Űr.

Egy végeláthatatlan tér. Senki nem tudja mikor és hogyan ér véget....ha egyáltalán végetér.

Egy végeláthatatlan üresség. Üres, sötét és hideg. Mégis van benne élet.  

Az ember néha úgy érzi hogy benne is üresség lakozik, de mégis, mégis van benne élet. Ugyanúgy lélegzik, ver a szíve, dolgoznak a hormonjai. Ilyenkor nem a test, hanem a lélek üres. A test nem változik, csupán a lélek lett üres, sötét és hideg. 

Pontosan ezt érzem. Hogy üres vagyok! Nem érzek semmit...Még fájdalmat sem! Egyszerűen csak ürességet. 

Az a legfurább az egészben, hogy tudom hogy nem azon vagyok kiakadva amit a fiúk tettek. Azon vagyok kiakadva amit én tettem! 
Újra és újra elkövetem ugyanazokat a hibákat csak más környezetben. Pedig meg kellett volna már tanulnom, más tanul a hibáiból, de én...én ugyanúgy megcsinálom többször is. Mert miért ne? Talán csak unatkozom...

Az erkélyemen állok és nézem a tájat. Gyönyörű! A csillagos égbolt, az éjjeli neszek. Varázslatos! Mintha egy másik világban lennék... 

Le kellene feküdnöm, mégse teszem. Őszintén azt hiszem félek. Félek hogy mi álmodnék. A mai nap után végképp. Már csend van a házban, valószínű mndenki a lakrészében van, a többség alszik. 

Azonban tudom hogy nem csak én vagyok aki ne tud. 

Egy ötlettől vezérelve fogtam egy fájdalomcsillapítót, lenyeltem. Megkerestem a fülesem és kimentem a szobából. A hálóingem, a köntösöm és egy papucs volt rajtam.

Halkan mentem a folyosón, nem akartam senkivel sem összefutni. Kimentem a házból és a kert felé vettem az irányt. Egy olyan irányba mentem amerre még nem jártam. Bedugtam a fülhallgatómat és az órámon indítottam zenét. Még sötétben is szép volt a táj. 

Egyszercsak egy kisebb réten találtam magam. Apró volt, körül volt véve fákkal. Mintha egy picike színpad lett volna és az erdő lett volna a nézőtér. Ledobtam magamról a papucsom.

A fű olyan puha volt mint a szőnyeg, ha nem puhább. 

Elkezdtem áncolni. Semmi koreográfia, semmi látványosság. Csak én és az érzéseim! A tánc az aminél teljes mértékben át tudom élni az érzéseimte. Itt nem elfelejteni akarom, csupán kiadni magamból. 

Egymás után jöttek a mozduatok, szinte nem is figyeltem mit csinálok. Csak táncoltam. 

Mivel elég hamar kimelegedtem és annyira hideg sem volt levettem a köntösömet. 

Az érzések érdekes dolgok. És a kimutatásuk is.

Van aki szereti kiadni magából. Van aki inkább elzárja a világ elől. 

Én azt hiszem nem ebbe a két kategóriába tartozom. Én elrejtem ugyan az érzésimet, de úgy hogy a környezetem azt hiszi hogy tudja mit érzek. Ez is egyfajta megtévesztés. Mondjuk azt hogy az érzéseim a kártyalapok. Megmutatok párat az emberek, de azokat úgy forgatom, hogy azt higyjék az összeset ismerik.  Én a beszéd mögé rejtem a lelkem. Ha sokat beszélek nem tűnik fel az embereknek hogy valójában keveset mondok. Egy játékos vagyok. 

Egy játékos az életben. Nem könnyű játék. Mintha egy papucsállatka és egy elefánt versenyezne hogy ki a nehezbb. 

Körülbelül két órát táncoltam, aztán lefeküdtem a fűbe és az eget néztem. Lassan tért vissza a fájdalom, ezért hagytam abba.

Legszívesebben rögtön elmennék erről a helyről. A gyengeségeimre emlékeztet.

De nem tehetem. Köteleségem van. Meg kell védjek egy herceget. Így maradok. De innentől fogva csak potenciális ügyfélként tekintek rá. Ez a legegyszerűbb. 

Tűz.

Utálom a tüzet. 

Egy házban vagyok és tűz van. Mindenhol lángok. Alig kapok levegőt. Egy ember nekemjön. Én csak állok egyhelyben. Megijedtem. Mégis mi történt?

Valaki megragadja a karom és elkezdd valamerre húzni. 

-Gyere Stella! Gyere! Ki kell innen jussunk.-arra visz amerre a többiek is futnak. Igen. Szabály. A kijárat. A kijárat felé kell ilyenkor menni. Lassan visszatér belém az élet és már nem kell húznia maga után a nőnek.

Amikor kiérünk  odamegyünk a többi emberhez. Mindenki ott áll és nézik a még oda érkezőket. Amikor megállunk mi is ott én nem az embereket nézem hanem a tüzet.

A tűz gyönyörű. De kegyetlen, halálos. 

A sárga lángok nyaldossák az épületet, amiből mi is az előbb jöttünk ki. Egyszerre volt csodálatos és hátborzongató. Nem tudtam mást tenni csak nézni. Egyszerűen néznem kellett! Nem tehettem mást, vonzotta a tekintetemet. Éreztem hogy valami történik. Valami amit nem értek. 

Az emberek körülöttem mozgolódtak. Mindenki kereste a számára fontos személyeket. Nézte hogy ki nem jött ki. 

Én csak álltam a tömegben és néztem a lángokat.

Aztán beugrott valami. Én is elkezdtem forgolódni. A szememmel kerestem azt az embert. Nem láttam sehol...Elkezdtem pánikolni. Az ijedség végigfutott az egész testemen. Nem találtam.

Egyre ijedtebben vizslattam a tömeget. Szinte már beleszédültem, de nem állhattam le. Nem tehettem! Az adrenalin tombolt az ereimben. Nem láttam! Nem láttam! Miért nem látom? Itt kell lennie...

Amikor eljutott az agyamig...nem! Az nem lehet!  Nem lehet! 

Az emberek már elkezdtek nézni, olyan gyorsan és ijedten néztem körbe-körbe. Nem vettem rendesen a levegőt. A pánik már teljesen átvette felettem az uralmat. Mint egy őrült forogtam.

Nem találtam azt az ebert akit kerestem! Aztán látta valamit és biztos lettem benne hogy nincs itt! 

Nem gondolkodtam, csak megindultam. Nem figyeltem a körülöttem lévőkre csak elkezdtem teljes erőmből rohanni.

Rohanni a lángok felé. Hallottam ahogy elkezdenek kiáltani. Azonban ne tudtam hogy mit. Nem figyeltem, csak rohantam.

Egyre közelebb és közelebb értem a narancssárga nyelvekhez amikor elkapott valami. Vagy valaki.

Kapálóztam, rúgtam, karmoltam. De sokkal erősebb volt mint én. Az az egy szó amit ordítottam elveszett a következő robbanás zajában.

-Neeeehm!

Ordítva ültem fel. Az adrenalin tombolt bennem. Alig kaptam levegőt. A kezemet a mellkasomra tettem hátha úgy lassul a szívverésem. 

Csak pár perc után tudtam annyira lenyugodni hogy realizáljam, hogy hol is vagyok. A réten, ahol tegnap este táncoltam. Szép lassan feltápászkodtam és összeszedtem a cuccaimat. 

Mégis miért pont most jönnek ezek elő? Egyáltalán mirt jönnek elő? 

Oké ez hülye kérdés volt...

Lassan indulok el visszafelé. Egy ideig még a kezemben viszem a papucsom, majd inkább felveszem nehogy belelépjek valamibe.

/o\ Külső szemszög

Egy szürke teremben emberek sürögnek-forognk. Kívülről nézve mindenki azt hinné káosz van, de valójában....tényleg káosz volt!

És ez leginkább egy fiatal úriembernek nem tetszett. Bár ez valószínű mindenkinek feltűnt ugyanis kidagadt erekkel a nyakán ordított éppen valakivel. A körülbelül 25 év körüli srác ijedten figyelte főnökét. Meg se mert mukkanni, habár a szidás nem csak neki szólt. Ő egyébként is csak továbbította az üzenetet, nem tehet róla. Mikor a nála fiatalabb srác befejezte az ordítást intett neki, ő pedig megrémülve futott ki a teremből. 

A srác a kezébe temette az arcát és sóhajtott egy nagyot hátha lenyugszik. Nem nagyon jött össze! 

Beletúrt a hajában, miközben az előtte tevékenykedő embereket nézte. A legtöbben utálták, amiért ilyen. Sohasem szerették az emberek. Valahogy nem értették meg. Azt hiszik hogy az amit elért csak úgy az ölébe hullott. Teljesen más volt mint a legtöbb ember. 

Csak egyvalaki értette meg igazán. Sohasem tapasztalt még olyat mint azzal a személlyel. Ő...meghallgatta és felvidította. Még akkor is ha neki borzalmas napja volt. Mert látszott rajta, ha rossz napja volt. Mindig látta rajta, próbálta elrejetni...de ő túl jól ismerte, túl jól kiismerte az embereket. Vagy úgy unblock (*nem bizti hogy így írják*) a helyzeteket. Pontosan ezért nem szerették az emberek. Nem tetszett nekik, hogy egy pillanat alatt átlát rajtuk. Gyerekkorában mindig el is mondta amit észrevett, de mostanra rájött hogy sokkal többet elérhet ha nem osztja meg másokkal rögtön. 

Egy fejrázással próbálta elűzni a múlt emlékeit, miközben hallotta hogy egy ember lép mögé.

-Ha valami rossz hírrel jöttél G akkor el is mehetsz!-szólt rá határozottan, azonban az illető pontosan jól tudta hogy azok közé a kevesek közé tartozott akit kedvelt a fiatal vezér.

-Akkor sajnálatos módon uram maradnom kell, ugyanis elkészültek!- erre a hírre a jóképű fiú felkapta a fejét és nagy mosollyal az arcán fordult az alkalmazottja felé.

-Nagyszerű G! Akkor kezdheted a munkádat, ne felejtsd, a hercegnek semmi baja nem eshet!-erre az említett távozott, ő pedig még hozzátette magában:

Egyelőre...

Remélem mindenkinek tetszett ez a rész is! Kicsit összevisszára sikeredett... És bocsi hogy csak most rakok részt...😊😇
A helyesírsi hibákért bocsi!❤️
Puszilok mindenkit! 😘

Bocsi, de annyira jók ezek a poénok! 😂😂😂😂Nem bírom ki hogy ne mutassam meg nektek!