcáról hirtelen eltűnt a mosoly és elkapta tekintetét.

- Nem akarok róla beszélni.

.

Tyler szemeire nem jött álom azon az estén, a plafonon játszó nesztelen árnyak puha játékát figyelte. Nem volt olyan erőteljes körvonaluk akkor, a szelíd táncuk mégis oly homályos békével töltötte el a lelket, mely képes volt a fekete gondolatokat csitítani, azonban mézharmatos álmot nem tudott hozni ebbe a fakó éjbe. Tyler ekkor mellkasára tette kezét és szívveréseit kezdte figyelni, ez megnyugtatta. Az ütemes dobbanások bordái közt, olyan élénkpirosan zakatolt, mint a csipkebogyó a deres decemberben feketerigó csőrök közt.

- Tyler - suttogta valaki. A szoba ablaka azon a nyári éjszakán résnyire nyitva volt hagyva, így a név a tücskök harmóniájával szökött az álmatlan fiú felé. Tyler erre azonnal felpattant és fáradt mosollyal arcán tárta ki a bejáratot szobájába. Beengedte a másik fiút.

- Miért vagy itt ilyen későn Josh? - kérdezte értetlenkedve Tyler, azelőtt nem tűnt fel itt ilyenkor.

- Mert képtelen vagyok otthon maradni. Tudod, hogy nem akarok erről beszélni - állt lehajtott fejjel Tyler előtt. A barna hajú fiú felnézett Josh kéken hullámzó tincsire, melyek olyanok voltak akár foszforeszkáló neonszálak.

- Az én életemben minden más, mint a tiédben, nekem ez egy kis menedék - mormogta csendesen. Tyler kissé bizonytalanul fogta meg a kezét és vezette az ágyához. Josh kíváncsian figyelte ügyködéseit. Tyler elővett egy zseblámpát a fiókból és leült Joshsal szemben, majd egy lendületes mozdulattal magukra terítette a lepedőt és a lámpa felgyúlt. Sárga fénye oly otthonossá és biztonságossá varázsolta a habos takaró belsejét.

- Sokat csináltuk ezt a húgommal, mikor a szüleink veszekedtek, mert ilyenkor olyan biztonságosnak tűnt. Semmi nem bánthatott minket, és nem volt rajtunk kívül senki ebben a kis 'barlangban' - nevetett halkan és álmodozón Tyler, majd Joshra nézett, aki visszamosolygott rá. Pár pillanatig csak egymást figyelték.

- Mintha ez csak a mi világunk lett volna. Nem bántottak a fekete dolgok, nem fertőztek minket. - Tyler hangja komolyra fordult és ekkor egyik mancsát, az akkor már számára kéken ragyogó fiú arcára vezette. Másik kezének ujjaival pedig hátra simította a tengerfodor, kócos tincseket. Majd, kissé félelemtől telt szemeivel a külvilágra gondolva a borostyános szempárba nézett, melyben a zseblámpa sárga fénye olyan érzetet keltett Tylerben, hogy nincs egyedül a színtelenségben. Épp beszédre nyitotta volna mályva ajkait a barna hajú, mikor Josh előre hajolt és az ő fonott cukor szájával elállta az összes érzelem útját és egybeforrt Tylerével. Ebben a pillanatban változott meg miden, a vörös és kék teljesen máshogyan keveredett, a lila mely belőle született oly tiszta volt és halovány, mint a hószitálás egy hideg decemberi napon. Porcukor a mézeskalács házak tetején, mindez egy nehéz, ólom világ közepén.

- Én...én sajnálom - vállt el egy pillanatra Josh. Érezni lehetett hangján a könnyed fájdalmat. Tyler ekkor már nem habozott és akaratosan csókolta viszont Josht. A kék hajú fiú azúr, hevült, óvatos kezei megindultak Tyler fekete pólója alatt. Tyler erre felkuncogott és átölelve a másikat dőlt hátra az ágyon.

- Josh, Josh, kék Josh Dun - suttogta a másik ajkaira édeskedve néha, mikor elváltak. Másik pillanatokban kényszerülten tépett a tenger tincsek közé, de azt is oly gyengéden. Egy idő után Tyler úgy érezte elveszti a színeket maga körül és lassan mindent, amit lehetséges. Sós, fűszeres és mégis édes felhők maradtak csak gondolati helyett. Mályva ajkai egy kisebb idő után már nem is engedelmeskedtek neki, képtelen volta becsukni őket, hangja sem olyan volt, mint általában, de ezt nem csak magán tapasztalta. Azon az éjszakán csak ő volt és Josh semmi feketére mocskolt világi dolog nem férkőzött a bűntelen paplan alá, mely a vétséges, megváltozott málna vöröst és égszínkéket takarta.

Ez nem volt olyan súlyos, sötét színezetű.

Más.

Szeder lila.

.

---

A tölgyfa ajtó lassan nyílt, Tyler szobájába vezette az aggódó asszonyt. Kezében tartott egy apró tálcát, melyen egy pohár víz és gyógyszer kapott helyet. A nő letette az íróasztalra a tálcát és fia mellé ült az ágyon. Pedig ő csak figyelte az ablakot, annyira vágyott arra, hogy felbukkanjon egy kócos, kék hajzat az üveg mögött, de azóta nem jött. Azóta csak egy kósza rémálomra ugrott be a ház árnyéka alá. Meg néha ott volt az erdőbe vezető kis ösvény egy távoli pontján, mintha Tylert várta volna, de Tyler csak elfordult, így nem akarta, csak azt akarta, hogy úgy érintse, beszéljen hozzá és csókolja, mint azelőtt. Azelőtt, mikor még tudta, hogy igazi és létezik. Mert akkor már teljesen más volt, amit tudott. Minden kék méregként vigyorgott rá, klór lett a csodás hullámokból.

- Vedd be a gyógyszert kicsim! - szólt szelíd hangján az anya és Tyler arcára simította kezét, de Tyler elhúzódott.

- Nem fogom azokat bevenni - fintorodott el és a sarokba feszült ágyán.

- Hidd el jobban leszel tőlük - győzködte édesanyja. Tyler erre egy pillanatra elhallgatott.

- A múltkor sem segítettek, senki sem segített, mindenki csak rontott a helyzeten. Csak elkergették Josht. Anya nem tudok tovább... - a fiú szavai egyre nehezebben törtek utat maguknak a könnyek miatt. A nő elkomorodott a név hallatán, fia már rég nem említette, de úgy döntött ezúttal belemegy.

- Mi történt veled és Josh-sal, mielőtt összevesztetek? - próbálta tovább kérdezgetni fiát. Igyekezett elnyomni kellemetlen érzését a témával kapcsolatban.

- Ha elmondanám dühös lennél - mormogta orra alatt szégyenkezve Tyler. Anyja erre értetlenül vonta fel szemöldökét.

- Te miről beszélsz? - hangja már számonkérően csengett, de még maradt benne kedvesség és érezni lehetett a támogatását.

- É...én, mi csak - dadogta Tyler és érezte, ahogy arca forrni kezd.

- Te lefeküdtél Joshsal? - anyja szeme hatalmasra nyílt.

- Kérlek, kérlek anya ne legyél rám dühös, ez még azelőtt volt - ölelte át azonnal édesanyját, aki akkor kezdett el szintén sírni. Nem volt dühös Tylerre, egyszerűen csak csapdába esettnek érezte magát, úgy érezte fia már soha nem lehet olyan, mint a többi fiatal. Tizenhét éves volt akkoriban Tyler, de ő abban a pillanatban minden reményét elvesztette. Nem akarta így látni fiát, nem akarta, hogy valaha is bármelyik gyerekének így kelljen élnie. De megtörtént.

- Kérlek - zokogta a fiú, anyja ekkor ölelte őt magához.

- Semmi baj - zokogta gyermeke vállaiba. Talán Tylerben ekkor született meg egy meghatározó gondolat. Valami elrendeltetett azon a délutánon.

---

Szürke vasárnap volt, minden csendes és ködös ruhát öltött. Tyler neon citromsárga táskája csak úgy szikrázott a füstszín világban. Lassan sétált hazafelé tudta, hogy ma nem várja otthon senki, végre volt ideje egyedül, hosszú hetek után végre egyedül hagyták őt. Azonban, mikor a ház elé ért Tyler rémülten torpant meg. Valaki a lépcsőn ült és őt várta, már messziről integetett neki, de nem szólt. Kék haja mintha megint más árnyalatát vette volna föl a nemes színnek, inkább búzavirágkéknek volt mondható. Tyler mély levegőt vett és egy szó nélkül helyet foglalt Josh mellett. Egy ideig egyikük sem nyitotta szólásra száját.

- Nagyon sajnálom, hogy megfeledkeztem rólad - kezdte Tyler.

- Eltelt már egy kis idő - mondta csendesen Josh. Ez most más beszélgetés volt, mint eddig. Mindketten érezték, hogy valami teljesen megváltozott. De nem egyértelműen a rossz értelemben, mintha jobban is értették volna egymás különös szavait.

- Engem már mérgez ez a világ Josh, ki akarok lépni a sorból - nézett Joshra a barna hajú.

- Tudom, mintha tömény klórt iszogatnál - válaszolt mindent értően. Tyler erre elmosolyodott, nem is tudhatta mennyire igaza volt.

- Néha gyűlöllek, és a kék hajadat is. - Tyler szíve és gyomra minden mondatba beleremegett, olyan régen várt már erre.

- Talán én magam is csak vegyszer vagyok - hajtotta le fejét Josh, így kék tincsei előrehullottak.

- Ez nem így van, sok minden az itt, de te vagy az egyetlen, aki pont, hogy nem az - Tyler megpróbálta ismét lenyelni feltörni vágyó könnyeit.

- Igazából imádom utálni azt a veszekedést, ami akkor történt. Nekem nem vagy klór Josh, csak olyan, mintha azt szürcsölgetném és az nem ugyanaz, az csak egy képzet, egy érzés. Csak vér vagy a tejben, enyhíted az élesen vágó fehérséget, az örökös, szúró, tompa fájdalmamon segítesz csak csillapítani. Ezért létezel a világomban, de másrészről igen, te vagy a klórja ennek a szürke valóságnak, megmérgezed igaz kékkel a feketét, fehéret és vöröset.

Josh óvatosan végigsimított Tyler arcán és összeérintette orraikat. A barna hajú srác lehunyta szemeit és békésen elmosolyodott, mintha mindennek értelmet talált volna abban a pillanatban. Majd a kék tincsek Tyler homlokának nyomódtak, miközben Josh finom kezei tartották a gondterhelt fejet.

- Kérlek gyere vissza az erdőbe Ty - suttogta lehunyt szemmel. Tyler óvatosat bólintott.

- Megyek...

.

Az ég lassan megmutatta leggyönyörűbb gyermekeit: a csillagokat, kik mindig a legszebb fényükkel ragyogtak. A nádas közt a békák szerelmes dalokat énekeltek a Holdnak, mely még csak halványan járt az égen, a kis tó tükrében szépítette magát, míg nem jött el a teljes sötétség Így hagyta csipkefátylas alkonyatot tündökölni időszakos halála előtt. A füzekkel lassúzott a kora esti, édes szél, dús fű feketedett már a Nap nélkül, a két fiú alatt. Tyler a szálakat tépkedte egyik keze alatt, míg másikkal fejét támasztotta. Josh érdeklődve nézte miben ügyködik a másik, ő is oldalán fekve tartotta fejét.

- Min gondolkodsz? - szólt halkan, s mintha minden kiejtett szavára holdfény hajszálai hullámoztak volna. Olyan összeegyeztethetetlen volt felhőszellem valója ezzel a szurok világgal, melyben mindenki sírva kapálózik a ráragadó sötétség ellen. Tyler arcát elöntötték a megmagyarázhatatlan érzelmek, ahogy felnézett a másikra. Már akkor sírni, üvölteni lett volna kedve attól, amit akkor tudott és érzett.

- A halálról. Miért tartják az emberek elzárva egy kis dobozban, elásva egy szilvafa alatt? - Josh nem is igazán lepődött meg a kérdésen.

- Mert, szerintem mindenki meg akar halni, ha csak egy homokszemnyit is.

- Hmm - gondolkozott el Tyler. Josh ezután egy kicsit várt.

- Tudom, hogy nem csak ez nyomja a szíved. Olyan, mintha vöröslene az éned a fájdalomtól. Én látom, régóta ismerlek. Mindig vörös voltál, de szebb napokon rózsaszínre is tudta csillapítani a szellemed, friss rózsák citrusos szirmaival. Most nehéz és forrongva kavarog.

Tyler élesen fájdalmas levegőt vett, Joshnak akkor túlzottan is igaza volt.

- Te.

- Mi?

- Te. Te, te nem létezel Josh - erőltette ki az egész lényének legnagyobb kínját és akkor a hátára fordulva pillantott fel az égre. Így hagyta legurulni első, fagyos könnycseppjeit. Josh kétségbeesetten ült fel.

- Nem. Nem Tyler én itt vagyok - rázta mohón fejét és zavartan kereste a másik könnykoszorús szemeit. De Tyler már zokogva ült fel.

- Mert a hülye agyam azt akarja, hogy így legyen, azt akarja, hogy ezt mondd, de attól még ez nem lesz így - sírta a vérző esti levegőbe.

- Ne, nem Tyler én élek én egy igazi ember vagyok, aki lélegzik - tiltakozott, őt is kezdte a sírás hatalmába keríteni.

- Más sosem láthatott téged, és mindenki tudta, hogy nem létezel, csak az én bolond agyam akarta azt, hogy legyél. Mert őrült vagyok Josh, beteg vagyok, nem vagyok normális - szipogta a barna hajú fiú és felpattant a puha fű közül.

- Mért hallgatsz másokra? Tyler, ne hagyj magamra! - Josh hangja elcsuklott és Tyler keze után nyúlt, de ő elkapta és ellépett tőle.

- Csak normális akarok lenni, hogy anyám ne sírjon miattam, hogy ne forduljon meg utánam mindenki az utcán, mikor magamban beszélek. Hagyj békén, nem akarok őrült lenni, nem akarom, hogy létezz a tébolyult agyamban. Tűnj el! - kiáltott Tyler és füleire szorította tenyereit, majd lehunyta a szemeit, szorosan szorította őket. Nem sokkal később körbenézett, Josh pedig eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Mert nem is volt. Csak egy azúr szellem maradt Tyler veszett elméjében. A kék eltűnt, nem volt többé. Csak a fekete maradt utána, az üresség ékes koronájának legszebbik köve.

Kegyetlen, igaz fekete. Tyler ekkor vesztette el minden kapaszkodóját az életbe, ezután keresett kéket a klórban.

Kék és fekete keveredik, a kéket elnyeli a végtelen éjszín.

.

Az első hópehely lágyan ringatózva érkezett hangtalanul a fagyos földre, majd nem sokkal később követték őt testvérei. A környék fehér csendbe burkolózott, csontig hatott a hideg. Némák voltak a szürkülő erdők is, figyeltek. Valaki rohant öreg törzseik közt, néhány téli madarat felriasztva kopasz ágaik közül. Csak rohant lélekszakadva szedte lábait a terebélyes óriások közt.

---

Mrs. Joseph belépett a szótalan, félhomály fedte házba és leakasztotta kabátját, majd megindult az épületben. Valaki elfojtott zokogását verték vissza az élettelen falak. A nő bizonytalanul lépkedett a fürdőszoba irányába, borzongás járta át, ahogy egyre közelebb ért. Aztán megállt, s rémültében egyet még hátra is lépett. A fiú ott ült a fürdőszoba ajtaja mellett, a falnak támaszkodva remegő valójával és felnézett akkor az asszonyra. Kisírt szemei vöröslöttek, akár az a vér a tejben. A nő lélegzete elakadt egy pillanatra.

A fiú kék haja olyan volt, akár a búzavirág, hullámokat vettet, mint a fodros tenger.

- Josh? - kérdezte remegve az anya.

Josh remegő kezei vörösek voltak, fekete cipői előtt pedig ott feküdt egy flakon élénken kéklő folyadékkal fehér falain belül.

Vörösek, mint a vér, Tyler vére.

Elmegyek ne foglald a helyem, visszatérek, mikor minden kész lesz.

Mintha nem lett volna már se fekete, se fehér, se vörös, se kék csak a valóság színes masszája.
Minden egybeolvadt, egy színné.

***

Vége