Leparkoltam Luciferrel, majd bementem a házba. Még mindig nem nevezném háznak.

-Hello Stella!-gyorsan megfordultam és Jamesszel találtam szembe magamat.

-Azta, James, bocsi kicsit sietek. Rég beszéltünk.

-Igen tényleg. Akkor induljunk.-tartotta fel a kezét-merre mész?

-Cameron irodájába.

-Rendben, elkísérlek. Csak annyit szerettem volna kérdezni, hogy minden rendben?

-Öhm, igen, persze.

-Okés, úgy értem hogy nem kell segítség vagy ilyesmi? Nem egyszerű a fiúra vigyázni.-itt felnevettem és James is mosolygott egyet.

-Nah ebben egyet értek, de minden jól megy. Szólok ha szükségem van valamire.-álltam meg Cameron irodája előtt.

-Rendben, szia!-mosolygott rám James.

-Szia!-miután elment sóhajtottam egyet és benyitottam.

Nagy lendülettel csaptam ki az ajtót, a bent ülő Cameron pedig meglepett arccal nézett vissza rám.

-Cameron-kezdtem kiabálni, majd elakadtam egy kicsit-képzeld el hogy felsorolom az összes nevedet, mégis hogy a fenébe képzelted, hogy szó nélkül lelépsz? Nekem kell vigyáznom rád, és úgy elég nehéz hogy azt sem tudom hol vagy! A lehető legtovább szeretném megtartani az álcámat a suliban, vagy nevezzük bárhogy, de ezt veled is megbeszéltem, úgyhogy örülnék, ha felfognád, hogy én NEM LÉPHETEK LE CSAK ÚGY A SULIBÓL!-ordítottam, miközben egyre közelebb mentem az asztalához, a végén pedig már azon támaszkodva néztem vele farkasszemet.

-Semmi közöd ahhoz hogy mikor és hova megyek el.-közölte velem, nyugodt hangon, amin még inkább felhúztam magamat.-Mellesleg anyám hívott, hogy indul a gépe, visszament az országba. Nem mondhattam neki nemet.

-Akkor is szólnod kellett volna.-szorítottam össze a számat.

-Nem, nem tartozom neked semmivel.

-De én igen a családodnak. Az én feladatom vigy...

-Miért nem érti meg senki, hogy nem kell vigyázni rám!?-csattant fel Cameron, eddig tartott a nyugodtsága. Most hogy így elnézem az ideges herceget, lehetséges hogy a nyugodtat jobban szeretem.-16 éves vagyok, elegem van abból hogy sehova nem mehetek úgy hogy ne kísérjenek őrök.-kérem vissza a nyugodt Cameront.-Tanultam harcot, meg tudom magamat védeni, nincs szükségem a nap minden percében  verőemberekre.

-Értem én hogy független ember akarsz enni...de nem vagy az! Nem teheted meg! Egy egész nép ,vagy mi,  számít rád! Nem az a fajta fiatal vagy aki bármit megtehet!

-Ah király! Te is ezzel jössz! Utálok herceg lenni! Mindig a nyakamon van mindenki, minden egyes lépésemről tudnak, semmi magánéletem nincs!

-Úgy mondod mintha csak rossz oldala lenne annak hogy herceg vagy!-mondtm kicsit halkabban.

-Mert csak az van!

-Ez nem igaz!-csattantam fel.-Csak te csak azokat veszed észre! Rengeteg jó oldala is van!

-Tényleg? Felsorolnál nekem párat?-kérdezte gúnyosan Cameron.

-Sosem kell amiatt aggódnod hogy nem tudod hova járj! Nem kell félned attól hogy nem lesz hol laknod, vagy esetleg nem lesz mit enned! Basszus az asztalotok úgy néz ki mint egy átlagos esküvőn a vacsoraasztal. A negyedét sem eszitek meg, miközben más az utcán koldul mert nincs mit ennie!-akadtam ki.

-De emellet nincs SAJÁT ÉLETEM!

-De van otthonod, és emberek akikre számíthatsz! Sosem voltál olyan helyzetben hogy nem volt ott melletted senki, hogy senkinek nem tűnt fel ha rossz kedved van, vagy ha segítségre lenne szükséged...-suttogtam.-Mindig számíthattál valakire...

-Én....-lépett közelebb hozzám, de én automatikusan hátrébb léptem.

-Még rendes szobám sincs, ahova dühöngve bemehetnék hogy becsapjam az ajtót.-mondtam félig nevetve félig sírva.

-Használd az enyémet.-mutatott a szobája felé.

-Kösz.-mondtam neki, majd beviharzottam a szobájába és becsaptam magam mögött az ajtót.

Ahogy az becsukódott a lábam felmondta a szolgálatot. Nekitámasztottam a hátam az ajtónak és szép lassan leültem. A fejemet a kezembe támasztottam. Miután kellemesen elzsibbadt a lábam inkább átmentem az ágyra.

Fhuuuu, ez nagyon kényelmes! Beltúrtam a fejem a párnák közé és észre sem vettem, de valahogy elaludtam. Már sötétedett amikor felébredtem. Nagy nehezen kinyitottam a szemem és rájöttem, hogy ez nem az én szobám. Ez Cameron szobája. Basszus...és ki takart be? Na jó erre inkább nem akarom tudni a választ....Eszembe jutott a vita és felsóhajtottam.

-Miért nem egy egyszerű állást kaptam?-suttogtam magamnak-Annyival egyszerűbb lett volna ha azt mondják hogy ezt és ezt kapjam el és vigyem be az ügynökségre. De nem, nekem egy hercegre kell vigyáznom, aki nem mellesleg az osztálytársam. Még azt sem tudom, hogy kik is pontosan a támadók...oké egy terrorista csoport. De pontosan miért is?-beszéltem magammal.-Tényleg? Miért is? És mégis kik ők? Fenébe ezt meg kellett volna kérdeznem!

Átfordultam a hátamra és a plafont bámultam, miközben a gondolataim 1000 számban cikáztak. Képek ugrottak be terrorista csoportokról, akik ellen régebben küzdöttem. Akták, időpontok és emberek. Majd az agyam elkezdett ezen az eseten dolgozni. Valahogy fura volt az egész...

Mégis ki akarná és miért elrabolni a herceget? Oké, trónörökös...De még közel sincs itt az ideje a trónra lépésének, egyszerűen nem áll össze a kép. Nincs politikai indok. Egyelőre. Ennek utánanéztem még az elején, aztán valahogy elfelejtődött. De ki az az idóta aki terrorista csoportot bérel fel hogy valami személyes ügyet elintézzen...Vagy...Várjunk!

Biztos hogy terroristák? Mi van ha mégse? Ha csak katonák akiket felbéreltek? Honnan veszi a királyi család, hogy terroristák? Azok nem úgy viselkedtek volna akkor az ebédlőben...azta, de régnek, ezer évnek tűnik, pedig nem is volt az olyan régen...annyi minden történt azóta.

Jóba lettem Jackkel, még moziztunk is. Összevesztem Cameronnal, többször elájultam. Uh de fájt a hasam akkor. Sok finomságot ettem Chrisnek hála. Jóba lettem itt a fiúkkal és az osztálytársaimmal is kicsit jobban összekovácsolódtunk. Jót beszélgettem az iskola tetején egy tanárral...Oh és persze eljátszottam, hogy Leo barátnője vagyok és voltam. Az de vicces volt. És mindemellett voltam egy randin Finnickkel.

Az agyam erre őrült módjára pörögni kezdett. Egyszerűen mintha egy kirakós utolsó darabja került volna a helyére. Azonban ez a kirakós erez újabb kérdést hozott magával. Elfogott a pánik, a rettegés, és a...csalódottság.

Hirtelen pattantam fel az ágyról. Ki akartam menni az ajtón ám az zárva volt. Átmehettem volna, az irodába, ám az oda vezető ajtó is zárva volt. Cameron értem én hogy utálsz engem, de azért ez nem volt szép!

Kirúgtam a folyosóra nyíló ajtót és gyorsan átszaladtam az iroda ajtajához. Benyitottam, ám ott nem volt senki.  Elkezdtem rohanni a folyosón. Az egyik kanyarban nekiütköztem valakinek. Majdnem hátraestem ám egy kar megtartott. Gyorsan megköszöntem és futottam is tovább. Vagyis futottam volna tovább, ha az előbbi kar nem kapta volna el a csuklómat. Idegesen fordultam hátra.

-Stella minden rendben?-kérdezte Will aggódva. Mellette pedig ott volt Callum aki szintén aggódva nézett rám.

-Nem, semmi sincs rendben!-fakadtam ki-Nem láttátok Cameront?

-Az edzőteremben van. Elég idegesnek tűnt.

-Ez biztos?

-Onnan jövünk.-bólintott Callum. Most hogy mondja tényleg edzős ruha van rajtuk és izzadtak is.

-Király. Kösz.-bicentettem, majd elkezdtem futni a terem felé. Aztán észrevettem hogy nem egyedül futok a folyosón. A két fiú követ.-Srácok nem kell velem jönnötök!

-Ne mondd! Sík ideg vagy, és látszik rajtad hogy baj van.-mondta Will futás közben.

-Pontosan. Nem fogunk egyedül hagyni.-mondta Callum. Ez az utolsó mondata pedig annyira jól esett...tudtam hogy komolyan gondolták és ez nagyon sokat jelentett. Beletörődve hogy vannak társaim rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam.

Amikor az edzőteremhez értünk rögtön bementem. Lehet nem gondoltam végig, ugyanis elég heves voltam, szegény ajtó pedig elég nagy hévvel csapódott neki a falnak. Szerencsére Cameronon kívül senki nem volt benn. Ő viszont rögtön felénk kapta a fejét.

-Figyelj Chica! Végiggondoltam amit mondtál...-kezdett bele, én azonban leintettem miközben futólépésben haladtam felé. Sajnos nem tudtam nem észrevenni hogy milyen jól néz ki ott félmeztelenül, az izzadtságtól vizes hajával, ami nem mellesleg a szemébe lógott (na menjen a fenébe) a box zsák mellett.

-Nem erről van szó! Rájöttem valamire.-mondtam neki és megálltam előtte.

-Mondd, süt rólad az idegesség.-a két fiú és odaállt hozzánk, így egy kis kört alkottunk.

-Szóval, a katonák mégis honnan tudták, hogy hogy kell elmenni az ebédlőbe? Honnan tudták, hol tudnak úgy bejönni, hogy ne ütközzenek nagy akadályba?

-Kém?-szállt be rögtön Will.

-Ige, egy kém, egy besúgó. Egy áruló.-mondtam ki és a szívem tele lett fájdalommal, amit gyorsan megpróbáltam elűzni. Nem sok sikerrel.-Ezen már régóta gondolkozok. Hogy melyik ismerősöd lehet az áruló.-mondtam Cameronra nézve, aki immáron szintén idegesen figyelt engem.-Pont ez volt a hiba. A te ismerőseid között kerestem az árulót. De nem ott kellett volna. Azután támadtak meg hogy én megérkeztem, márpedig ez nem lehet véletlen. Az ügynökségen elég gyorsan terjed a hír ha valaki jó melót szerez. Általában nem tudunk részleteket de aki elég ügyes kiderítheti, hogy pontosan mit is kapott az illető. Miután a sérülés után mehettem suliba beszéltem Finncikkel. Mondta hogy tud az új melómról.

-Várj, várj, várj! Finnick? A felsőbb éves srác?-vágozz közbe Cameron.

-Igen! Ő is ügynök.

-De vele randiztál.

-Igen, gratulálok Sherlock. Szóval. Megemlítettük a melót. Ez még nem gyanús, de ha így végiggondolom az egészet mégis az. Annyi kis dolog van, amit ha összeteszek akkor...-akadtam el, egyszerűen nem bírtam kimondani.

-Akkor ő az áruló.-mondta Callum.

-Igen.-bólintottam egyet, miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet.

-De mondj egy ilyen apróságot! Ilyen döntést nem szabad elsietni. -mondta köztünk a legnyugodtabban Will.

-Amikor elvitt randizni. Értem jött. Emlékszel?-néztem Cameronra.

-Igen.-bólintott feszülten.

-Nem mondtam neki hova jöjjön értem, egy szóval sem említettem.-nyögtem ki.

-Basszus!-fogta a fejét Will, miközben elfordult.

Callum maga elé nézett, miközben félig átkarolt és próbált nyugtatni. Jól esett, azt hiszem nélküle nem bírtam volna állva maradni. Cameron csak állt és nézett. Engem. Mégis a tekintete nem erről árulkodott. Nem látott, teljesen máshol járhatott fejben.

Pár percig csendben álltunk és mindenki magában gondolkozott. Én újra és újra átpörgettem minden egyes dolgot Finnickkel kapcsolatban és egyre inkább biztos lettem benne, hogy az a srác akivel randiztam, az a szőke, jóképű gyerek akivel felnőttem, aki gyerekkorom óta tetszik, hogy ő az áruló.

Ez a szó fájt a legjobban. Áruló. Ez azt jelenti, hogy egy számodra fontos személy, akiben megbíztál elárult, elárulta a bizalmadat. Én ezzel az emberrel nőttem fel szinte. Az életem szerves része lett. Egyszerűen képtelen voltam elhinni hogy ezt tette, egyszerűen ő nem olyan ember. Pedig a tények nem ezt mondják...

Hiába tiltakozott a szívem ellene, az agyam ezt mondta.

Egy hang szólalt meg. Üres tekintettel néztem fel. A többiek is Cameront nézték, aki előhalászta a telefonját és megnézte.

-Mi az?-kérdezte Will, miután látta hogy Cameron lefagy és elsápad amint megnézte a telefonját. Miután nem válaszolt neki a herceg megkérdezte hangosabban, erőteljesebben.-Mi az?

-Egy...egy üzenet.-válaszolt halkan-Egy ismeretlen számról.

Felénk mutatta a telefonját.

A barátodat elkapták, szerintem siess gyorsan erre a címre: Aelho 27.

Ennyi állt benne, és egy kép. A képet látva megrémültem. Jack volt rajta. Egy székre kikötözve. A kép egy oszlop mögül készülhetett. Ijedten néztem a feladóra.

-Neeh.-suttogtam. Ebben a pillanatban igazolódott be a sejtésem.

-Mi az?

-A szám...a szám Finnické.-amikor ezt kimondtam zizegett az órám. Kivetítettem amit küldtek. Én is megkaptam a képet a címmel. De nekem csak az volt, és nem is Finnick küldte.

-Ez nem ugyanaz a szám.-jegyezte meg Callum is.

-Biztos meglepetésnek szánta.-mondtam gúnyosan.-Induljunk!

A fiúk bólintottak. Sietve elhagytuk az edzőtermet.

-Kell valami fegyver?-kérdezte Will, mikor már a folyosón jártunk.

-Nem. Mindenem van.-válaszoltam és közben benyitottam a szobámba. Gyorsan a gardróbba mentem és felkaptam az egyik, tényleg saját ruhámat. Minden fegyveremet felraktam, kötöztem, rögzítettem magamra, viszonylag gyorsan.

Amikor kimentem a szobámból a fiúk már ott voltak, teljes harci díszben. Elég jól állt nekik a felszerelés, és amint kimentem felém kapták a fejüket. Mindannyian lefagytak.

-Induljunk!-jelentettem ki és el is indultam. Gyorsan felzárkóztak.

-Hát meg kell mondjam nem néz ki rosszul ez a ruha.-jelentette ki Cameron.

-Ez igaz.-csatlakozott Will.-De nem zavar az a hosszabb szoknyás rész?-méregette a ruhámat.

-Az elején zavart, de megtanultam használni, és az egyensúly szempontjából praktikus.-ezt a ruhát is Rita tervezte. És a cipőt is.

Ebben a csodás kis csapatban mentünk végig a folyosón. Hát elég furán néztek ránk...

Remélem tetszett ez a rész! ❤️
A helyesírási hibákat nézzétek el nekem légyszi! 😊
Ja és lassan a végére érünk a sztorinak! 😏
Puszii😘