Amikor magamhoz tértem ordibálást hallottam. A szememet még nem tudtam kinyitni, viszont azt felfogtam hogy valaki nagyon dühös. Nem tudtam még beazonosítani a hangot...

Újra próbáltam kinyitni a szememet és mostmár szép lassan láttam is valamit. Megint a fehér plafont bámultam, vagyis nem a saját szobámban voltam. Amikor körülnéztem rájöttem hogy abban a betegszobában vagyok amibe először behoztak a sérülésemmel.

Ajjaj! Lola nagyon ki lehet akadva. Amikor oldalra fordítottam a fejemet láttam hogy a folyosón vannak. 

-Hé..-alig volt hangom, ezért megköszörültem a torkom és újrapróbáltam.-Hé!-mostmár jó volt és be is jöttek a szobába. El kellett tátsam a szám, mert nem számítottam rá, hogy ők azok.

-Hééé csajszi? Minden oké? Egy egész napot végig aludtál!-jött hozzám oda Lil és kaptam tőle egy jó nagy ölelést, de közben figyelt a sérülésemre. Már meg sem lepődöm hogy ennyit aludtam...

-Hát...nagyjából.-amikor végignéztem a bent lévőkön melegség töltött el.

-Látod! Mégis...

-Cameron állj már le!-szóltam rá barátomra aki Willel kezdett el vitatkozni. Vagyis akart elkezdeni vitatkozni. Megint. Rájöttem hogy az ő hangját hallottam az előbb.

-Bocs! Jobban vagy?-fordult kedvesen felém.

-Igen egy kicsit. És nem Will tehet róla. Valójábaaaan....az én hibám volt az egész.-néztem félve a többiekre.

-Ne aggódj, már tudjuk. Igaz hogy te kezted, mellesleg megértem hogy miért, de az a srác se állt le amikor kérted. Ráadásul a sebednél ütött meg!-felvont szemöldökkel néztem barátnőmre aki kicsit kiakadt. Erre a szobában tartózkodó negyedik tag elnevette magát.

-Látnod kellett volna hogy ordít a katonákkal! Úgy kiosztotta őket hogy azok utána behúzták fülük-farkuk.-mondta még mindig nevetve Zack.-Igaz láthattad volna, de eléggé el voltál foglalva azzal a bikával.-erre én is elmosolyodtam, mert simán kinézem Lilyből a történteket, és így már azt is értem hogy ki ordibált a csatánk közben.

-De ki kapott el amikor leestem?

-Khm....Nos az én voltam.-köszörülte meg a torkát Zack. 

-Hát, köszönöm.-erre bicentett egyet.-És Will, tényleg nem te tehetsz róla!

-De én löktelek neki...

-De a pofontól jött nekem.

-Köszönöm.-nézett rám hálásan. A meghitt pillanatot az ajtócsapódás zavarta meg.

-Szántó Stella! Mégis mi a fészkes fekete fenét kerestél te az edzőterembe?-rontott be Lola a szobába, én pedig legszívesebben elszublimáltam volna. De sajnos ez nem tartozik a szuperképességeim közé. Bááár, ha beszélek valakivel talán tud nekem kaméleon ruhát csinálni....Na vissza a jelenbe!

-Háááát, tudod Lola én csak kikapcsolódni akartam. Levezetni a stresszt!

-Persze mert a ti korosztályotok annyira stresszes.-mondta szemforgatva. Na ezt nem kellett volna, ugyanis egyszerre négy fiatal kezdett neki ellentmondani és sorolta fel a problémáit.-Oké, oké rtem. De ez nem mentség arra hogy bementél edzeni. Sérülten! Ha megkérdeztél volna megengedem hogy egy emberrel gyakorolj, de csak úgy ha én is ott vagyok! DE ezek után...

-Ne! Kérlek Lola! Nekem szükségem van erre! Megígérem, hogy csak azzal edzek akivel te összeállítasz és csak akkor amkor ott vagy, de kérleeeek!!!

-Na jó.-adta be a derekát.-De csak azzal akivel megengedem és csak akkor amikor én ott vagyok!

-Ezaz! Köszönöm!

-Szívesen, most pedig menj! A vizsgálatokat elvégeztem miközben ki voltál ütve, és biztosan beszélni akarsz a barátaiddal.

-Köszönöm!-néztem rá hálásan. Biccentett és elhagyta a szobát, ami után én is elkezdtem feltápászkodni. 

Csakhogy ez nem volt olyan egyszerű. Eléggé fájt a hasam, és amint fel akartam állni visszaestem...

Volna. Ugyanis Zack elkapott. Megint.

Megajándékoztam egy mosollyal és szép lassan követtük a többieket. 

A kertbe mentünk ki és az egyik közeli padra ültünk le. Igazság szerint Lilyvel szerettem volna nagyon beszélni, dehát nem pattinthattam le a többieket. Épp amikor megszólaltam volna jött oda hozzánk egy csaj és hívta Cameront. Ő bocsánatot kért és távozott. Mint kiderült Will és Zack ismerik egymást. Így ők is bocsánatot kértek és elbúcsuztak. Hát mégse kellett elutasítanom őket.

-Úúúúú, mesélj! Mindent tudni akarok!-fordult felém hirtelen barátnőm és kíváncsi tekintetét látva egy ötéveshez hasonlítottam volna, aki most várja az egyszarvúkról szóló mesét. Báár, én még mindig szeretem az egyszarvúakat szóval ezt inkább hagyjuk!

És akkor elkezdtem neki mesélni minden egyes részletet. Kíváncsian hallgatott és kikérdezett minden egyes apró részletet a Cameronnal való szórakozásomról és a katonákról is. Én pedig nevetve meséltem neki mindent! Egy idő után kiszáradtam ő pedig elszaladt vízért. ,

Belegondolva ő volt az az ember akire mindig számíthattam!Ő volt az aki mindig állandó ember volt az életemben. És ekkor előtörtek az emlékek. Minden egyes pillanat amikor kiskorunkban játszottunk, ahogyan később versenyeztünk. Aztán amikor "felvételiztünk" és ügynökök lettünk. Az első küldetésem előtti izgalmam és pánikom. Ő nyugtatott, és viszonylag hatott. Mindig számíthattam rá!

Aztán jött egy olyan emlék amire nagyon nem szeretek emlékezni. Egy fiú. Egy szőke göndör hajú, csillogó tekintetű fiú. Ahogy játszik, ahogy ellent mondd nekem és az utána jövő hiszti. Ahogyan később az autókat és plüssöket lecseréljük egy másfajta játékra. Elméleti játékokat játszottunk, megfigyeltük az embereket és elemztük őket. Mindenkit! Aztán amikor egyszer lebuktunk és az egyik felügyelő mérges hanngal ordította a nevét...Jacob O'Brien. Előttem van a tekintete, az az ijedt fiúcska, majd amikor odaér a felügyelő rögtön megváltoztatta a vonásait. Mintha egyáltalán nem félt volna. De én tudtam hogy félt, nekem megmutatta az igazi hangulatát. 

Tiszteltem! A tudását, a mimikáját, a harcmodorát. Már nagyon kicsi korunkban is jó technikája volt. A tanárokat lenyűgözte. Mindig rá figyeltek! De nem bántam, így én tanulhattam tőle, elleshettem a mozdulatait. 

Mosolyognom kellett a csínytevéseink emlékein. De minden jó után jön a rossz! Eszembe jutott az az éjszaka! Hogy a családom után ő is... Hogy mennyire letört voltam. Az ahogy mindenki szánt, ahogy részvétet nyilvánítottak...Megint! Emlékszem hogy hetekig nem is beszéltem. Senkivel. Lily rántott ki ebből a hangulatból. Azt hiszem az óta mondhatom magunkat legjobb barátnőknek. Az előtt is jóban voltunk, de csak az után kerültünk egymáshoz ennyire közel. 

-Hát te mit csinálsz itt?-összerezzentem a hang hallatára, de válaszoltam neki.

-Várok.

Ez az egy válasz volt a leginkább igaz az életemre. Mindig vártam. Vártam a szüleimte minen küldetésük ideje alatt. Vártam őket a balesetük után. Vártam hogy megjelenjenek és kiderüljön hogy mindenki téved és nekem volt igazam. Vártam valakit aki kiránt abból a hangulatomból. Vártam, hogy Jacob után valaki életet adjon nekem. Vártam minden egyes küldetést, hogy elfelejtsek mindent, hogy más személyiséget kapjak, hogy egy másik embert kelljen eljátsszanom. Vártam hogy végre teljesen boldog legyek és ne csak pillanatnyi örömök jussanak nekem...

Azt hiszem ez után nehéz lenne boldogan írni, de remélem tetszett ez a rész!
A helyesírási hibákért bocsesz!
Puszillak benneteket😘