-Egyébként Stella?-szólított meg Jack.

-Hmm?-néztem rá, miközben a szememet törölgettem. Nem tudom mi de valami kicsalt belőlem pár könnyet, én inkább a nevetésre fogom.

-Nem mintha nem élvezném hogy önfeledten nevetünk...de nem kéne menni segíteni a többieknek? Mármint lehet hogy szükségük lenne ránk, pontosabban rád, mert velem nem sokra mennek.

-Basszus! Én már itt sem vagyok.-pattantam fel. Kinéztem az oszlop mögül és igaza volt Jacknek, tényleg elkélt a segítség. Mielőtt még kiléphettem volna Jack még utánam szólt.

-Stella!-erre visszanéztem rá- Ha máskor mondjuk olyan titkod van hogy kém vagy, azt nyugodtan mondd el!-nézett komolyan a szemembe, de a hangján hallottam a határozatlanságot.

-Nem nagyon lehet már ilyen titkom, nem?-mosolyogtam rá.

-De. De ha esetleg kiderül hogy megharapott egy radioaktív pók és tudsz a falon mászni akkor nyugodtan mondd el.

-Mindenképpen el fogom.-nevettem fel.-Bár a falon tényleg tudo...inkább hagyjuk. Van fegyvered?

-Valaki a kezembe nyomta ezt.-mutatott fel egy pisztolyt-Bár nem sokra megyek vele, mivel használni azt nem tudom.

-Nézd!-mentem oda hozzá és gyorsan megmutattam minden hasznos dolgot amit tudnia kell erről a fegyverről.

-Király! Kösz, lőni meg célzok aztán BUMM!

-Pontosan. De szerintem csak akkor használd amikor muszáj.-húztam el a számat mivel ijesztően fogta azt a pisztolyt.-Addig meg bújj el valahova. Ahol nem látnak és nagy eséllyel senki nem megy oda.

-Rendben főnök. Na de mostmár menj!-mutatott a csatatér felé.

Ezután még egyszer felmértem a terepet és kifutottam az oszlop mögül. Egy pasas jobbról rögtön rám akart ugrani azonban lelőtték. Fentről?! Felkaptam a fejemet és Trevort vettem észre.

-Ügyes.-ismertem el.

-Kösz. Na most menj tovább. A harmadik oszlop mögött, pont takarásban van az a gyerek akivel együtt harcoltál. Eléggé kutyaszorítóban van, viszont nem merek lőni mivel folyton mozgásban vannak.

-Kösz Trevor.

-Bármikor.

Úgy tettem ahogyan Trevor mondta. Elém került egy pasas akivel Cameron viaskodott. Aztán észrevettem hogy mögötte is feláll valaki.

-Cameron mögötted!-kiáltottam oda neki, mire rögtön megpördült, így azonban a háta védtelen volt a másik katona által. A katona mögé ugrottam és a könyökömmel elszorítottam a nyakát. Egy jó tipp, ilyet ne csináljatok egy nálatok kétszer nagyobb férfival...ugyanis esélyetek sincs. Velem is így történt. Már nyúlt hátra amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve betérdeltem a két lába közé. Erre térdre esett és a két kezét is lekapta rólam. Ezzel a lendülettel megfogtam a fejét, és eltörtem a nyakát. Cameron pont erre fordult vissza és megilletődve nézett rám.- Öld meg őket! Túl sokan vannak ahhoz hogy csak kiüssük őket. -mondtam neki, mire bólintott.

Elfordultam és futottam tovább. Átcsúsztam egy férfi lába között közben pedig rádobtam egy madzagot. Amint felálltam meghúztam ezzel pedig arcra esett.

-Hééé!-hallottam egy felháborodott hangot.

-Bocs Will, gondoltam segítek.

-Megoldottam volna.-kiáltotta még utánam de én már nem foglalkoztam vele.

Már láttam miről beszélt Trevor. Finnick négy emberrel harcolt egyszerre. Ráadásul tényleg egyfolytában mozgásban voltak úgyhogy egyenes életveszélyes lett volna számára nézve ha közéjük ereszt valaki egy golyót.

Fogtam a madzagot és már készültem az ugrásra. Amint elég közelnek éreztem elrugaszkodtam felléptem egy ládára majd onnan egyenesen egy férfi nyakában kötöttem ki. Gondolkodás nélkül a nyaka elé raktam a madzagot és teljes erőmből meghúztam.

-Már vártalak.-szólalt meg Finnick. Közben pedig bevitt egy elég fájdalmasnak tűnő ütést egy vörös, nagyon fiatal katonának.

-Hát itt vagyok.-nyögtem mivel nem volt könnyű tartani a kötelet miközben a pasas rángatózott.

-Esetleg segítsek?

-Fogjátok már be!-szólt ránk az egyik. Annyit tudok hogy nem a vörös.

-Akkor és azzal beszélgetek akivel csak akarok.-válaszoltam neki és rántottam egy utolsót a madzagon. Ezzel az alattam lévő hátraesett én pedig egy hátrabukfenc segítségével tompítottam az esést és felálltam.

Ez a válaszom nem tetszhetett neki ugyanis még hason rúgta Finnicket aki erre hangosan felnyögött, majd elborult tekintettel elindult felém.

-Most úgy nézel ki mint egy troll, vagy nem tudom.-jegyeztem még meg. Lehet nem volt okos ötlet mivel így még dühösebben tartott felém. Kétféle harcos van. Akinek használ a düh, mert táplálja, erősíti és akinek csak árt, mivel annyira elveszti a kontrollt hogy meggondolatlanul cselekszik. Őszintén reméltem hogy ő az utóbbi.

Amint elég közelnek ítélte meg a távolságot felém lendítette az egyik karját, ami elől sikeresen lebuktam. Miközben felálltam gyomron vágtam. Ő hátratántorodott. Nem volt időm végiggondolni sem ő nekem rontott. Neki tolt valami nagy ládának. Fájdalmasan csapódtam neki. Éreztem ahogyan a hátamat elönti a fájdalom. Elengedett a pasas majd lendítette a kezét és gyomron akart vágni. Még időben félreugrottam, így a keze a konténerbe csapódott.

-Au, ez nem lehetett kellemes.-mondtam neki miközben elhúztam a számat. Erre rúgott egyet, ami hátrataszított.-Most miért? Csak együttérzek veled.-mondtam neki felháborodott hangon és kirúgtam az egyik lábát. Féltérdre esett, de elkapta a derekam és lenyomott a földre. Rám támaszkodott.

-Inkább dögölj meg.-nyögte majd egy kést tartott a fejem felé.

-Stella ne most szórakozz!-hallottam Finnick hangját. Valószínüleg láthatta a jelenet egy részét.

-Sajnálom, azt nem tudom megígérni.-válaszoltam a rajtam fekvő katonának egy vigyor közepette, majd az övemről lehalászott tőrrel leszúrtam.-Fúj! Tiszta vér lett a ruhám.-mondtam durcásan. Erre hallottam pár ember hitetlenkedő nevetését a rádión keresztül.

Körbefordultam hogy kinek kellene segítség. Elég elkeserítő volt a látvány. Többszörös túlerőben voltak. Ez nem is volt kérdés. Már senki nem finomkodott. Tudtuk hogy esélyünk sincs hogyha csak kiütjük az embereket, ugyanis azok valamikor felkelnek és akkor biztosan veszítünk,mivel mi közben fáradunk. Már éppen elindultam volna, amikor eszembe jutott valami. Zacket olyan mintha leállították volna, amikor dühösen beszélt velem még az elején. Ezzel a lendülettel az ajtó felé fordultam és elkezdtem futni.

Még pont láttam egy kikanyarodó fekete kocsit, aminek pont most húzták fel az ablakát. Tudtam hogy fontos ember ül benne. Utána futottam volna ha nem állják el az utamat. Pontosabban a vöröske nem állta volna el az utamat. Nagyjából velem egyidős lehetett. Ami igazán ijesztő kor ha megnézzük mibe keveredett.

-Oh hello Ron!-köszöntem neki, utalva a vörös, göndör hajára.

-Szia!-köszönt vissza mosolyogva. Amivel nem kicsit lepett meg, azt hittem ő is olyan hevesen fog reagálni mint a társa.- Akár hiszed akár nem, tényleg ez a nevem.

-Tessék?-kérdeztem vissza meglepődve, a röhögés határán állva.

-A szüleim Harry Potter rajongók voltak és kissé ironikus ugyan, de a sors vörös hajjal áldott meg, apám pedig ragaszkodott a Ron névhez.-mondta és a szája sarkában ülő mosoly arról árulkodott hogy ő is viccesnek találja a helyzetet.

-Hát...erre nem tudom hogy kell normálisan reagálni.-mondtam.

-Mondjuk egy bemutatkozással.-tartotta fel a kezét.

-Ha nem ebben a helyzetben lennénk esküszöm elhívnálak egy kávéra.-mondtam majd nekifutásból nekirontottam. Jobbal a fejére céloztam amit blokkolt is, majd ballal megpróbáltam ugyanígy, amit szintén blokkolt. Ezután számomra is váratlan dolgot tett.  Az egyik lábával kirúgta a bal lábamat amin az egész testsúlyom volt. Ezzel előre estem, ő pedig kilépett előlem, ám mielőtt földet értem volna megfogott. Az arcom a mellkasánál volt.

-Hello drágám! Ha nem ebben a helyzetben lennénk esküszöm elfogadnám a meghívást.-mondta egy igazán, talán túlságosan is jóképű mosoly kíséretében. Erre vágtam egy grimaszt, majd a bal lábammal ezúttal én rúgtam ki a lábát aminek következtében elkezdett lefelé esni. Én azonban nem voltam olyan jófej hogy elkapjam így a földön kötött ki. Hátrébb álltam és megvártam hogy feláljon.

-Au! Azért ez fájt!-mondta miközben a hátát masszírozta. - Nem számítottam rá miután én az előbb olyan kedves voltam hozzád.

-Drágám...-nyomtam meg a szót-...ha számítottál volna rá akkor nem ért volna semmit. Mellesleg mindkettőnk bánatára nem más helyzetben vagyunk hanem ebben, úgyhogy mi lenne ha passzolnánk, esetleg eltolnánk azt a randit.-vetettem fel miközben köröztünk mint két vadállat akik éppen megfigyelik a másikat. Valójában tényleg ez történt.

-Oh az egy randi lett volna?-kérdezte miközben felém ütött először a jobb majd a bal kezével. Az első elől elhajoltam, a másodikat blokkoltam. Ezután rúgott egyet, én azonban elkaptam a lábát és megcsavartam, aminek következtében ismételten a földön kötött ki.

-Igazán sajnálom.-mondtam neki miközben elhajoltam fölüle.- Mellesleg...te nem úgy gondoltál rá? Tőlem egy szimpla baráti kávézás is lehet...-válaszoltam neki. Most én voltam a soron. Támadtam, amit ő ez alkalommal teljesen kivédett. A végén pedig még be is kaptam egy ütést az álkapcsomra. Ismét eltávolodtunk egymástól.

-Igazán sajnálom. Remélem nem szenvedett maradandó károsodást az a gyönyörű arcod.-mondta mély, búgó hangon.- És természetesen randiként gondoltam rá, különben nem is mondtam volna rá igent.-válaszolt nekem.

-Barátokként nem mehettünk volna?-kérdeztem megtört hangon, mint akit nagyon megbántottak.

-Úgy képtelen lennék veled elmenni bárhová is.-mondta, mire grimaszra húztam a számat.- Túl sok?

-Egy kicsit.-bicentettem.

-Bocs. Néha elszalad velem a ló.-ezzel a lendülettel felém indult. Az ütései alól elhajoltam, a rugásokat blokkoltam, majd az eslő adandó alkalommal felpattantam a nyakába és hátradőltem. Megint egy bukfenccel tompítottam az esést, majd felálltam.

-Esetleg a padló.-tettem még hozzá.

-Epés.

-Én? Mindig. Remélem nem fájt.

-A hátamnak már úgyis mindegy.-utalt arra amikor én nem kaptam el.

-Sajnálom.-vágtam szomorú arcot.

A következő pillanatban Ron összeesett és mögötte Cameront véltem felfedezni.

-Hé!-kiáltottam rá felháborodva.

-Bocs, de idegesített már a beszélgetésetek. Eéggé nyálas volt.

-Csak szórakoztunk.-vágtam rá durcásan, miközben lelőttem egy embert.

-Nem gondoltad hogy ez nem a legmegfelelőbb hely arra hogy pasit keríts magadnak?-mondta nyögve mivel oldalról nekiesett egy pasas és a földre vitte. Én karba tett kézzel álltam felettük.

-Mondom csak szórakoztunk! Mit nem értesz ez alatt? Márpedig szerintem igenis jó volt hogy valaki nem véresen komolyan gondolja ezt az egészet.-néztem le rájuk. Az utolsó mondatomra mindketten lefagytak és felnéztek rám. Kissé vicces volt ahogyan két értetlen férfi fekszik a padlón.-Most miért?-tettem fel a kezem, majd észrevettem hogy mellettem Jamest éppen folytogatják. Felemeltem a kezemet amiben a pisztoly volt és lőttem. James a lábaira támaszkodott és hálásan bicentett nekem miközben levegőt próbált venni.

-Azért Stella...egy pillanat.-hörögte a herceg.- Szállj már le rólam te marha!-kiáltott rá a nála kétszer nagyobb katonára aztán lelőtte.-Nah végre.-állt fel- Azért mert ez éppen egy vérre menő küzdelem.-válaszolt nekem.

-Fedezékbe!-hallottuk a kiáltást, amire szó nélkül elindultunk a legközelebbi oszlop mögé. Pont időben ugyanis valaki egy györstüzelővel elkezdett eszeveszetten lövöldözni.

-Annyi véres küzdelemben volt már részem hogy unom őket. Olyan egyhangú mind. Szeretem valahogy feldobni. Ezért is szoktam zenével harcolni. Ez a srác pont kapóra jött. Nem tudom mikor volt ilyen jófej ellenfelem.-mondtam neki miközben leguggoltunk.

-Ő ellenség.-szólt közbe Cameron.

-Tessék?

-Ő ellenség.-ismételte meg.

-Nem Cameron. Ő ellenfél. Pont abból látszott hogy beszédbe bonyolódott velem, hogy ilyen beszélgetésbe bonyolódott velem. Ha ő az ellenségem lett volna akkor szimplán csak rám támadott volna.

-Meg akar ölni.-vágott értetlen arcot a herceg.

-Igen, de csak azért mert felbérelték és ez volt a parancs. Amúgy nem akarna megölni, ha nem ezért kapná a fizetését.

-Az a srác velünk egyidős.

-Tudod nem mindenki hercegnek születik egy palotába.-jegyeztem meg, miközben kinéztem az oszlop mögül azonban rögtön a fejem mellé csapódott pár golyó úgyhogy inkább visszabújtam a biztonságot nyújtó oszlop mögé.

-Ez kemény volt.

-Sajnálom de így igaz.

-Tudod néha azt kívánom bárcsak te is oda születtél volna.-suttogta.

-Tessék?-kérdeztem én is meglepően halkan. A lövések mellett szinte alig hallottuk a másikat de ez nem számított. Közben kizártuk a rádióban zajló beszélgetéseket, tudtam hogy fontos lesz amit mondani fog, ugyanis komolyan meredt maga elé.

-Annyi szörnyűséget átélhettél...látszik rajtad, azon ahogyan viselkedsz, hogy egyfolytában félsz attól hogy valaki elárul, hogy mindig óvatosan, megfontoltan mondasz minden fontos dolgot, nehogy valami olyat mondj, ami miatt rád támadhatnak. Látszik a mozgásodon, hogy minden sarok mögül óvatosabban lépsz ki, kivéve amikor rohansz.-tette hozzá, mire halkan felnevettem.

-Észrevetted.-suttogtam.

-Persze. Egyszerűen néha azt kívánom bárcsak te is valami jó helyre születtél volna, hogy ne kellett volna átélned azt a sok szörnyűséget.-suttogta a szemembe nézve. Láttam abban a csodálatos mélykék tekintetben hogy komolyan gondolja. Láttam benne minden érzelmet.

-Köszönöm.-suttogtam meghatódva. Ő csak bicentett egyet.

-Stella! Abbamaradtak a lövések.-kapta fel a fejét Cameron ezzel elrontva ezt a meghitt pillanatot.

-Valószínüleg kifogyott a tár. Nah emberek készen álltok?-kérdeztem, mire rengeteg nem, nagyjából, egyáltalán nem választ kaptam- Mivel egyöntetű nemleges választ kaptam induljunk.-mondtam kedvesen mit sem törödve a válaszokkal. Már éppen léptem volna ki az oszlop mögül amikor is az időközben becsukodótt nagykapu berobbant, szó szerint, és egy motor jött be rajta. Az illető leugrott róla, a motor pedig tovább ment, felborította az eddig lövöldöző embert majd megállt a sarokban.

-Megjöttem emberek!-hallottam legjobb barátnőm hangját az ajtóból- Remélem hiányoztam!- kiáltotta még, majd fogta a két gépfegyverét és elkezdett lőni.

Ezután több autó és további motorok parkoltak le az ajtó előtt és emberek ugrottak ki belőlük. Miután a csapatom realizálta hogy ők velünk vannak kurjongatva és felbátorodva indultak el az eddig rejtekhelyül szolgált oszlopok, konténerek és egyéb nagyobb dolgok mögül.

-Épp jókor Lil!-köszöntöttem barátnőmet.

-Oh tudom. Hogy tetszett a belépőm?-bár nem láttam de tudtam hogy mosolyog.

-Nem volt rossz, bár szerintem az enyém jobb volt.

-Majd meséld el. Most viszont bulizzunk egyet.

-Mintha csak Stellát hallottam volna.-jegyezte meg Will.

-Nem véletlenül vagyok én a legjobb barátnője.

Ezzel elcsendesült a rádió és mindenki indult harcolni. Én is mentem volna, de úgy tűnik az univerzum nem szeretné hogy kilépjek az oszlop mögül ugyanis amint kiléptem volna pont előttem nem sokkal robbant egy bomba. A robbanás hátrataszított. Nekicsapódtam valaminek. Talán a falnak. A fülem csengett és az ájulás szélén voltam. Megint. Alig láttam. Sajgott mindenem. Nagy nehézségek árán felemeltem a kezemet és megtöröltem a szememt. Nem lett sokkal jobb de legalább mostmár fekete foltok helyett színeseket láttam. Hallottam magam mellől hangfoszlányokat azonban annyira csengett a fülem, hogy nem értettem mit mondanak. Éreztem ahogy valaki felültet és még mindig beszélnek hozzám. Amikor sikeresen felültem felszisszentem mivel nem a legkényelmesebb helyzetben ültettek fel. Az első mondat amit értettem az ez volt:

-Jól vagy?-még nem sikerült beazonosítani hogy pontosan ki is beszélt hozzám.

-Igen, tökéletesen. Épp most robbantam fel majdnem, a fülem cseng, látni nem látok és fáj mindenem, de egyébként tökéletesen vagyok, köszönöm kérdésed.

-A szarkazmusod még megvan szóval nem lehet nagy baj.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de szép lassan már láttam és a fülem sem fájt. Láttam az előttem, félig mellettem guggoló Cameront aki aggodalmas pillantásokkal méreget.

-Ha valaki 8 nappal ezelőtt azt mondja hogy Cameron, a nagybetűs herceg, aki után minden lány sóvárog, előttem fog térdelni vérző arccal és aggodalmas tekintettel akkor a szemébe röhögök majd elküldöm egy elmegyógyintézetbe.

-Nincs neked semmi bajod.-közli felháborodottan, de láttam hogy átsuhan az arcán a megkönnyebbülés.

Segített felállni és visszamentünk korábbi helyünkre, az oszlop takarásába.

-Mostmár tényleg mennem kellene.-mondtam rá nézve.

- Tudod ha egy filmben lennénk most jönne az a rész hogy megcsókollak.-suttogta szinte az ajkamra. Nem tudom mikor jött közelebb, valahogy nem vettem észre, de már nem is zavart a közelsége.

-Igen.-mondtam én is neki, olyan halkan hogy szerintem nem is hallotta csupán leolvasta a számról- De nem egy filmben vagyunk, úgyhogy ez most nem fog megtörténni.-mondtam neki, de még kellett egy kis idő hogy erőt gyűjtsek ahhoz hogy elforduljak. Szinte fizikailag fájt ahogyan elfordítottam tőle a fejemet és felálltam.

Vettem egy nagy levegőt és ezúttal nem arra próbáltam kimenni amerre eddig akartam, az oszlop fal felőli oldala mögül léptem ki és lendültem akcióba.
A hátam mögött hagytam a valószínüleg meglepődött Cameront, és minden vitánkat, hibánkat, sértődésünket, mert igen, túl voltam rajta, túl voltam azon hogy elárult, túl voltam azon hogy dühös voltam rá. Nem tudom mekkorát hibázok, hogy egyáltalán hibázok-e, de úgy döntöttem hogy adok neki még egy esélyt. Lehet hogy ezt később bánni fogom, lehet hogy semmi értelme...de én reménykedek benne hogy nem így van, és még van esélye a köztünk lévő kapcsolatnak, vagy nevezzük bárminek.

Remélem tetszett a rész, ez egy kicsikét hosszabb lett!❤️
A helyesírási hibákért bocsi!😊
Nem tudom hogy ez örömhír-e vagy sajnáljátok, de lassan vége lesz ennek a könyvnek. Úgy nagyjából szerintem még egy rész. Max kettő.
Na puszillak titeket😘

Ui.: kissé rá vagyok függve arra a zenére, ráadásul szerintem passzol a rész hangulatingadozásaihoz, változásaihoz. 😇