A telefontartó panel felé nyúltam, majd megnyomtam a zároló gombját, a kijelzőn pedig felvillant egy kép, az idő, a dátum, és az, hogy milyen időre számíthatok az elkövetkezendő pár órában. 

- Remek, pont időben odaérek. - nyugtáztam magamban, s szemem ismét az előttem hosszan elnyúló útra tapadt. 

Az autópálya belső sávjában sorra suhantak el mellettem a sietősebb fajtából valók, míg én nyugodtan hajtottam tovább a külső sávban, ráérősen, mindentől zavartalanul. Meg hát amúgy is, nemsokára lehajtok a pályáról. 

Könnyed mozdulattal állítottam át a manuális váltót ötödik fokozatról a hatodikba, majd azon pihentettem a jobb karom, míg bal kezem továbbra is a kormányon tartottam. 

Másoknak a fuvarozás csak egy unalmas, nevetséges fizetéssel járó munkakört jelent. Nekem viszont a vezetés, és az autók a mindenem. Mióta az eszemet tudom - és persze nagyapám mendemondáiból - az agyam csak úgy szívta magába az autókkal kapcsolatos információkat. Nem csoda, hogy később a rögeszmémmé vált, hogy jogosítványt szerezzek, és hátralevő életemben autót vezethessek. 

A következő kijáratnál jobbra indexeltem, majd elhagytam az autópályát. Éppen egy fuvart akartam elintézni, hogy utána indulhassak vissza az otthonomba, ahol még rengeteg tennivaló várt rám. 

Alighogy beértem Budapestre, a telefonom csörögni kezdett. Hála a beépített autós kihangosító rendszernek, nem jár különösebb macerával felvenni a telefont, és a rendőr sem büntet meg érte. 

- Igen? - szóltam bele erélyesen a vonalba. 

- Szia Tins! - válaszolt a másik oldalról egy ismerős hang. 

- Angi, minek köszönhetem a hívásod? - kérdeztem drága barátnőmet. 

- Nem rég kaptunk egy fülest, hogy két és fél óra múlva érkezik nyolc dél-koreai, és se elszállásolni nem tudjuk őket, se taxit nem tudunk odavezényelni, hogy eljussanak bárhova is. Mondd csak, be tudnál segíteni nekünk ismét? - vázolta fel a helyzetet aggodalmaskodón Angi. 

- Pont most értem be Pestre, fuvarozok, de azt hiszem mire landolnak ott tudok lenni a reptéren, és be tudom vinni őket hozzátok csekkolni. 

- Az remek lenne! Addig megpróbálok szállást foglalni nekik. A landolás idejét elküldöm SMS-ben, azután a Követségen találkozunk! 

- Rendicsek! Ott találkozunk! - helyeseltem, majd bontottam a vonalat. 

Úgy fél óra múlva értem el az uticélom, ahol egy kis segítséggel lepakoltuk a rengeteg doboz rakományt. Elképesztő, mennyi minden belefér ebbe a "kis" jószágba. 

Hogy mit értek kis jószág alatt? 

Volkswagen Transporter Shuttle T6 SE LWB 150BHP,  2016-os széria. 

Hosszú távon, személy- és teherszállításra a legalkalmasabb jószágok egyike, melyet ismerek. Ráadásul a fogyasztása sem eget verő, bár azt sajnálom, hogy nem benzint eszik. 

Lerakodás után az órámra pillantottam, ami fél tizet mutatott. Angi szerint a gép fél tizenegykor landol, tehát még van egy órám, hogy odaérjek, megihassak egy jó cappuchinot, és olvassak pár oldalt Marcus Sakey - Egy jobb világ című könyvéből (Briliánsok trilógia 2). 

Miután kifizették a fuvardíjam, nem haboztam , bepattantam a volán mögé, és már ott sem voltam. A portánál még odaintettem öreg barátomnak, Robinak, aki épp egy ízletes fánkon csámcsogott, így teli szájjal, megrágott fánkkal a kezében intett vissza, melyen jót mosolyogtam. 

Út közben még egyszer felhívott Angi, hogy jó lenne, ha valami élelmet és innivalót vennék a jövevényeinknek, valamint tájékoztatott arról, hogy nem sikerült szállást találniuk számukra, ezért úgy gondolta megkérdez, nem-e vállalnék nyolc dél-koreait egy kis időre otthon. Kisebb noszogatás után végül beadtam a derekam, és rábólintottam a dologra, aminek Angi persze nagyon örült. Meg úgy az egész Követség vezetősége. Nem azért, de a plusz zsozsó nekem is jól jön ám. 

Kerestem egy jó kis éttermet, ahonnan kilenc adagnyi ételt, és kilenc literes ásványvizet vásároltam. 

- Remélem jól választottam, és egyikőjük sem kap ételmérgezést, vagy valami hasonló... 

Negyed órával hamarabb értem oda a kelleténél, amit rendesen ki is használtam. Még régebben kaptam egy felhatalmazást a Követségtől, miszerint ha az ő szolgálatukban állok, használhatom a taxik megállóhelyeit, és egyéb külön kiváltságokat. A mai pillanat is pont egy ilyen volt: közvetlenül a főbejárat előtt parkoltam le, ami miatt néhány taxis morgott rám, de hát, szent ügy érdekében bármit, vagy mi. Nyugisan beballagtam az ottani kis kávézóba egy cappuchinoért, majd a tenyeremet kellemesen melengető pohárral tértem vissza a Transporterhez. 

- Kíváncsi vagyok, kik jönnek ezúttal hozzánk. - szürcsöltem bele az italomba, közben egyre a főbejáratot pásztáztam, hátha felfigyelek egy kis csoport koreaira, akik valami "fogadóbizottság" félét keresnek. 

Eltelt újabb öt perc, a fehér cappuchinom elfogyott, én meg egyre türelmetlenebb lettem. A gép már legalább két perce landolt, és még nem láttam egy koreait sem elhagyni a főbejáratot, csak kb tíz kínait, két svédet, három angolt, öt spanyolt, és egy afrikait. Szép kis választék, nem mondom. 

Immár feszülten nekidőltem az anyósülés felől a kocsinak, lábaimat keresztbe tettem, baseball sapkámat pedig megigazítottam. Már-már a szundikálás határán állhattam, amikor valaki megkocogtatta a jobb vállamat, én pedig lassan felé fordultam. A baseball sapka karimája szerencsére kitakarta a tekintetem, így nem láthatták jól az arcomat sem. 

- E-elnézést! - szólt hozzám zavarodottan egy tőlem valamivel magasabb, középkorú dél-koreai férfi angolul. Nem tudom miért, de annyira ismerős volt az arca. Mintha már láttam volna valahol. 

- Segíthetek valamiben? - kérdeztem vissza angolul, mire ő látszólag megkönnyebbült, és belekezdett mondandójába. 

- Ön lenne az, akit a Követség küldött az érkezésünkre? 

Jól láttam rajta, hogy alaposan végigmért engem, mintha csak analizálni akarna, vagy legalábbis megsaccolni, mennyire vagyok veszélyes, netalán csaló. Az érzés kölcsönös volt, én is rendesen végigmértem őt, keresve a rizikófaktorokat, ha netán valahogy ki kellene másznom egy esetleges patthelyzetből. 

- Én lennék. Bár, úgy tudtam nyolcan vannak... - bólintottam a fejemmel a háta mögé, a főbejárat irányába, mire ő észbe kapott, és intett egyet. 

Követtem a keze vonalát egészen addig, amíg meg nem láttam hét srácot napszemüvegben, maszkokban, és egy rakat táskával körülvéve, akik épp a fejüket forgatva nézelődtek. 

- Álljon meg a menet egy pillanatra! - rökönyödtem meg hirtelen, mire a szemüveges férfi ismét felém fordult, a többiek pedig felénk indultak. - Maga egészen véletlenül nem a Big Hit Entertainment egyik Menedzsere? - néztem rá kerekedő szemekkel, mire ő bólintott egyet. 

- Így van. Sejin menedzser vagyok, örülök, hogy megismerhetem. - hajolt meg előttem. 

- Nagyon örvendek, uram! Kérem, hívjon csak Tinának! - viszonoztam a gesztusát kedvesen. - Viszont elnézést, hogy megkérdezem, de akkor azok ott heten... ők azok az emberek, akikre gondolok? - nyeltem egy nagyot vegyes érzelmekkel küszködve. 

- Igen - kurtán bólintott egyet - Ők azok. Megjöttünk. - húzta széles mosolyra a száját, és a kis csoport fiú felé fordulva integetett, hogy a jó irányba jöjjenek. 

2018.04.01.