Tina POV 

- Na jó, ennyi elég volt mára Lola. - kapcsoltam ki a gépemet fáradtan. 

- Ó,ne már! - csapkodott a szárnyával elégedetlenül szárnyas barátom. 

- Ó, de már! Ne vitázz, sipirc aludni most már kishölgy! - szóltam rá erélyesen Lolára, aki látszólag besértődőtt. 

Mielőtt visszatehettem volna kalitkájába, kopogtak az ajtómon. 

- Igen? - kiáltottam, mire az ajtó kinyílt, és a Bangtan három tagjával találtam szembe magam: név szerint Namjoonnal, Seokjinnel, és Hoseokkal.

- Tina, bocsánat, hogy ha zavarunk, de szeretnénk beszélni veled. - kezdte meg a sort Namjoon. Tekintetében tükröződött a komolyság, ugyanakkor a fáradtság is.

- Persze, gyertek beljebb. - invitáltam be őket az irodába. - Miről lenne szó? - foglaltam helyet a székemben, figyelmemet Loláról a fiúkra irányítva.

- Helló! - üdvözölte a fiúkat udvariasan Lola, aki végül a vállamon foglalt helyet. Igen, ismét.  

- Öhm... üdv... - intettek a fiúk a madaramnak.

- Hát ez a madár? - mutatott Hoseok a szürkeségre a vállamon.

- Lolának hívják. Az egyik papagájom, fajta szerint jákó. Nagyon eszes és tud beszélni is. - daráltam le az alap tudnivalókat róla. - Nos, miben segíthetek?

- A helyzet az - vett egy nagy levegőt Jin - hogy Hope valami olyasmit hallott, mikor ivás után visszaindult a szobájába, hogy azt tervezed valakivel, elteszel minket láb alól.... - forgatta a szemét.

- ÉN?! ELTENNI TITEKET? LÁB ALÓL?! - ismételtem el az imént hallottakat szakaszosan. - Hoseok, ezt honnan veszed? Olyan embernek nézek én ki, mint egy bérgyilkos?! - vontam kérdőre a meglehetősen gyanúsan lapító fiút.

- Bérgyilkos! - ismételte meg a szót Lola.

- Óh, azt hiszem, már értem. - dörzsöltem meg az arcom. - Valószínűleg azt hallottad, ahogy Lola azt hiáltja "Kill them all!", igaz? - dőltem előre az ülőalkalmatosságomban, egyik kezemmel felé intve. 

- I-igen... - bólintott félénken.

- Hahahahahaha - törtem ki hangos nevetésben. - Butus! Éppen Assassin's Creedeztünk Lolával. Annyira szereti, hogy mindig ezt mondja, amikor elvállalunk egy bérgyilkos küldetést, és templomosvadászatra indulunk. Oda-vissza fújja lassan már a történelmet is, amit a sorozatból látott. - magyaráztam el a dolgot nekik, félig fulladozva a nevetéstől. 

- Látod, mondtuk, hogy nem akarnak minket kicsinálni! - fordult a két idősebb tag Hobi felé morcosan.

- Bocsánatot kérek, de annyira félreérthető helyzet volt! - mentegetőzött.

- Semmi baj! - ellenkeztem. - Félreértések mindig is voltak, sőt, lesznek is! Csak tisztázni kell őket. - mosolyogtam rá bíztatóan, amit vonakodva bár, de viszonzott.

- Köszönjük, csak ezt szerettük volna tisztázni. - állt fel Seokjin és Namjoon. - Jó éjszakát.

Azzal elhagyták a helységet.

- Mit gondolsz? Viccesek, nem igaz? - kérdeztem Lolától, míg visszatettem őt a kalitkájába.

- Viccesek, nagyon is. - helyeselt.

- Na jó, mostmár aztán alvás! Jó éjszakát Lola. - köszöntem el tőle egy ásítás kíséretében, a drapériát pedig szépen elegyengetve visszaterítettem az állványra.

- Jó éjt! - köszönt el tőlem Lola is.

Mivel már későre járt, én is úgy döntöttem, megyek húzni a lóbőrt. Kimentem a főbejáraton, egyenesen a garázsig. Egy kis ajtón bementem, majd felkapcsoltam egy kisebb lámpát, és megnyomtam egy funkciógombot, mire egy lépcső jelent meg fokozatosan az egyik falrészen. Felmentem, és elém tárult a már jól megszokott látvány: az autóim fölötti placc az ágyammal, egy babzsákfotellel, néhány poszterrel, egy íróasztallal, amin egy Microsoft Surface Studio ékeskedett,  és a saját kis egyszerű dolgaimmal.

Nem kellett nekem az a nagy luxus amit a főépület nyújt, bár egy-két dolgot onnan is szivesen használok, mint például a gyakorlótermet, vagy a stúdiót. És még akkor is, nincsenek nagyobb igényeim attól,mint ami mind itt található. Itt van kb mindenem, ami engem, és a személyiségemet tükrözi. Lent a drága járműveim, és a hugom motorja, a placcon a "szobám", és kész.

Levágódtam hát az ágyamra, és nem kellett sok idő, mire álomba merültem. 
Olyan álomban volt részem az éjszaka, mint még talán sohasem.
Érdekes, a képzelet tudat alatt mennyire valósághűn adja vissza mindazt, amit létrehoz. 
Álmomban apa közölte velem, hogy elveszi tőlem a birtokot, és mindent elad, majd az egész helyből egy négycsillagos szállodát éppített. Az állataim, az autóim, minden apró kis dolog ami nekem jelentett valamit seperc alatt semmivé lett, és a helyén egy tíz emelet magas luxus szálló állt, tele betonnal, és fényesebbnél fényesebb dolgokkal. Hogy én és a hugom se maradjunk ki a "buliból" apa alkalmazott minket mint szobalányokat.
Annyira megalázónak éreztem az egészet, hogy elhánytam volna magam legszivesebben.

Ebből a szörnyűségből a telefonom hangos csörgése rántott vissza a valóságba.

Zihálva, levegőért kapkodva néztem az órára, ami hajnali fél ötöt mutatott.

- Csak egy álom volt - sóhajtottam. - Egy rohadt szar álom, ami soha nem fog valóra válni. - nyugtatgattam magam. 

Miután kellőképp lehiggadtam, összeszedtem magam, és elkezdtem a napot: mosdás, reggeli, felöltözés, és a napi rutinom legfontosabb összetevője: az állatok gondozása. 
A mai reggelen különösen megnyugtatónak bizonyult számomra a lovak csutakolása és almozása, a kutyák és a madarak etetése. Úgy éreztem ez a kötelességem erősíti bennem az érzést, hogy mindaz, amit álmomban láttam nem fog megtörténni.

Megfogadtam nekik is, és saját magamnak is: Semmiképp sem fogom hagyni, hogy apa elvegye tőlem a birtokot.  

2018.04.08.