Miután befejeztük a papírok aláírását James elköszönt tőlünk, így kettesben maradtam őfelségével. Még mindig nem tudom elhinni!

-Ha szeretnéd körbevezetlek a birtokon.

-Az jó lenne.-mosolyogtam egyet.

-Akkor erre tessék hölgyem.

-Nem gondolod, hogy nem kellene hölgyemnek szólítanod tekintve, hogy éppen az a feladatom, hogy megvédjelek így valószínű, hogy nem vagyok egy "kisasszony"?-erre elnevette magát.

-Szerintem még mindig ugyanaz a személy vagy.-mondta komolyan.

-Hát hidd el, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek elképzelsz.

-Lehet.-mondta mosolyogva, miközben csillogott a szeme.

Amikor kiértünk az udvarra tátva maradt a szám. De szó szerint ezért is hallottam magam mellől egy hangos nevetést. Most nem reagáltam rá, túlságosan el voltam foglalva a látvánnyal. Egyszerűen gyönyörű volt. Mondjuk passzolt a "házhoz". Mint a filmekben! Máshogy nem tudom leírni. Elindult kifelé ezért muszáj volt követnem. Majdnem orra is buktam ugyanis nem figyeltem, hogy merre megyek csak meresztettem a szememet a tájra. De mázlim volt, mert őkirályi méltósága elkapott.

-Vigyázzon kisasszony merre lép!

-Jaj igazán gáláns volt öntől herceg uram!-vetettem be én is színészi tehetségemet. Ha játszunk, játsszunk jól!

-Örülök, hogy segítségére lehetek hölgyem. Akármikor, akárhol szüksége van egy segítő kézre csak hívjon és én rögtön ott termek.-nézett a szemembe, miközben kezet csókolt(???). És a végén még kacsintott is egyet.

-Úgy lesz uram!-biztosítottam én is és még egy pukedlivel is megjutalmaztam.

-Nos ha nincs ellenvetése körbeveztném a kertben. Úgy vettem észre igazán kedvérevaló volt eddig.-hát nem csalódtam benne az már biztos! De sajnos igaza volt. Egyszerűen elkáprázatott ez az egész hely. Amikor belépsz a kapun, mintha egy másik életbe, egy másik korba, vagy világba csöppentél volna. Teljesen elüt a megszokott életemtől. Pedig higyjétek el, nekem aztán nem átlagos életem van! Ellazulok, úgy érzem, hogy itt nincs rám hatása a világnak! Régen éreztem ilyet. Nem is tudom utoljára mikor....Talán amikor a szüleim még éltek. Talán a velük töltött idő alatt. Egyre halványodik az emlékük, az arcuk. Attól félek egyszer már egyéltalán nem is fogok emlékezni rájuk. És ez az érzés borzalmas!

Néha amikor Lilyékkel vagyok, vele és a szüleivel, elfog a szomorúság. Nem jó látni, hogy ők boldogok. Nehogy féle értsétek nem azt akarom, hogy ők is elveszítsék egymást...Csupán irigy vagyuk rájuk. Amikor kívülről látom milyen jól szórakoznak, amikor együtt nevetnek, vagy éppen összetartanak. Eszembe jut, hogy mi is lehettünk volna ilyen család. Lehetett volna, hogy ők hoznak haza suli után. Lehetett volna, hogy, most amikor gimiből hazamegyek akkor anya már otthon van. Olyan szívesen hallanám ahogy kér hogy meséljem el milyen napom volt. Akár annak is örülnék, hogyha mérges lenne, ordibálna velem, mert olyan jegyet hoztam haza ami nekik nem tetszik. Olyan szívesen vágnám be magam után az ajtót mert megmondják mit csinálhatok és mit nem, hogy aztán egy óra múlva anya bejöjjön a szobába és megbeszéljük a dolgot. Utána elbeszélgetnénk mindenről. Lilyről, az új barátaimról, a fiúkról. Aztán lemennénk a nappaliba, hogy tévézzünk, apa furcsán nézne ránk, hogy mégis miért nevetünk. Mi összenéznénk anyával és hang nélkül megbeszélnénk, hogy ez a mi titkunk. Aztán apa ránk hagyná. Leülnénk filmezni. És így lenne vége egy napnak....

De mindez lehetetlen mert ők már nem élnek! Mert egy barom megölte őket! Mert nekik muszáj volt felszállni arra a repülőre hogy visszaszerezzenek egy nyavalyás kódot! Nem gondoltak rám! Nem gondoltak arra, hogy van egy lányuk, akit itt hagynak! Akit magára hagynak egyedül a nagyvilágban!

Itt volt elegem. Nem foglalkoztam vele hogy éppen beszélnek hozzám. Egyszerűen elfutottam! Foggalmam sincs hová, csak el. El mások elől. El a világ elöl.

Egy tónál álltam meg. Fűzfák vették körül. Szinte el volt kerítve minentől. A közpén volt egy kis sziget, észre sem vettem hogy átfutottam egy fahídon és én már azon állok. Itt is voltak fák, és ahogy egyre beljebb sétáltam egyre inkább elvarázsolt. Aztán hirtelen észrevettem egy padot. Az egésznek a közepén ehlyezkedett el nagyjából. Amikor leültem rá csodálatos kilátásom nyílt a tóra. Ahogy jobban körülnéztem rájöttem, hogy engem valószínűleg nem látnak.

Tökéletes hely!

Nagyon megtetszett! Éppen napoztam, amikor lépteket hallottam. Sejtettem, hogy a birtokra nem könnyű bejutni, de mégiscsak itt vagyok valamiért úgyhogy rögtön ugrásra készen álltam, hogyha valaki olyan jön aki nem barát, azt szívélyesen tudjam fogadni.

-Stella itt vagy?-megkönnyebbülten és egyben csalódottan néztem a felém sétáló személyre, akire állítólag vigáznom kellen, nem pedig otthagynom se szó se beszéd.

-Igen itt vagyok.-válaszoltam neki. Akármennyire is el akartam bújni a világ elől kötelességeim voltak. És az én jelenlegi kötelességem éppen felém tartott aggodalmas tekinettel.

-Minden rendben?

-Persze, bocs, hogy ott hagytalak!-válaszul csak megrázta a fejét, ezzel válaszolva nekem, hogy semmi gond. Csendben odasétált mellém és leült. Immárom már ketten néztük a nyugodt, gyönyörű természetet. Nagyra étékeltem, hogy nem kérdezett semmit. Az emberek többsége általában ilyenkor letámadna a kérdéseikkel: Miért mentem el? Mi jutott az eszembe? Mégis hogy képzelem, hogy csak úgy faképnél hagyok egy herceget? De ő csak csendben ül mellettem. Nem szólalt meg, nem nézett rám kérdő tekinettel. Csak ült. És ebben a pillanatban ez mindennél többet számított.

Nagyjából egy fél óra elteltével szedtem magam össze, hogy végre megszólítsam:

-Szerintem lassan vissza kellene mennünk. Aggódni fognak, hogy hova tűntél.

-Már megszokták, hogy hosszabb időkre eltűnök lányokkal, ne aggódj.-mondta egy mosollyal az ajkán rám nézve. Erre elnevettem magam.

-Nem kérek részleteket herceg úrfi! De ettől a ténytől még nem változott meg a véleményem. Irány vissza!- Erre mindketten felálltunk és elindultunk visszafelé. Az út közben nem szóltunk egymáshoz, de ez nem az a kínos csend volt. Nem, ez az a türelmes, baráti csend. Amikor visszaértünk nem láttunk az őrökön kívűl nagyon senkit.

-Nem tudom te hogy vagy vele-kezdett neki- de én éhen halok. Úgyhogy most megmutatom neked a konyhát is. Gyere.-mondta mosolyogva. Komolyan mondom nem tudom, hogy hogy nem fárad el az arca. Egyfolytában mosolyog. Jó mondjuk a mosolya általában mindig mást jelent, de attól még a mosoly mosoly.

-Nos hölgyem köszöntöm az ebédlőben-mutatt körbe amikor beértünk....ki nem találjáok hova. Az ebédlőbe. Egy hosszú asztal helyezkedett el a terem közepén, olyan mint általában a palotákban, nagyobb házakban. Nagy ablakai voltak a teremnek és egész szép díszítése. Éppen visszanéztem rá a bámészkodásból amikor is...

Betört több ablak is. Hirtelen mindketten leguggoltunk, a fejünk fölé tartva a kezünket, védve magunkat valamennyire az üvegszilánkoktól. Amint lehetett felnéztem és megláttam, hogy emberek jönnek be az ablakokon. Gyorsan kellett cselekednem. Ám mire felálltam volna egy fegyveres ember állt elém. Ugyan megszoktam az abszurd ehlyzeteket egy ilyen hirtelen támadásra én sem számítottam.

Ijedten néztem a fegyveres mögé, ahonnan egy ugyanilyen ijedt tekinetetet kaptam. Ám amikor az illető szemébe néztem nem azt a félelmet láttam, amit álltalában szoktam, nem azt amikor az emberek saját magukat féltik, nem azt amikor félnek a haláltól.

Nem, ő nem magát féltette.

Cameron engem féltett!

Na sziasztok! Igen, szerintem is elég kiszámítható volt, de remélem vannak olyanok akiket megleptem. Ha tetszett a rész kommentelj, csillagozz!❤️
Helyesírási hibákért bocsesz😁😊
Puszilok mindenkit!😘

Ui.: nem pont így képzelem el a tavat, de valami hasonló

Ui.2.0: Naeth ajánlom, hogy holnapra teljesen jól legyél! Puszi😊😘