Drága Daisy!

Örömmel tudatom veled, minden a legnagyobb rendben van velünk! Nem rég jártam az orvosnál a városban, azt mondta teljesen egészséges vagyok és a baba is.

Levi ugyan sokszor haza hozza a munkát, de igyekszik több időt tölteni velem. Ami engem illet, hiányzik a katonaság, viszont most olyan dolgokkal foglalom el magamat, amikkel katonaként egyszerűen képtelenség volt. Újra rajzolni, illetve festeni kezdtem és számtalan könyvet kiolvastam már a magányos délelőttök alatt.

Remélem, hogy majd meg tudlak látogatni titeket, mielőtt még leesik az idei év első hava. Minden attól függ, mennyi munka lepi el Levi asztalát. Bár amint beköszönt a tél a felderítők munkája is alább hagy, viszont a mostani helyzet már egyáltalán nem olyan, mint régen...

Mindenesetre add át üdvözletemet anyáéknak és mondd meg nekik, hogy amint lehetőségem adódik meglátogatlak titeket! Ne felejts el beszámolni a bálról a következő leveledben! Remélem ezúttal többet tudsz beszélgetni a gróffal.

Ölel

Haru

Éppen az utolsó sornál jártam az olvasásban, amikor nyílt a bejárati ajtó.

- Haru, megjöttem! Ért el Levi fásult hangja.

- A konyhában vagyok! Letéve a levelemet álltam fel a székből. Lassan kicsoszogtam az előszobánkba.

- Milyen volt a napod? Dőltem neki a falnak, miközben Levit figyeltem, ahogy leveti a kabátját és csizmáját. Nem számított milyen leverten vagy épp jókedvűen érkezett haza, a holmiját sosem hányta szét a házban.

- Szar. Jött az őszinte, lényegre térő válasz. A kabátja a fogason landolt, a csizmák pedig a komód mellé a kifejezetten erre tartogatott szőnyegre.

- Szóval csak a szokásos? Vontam fel szemöldökömet.

- Aha. És neked? Jött közel hozzám, majd finoman megcsókolt.

- Mint az összes többi. Feleltem. Melegítsek az ebédből? Közben apró mozdulatokkal igazítottam meg fehér ingét, azután sarkon fordulva indultam vissza a konyhába.

- Arra gondoltam, elmehetnék inkább vacsorázni. Jött utánam Levi.

- Talán nem szereted az ételeket, amiket főzök? Torpantam meg s kérdőn fordultam hátra. Némi kétségbeesés is vegyült a hangomban, holott nem gondoltam komolyan. Néha tényleg pocsék ételek kerültek az asztalra. Van még mit gyakorolnom főzés terén, úgy hiszem.

- Nem-nem erről van szó. Rázta meg a fejét tiltakozóan Levi. Bár a múltkori hús kicsit megégett. Még hogy kicsit...milyen tapintatosan fogalmaz gondoltam magamban, akár egy hatalmas széndarabbal is össze lehetett volna keverni. Általában túlságosan is őszinte szokott lenni, de most látszik rajta, hogy visszafogja magát. Rossz fát tett volna a tűzre?

- Az a te hibád volt. Nevettem fel. Nem hagytál felkelni az ágyból.

- Persze-persze. Legyintett Levi. Szóval akkor benne vagy?

- Benne hát. Ennyire hiányzik a társasági élet? Tettem csípőre a kezemet.

- Gondolj, amit akarsz. Forgatta a szemeit Levi s sarkon fordulva kiment a konyhából.

- Na hová mész? Szóltam utána nyafogó hangnemben.

- A dolgomra.

- Hmh. És a nyers modor megint a színpadon gondoltam magamban, majd a megírt levelem után nyúltam, hogy borítékba tegyem. Holnap majd feladom postán.

A délutánból pillanatok alatt kora este lett. A hosszadalmas tisztálkodási rituálém után, törölközőbe csavarva álltam a ruhásszekrény előtt, amiben számos ruha várakozott, hogy kiválasszam valamelyiküket. Amióta fel szaladt rám néhány kiló, úgy változtak a ruháim méretei is, na meg a szabásuk. A fűzőknek is búcsút inthettem egy ideig nagy bánatomra. Viszont Levi kifejezett figyelme kárpótolt minden változásért, ami végbe ment eddig a testemen. Egyáltalán nem zavarta, hogy kerekebb lettem a hasamon kívül is vagy a reggeli rosszullétek, a gyakori hangulatingadozások, az állandó forgolódások az ágyban. Úgy tűnt semmi sem tudja nála elszakítani azt a bizonyos cérnát. Legalábbis itthon biztos, hogy nem. Bent a főhadiszálláson és az edzőpályán lehet azt kívánják a kadétok bár meg se születtek volna.

- Haru, hogy állsz? Szűrődött be kintről Levi hangja.

- Már öltözöm. Válaszoltam vissza s kikaptam az egyik ruhát a szekrényből.

Percekkel később mikor bejött végül a szobába már a tükrös asztalnál ültem.

- Huh nézzenek oda... Hangja elismerően csengett. Igazi ritkaságnak lehettem szem illetve fültanúja.

- Mi az? Néztem rá a tükörből.

- Semmi csak máskor mindig olyan sokáig tart elkészülnöd.

- Még nem vagyok kész. S a tekintetemet visszairányítottam a tükörképemre, miközben tovább fésültem a hajamat.

- Így is rekordot döntesz!

- Csak azért jöttél, hogy piszkálj? Húztam fel az orromat játszott sértettséggel.

- Ugyan hová gondolsz? Mikor piszkáltalak én valaha?

- Szeretnél egy listát róla?!

- Na jó elég lesz. Csak arra voltam kíváncsi, hogy felnyergelhetem-e már a lovat. Azzal sarkon is fordult.

- Akarod mondani lovakat?

- Nem, jól mondtam. Nem fogsz egyedül utazni. Levi lezártnak tekintette a beszélgetést így nem is időzött tovább az ajtóban.

***

- Magadra öntötted a parfümös üveget? Húzta fel a szemöldökét Levi, miközben körülöttem szaglászta a levegőt.

- Na nem is lett annyira sok! Fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt. De ha ennyire zavar nem biztos, hogy kibírod velem egy lovon...Talán fel kellene nyergelni a sajátomat.

- Szó sincs róla és amúgy is egy szóval sem mondtam, hogy nem tetszene az illatod. Na gyerünk, segítek felszállni. Nyújtotta felém a kezét Levi.

Egy órán belül már Trost utcáin barangoltunk kéz a kézben. Az emberek nyüzsögtek, mint általában. Levi pedig a száját húzta, mint általában. Nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magamat az arckifejezése láttán.

- Mi olyan szórakoztató?

- Még mindig nem értem az okát annak, hogy bejöttünk a városba, amikor nyilvánvalóan utálod a tömeget.

- Nem is utálom...annyira. Ha veled vagyok egész elviselhető.

- Ah..valóban? Pislogtam nagyokat a mellettem sétálóra, viszont amint találkozhatott volna a tekintetünk inkább más irányba fordítottam a fejemet. Nem is igazán értettem a viselkedésemet, hiszen nem egy fülig szerelmes tinédzser vagyok, aki képtelen megmaradni a párja mellett, ha az valamilyen romantikus megnyilvánulást intéz felé. Bár a fülig szerelmes azért igaz rám, akárhogy is tagadnám.

- Ó szóval egy kis bókolásra van szükséged és hirtelen beszélni is elfelejtesz? Levi szája sarkában egy egészen apró mosoly tündökölt.

- Nem tudom, miről beszélsz.

- Arról, hogy még mindig zavarba tudlak hozni.

- Téged sem nehéz ám. Azzal gyors mégis látványos csók érte Levi arcát, ami pillanatokon belül rózsaszínben pompázott.

- Azt hittem erről megegyeztünk. Morgott Levi s fejét a másik irányba fordította.

- Valahogy bizonyítanom kellett az álláspontomat. Megfogadtam Hange tanácsát. Mindig legyen bizonyíték. Ismételtem meg a barátom szavait.

- Inkább ne fogadd meg a tanácsait. Vak vezet világtalant.

- Akkor bizony rád hárul a feladat, hogy vezess mindkettőnket.

- Jobban belegondolva majd csak boldogulni fogtok valahogy.

- Egyébként hova megyünk? Nem rémlik, hogy említetted volna.

- Étterembe.

- Oh igazán? Azt hittem a könyvesboltban fogunk vacsorázni.

- Nagyon vicces vagy.

- Ugye?! Na de tényleg! Méltóztatnád megosztani velem, hová is megyünk pontosan?

- Na vajon?! Sóhajtott nagyot Levi. Ahová mindig szoktunk.

- Ó! Csillantak fel egyből a szemeim. A kedvenc éttermem?!

- Remek ésszel áldott meg az élet, Haru.

- Ennyire azért ne vidd túlzásba a dicséretet. Még a végén elkényeztetsz!

- Ahogy akarod. S egyidejűleg megszorította kissé a kézfejemet Levi, még egy mosoly is megbújt a szája szélén. Lebilincselő látvány. Nem tudnám megmondani, hogy azért mert olyan ritkán látni a mosolyát vagy azért, mert annyira gyönyörű.

Fél órával később az étterem egyik csendesebb részlegén foglaltuk el a helyünket. Túl sokat nem kellett vacillálnom azon, hogy mit eszek. Már akkor tudtam, mielőtt még betettem volna a lábamat a fogadóba.

***

- Van kedved sétálni egyet a folyó parton? Kérdezte Levi miután kijöttünk az étteremből.

- Persze. Bólintottam s ugyan nem tettem szóvá, de biztos voltam benne, hogy nemcsak egy egyszerű sétáról van szó. Valami nyomná a lelkét? Történt volna valami az egységben, amit eddig nem mondott el?

Talán a hidegebb időjárás vagy a viszonylag késői óra miatt, de nem igen találkoztunk más emberekkel a folyóparton. Nem mintha bántam volna, így csak még kedvezőbbé vált a város ezen része. Csak mi ketten a végtelen égbolt alatt, kéz a kézben céltalanul bolyongva a halk folyó mellett.

- Történt esetleg valami, amit eddig nem mondtál el? Természetesen nem bírtam ki, hogy ne rontsam el a nyugalmunkat.

- Nem, dehogy. Jött a rövid válasz.

- Biztos? Kissé gondterheltnek tűnsz. Amióta ki tettük a lábunkat az étteremből, Levi hangulata megváltozott. Idegesnek látszott. Mintha elakarna mondani valamit, de mégsem meri.

- Semmi bajom. Rántotta meg a vállát Levi. Csak egy kicsit elfáradtam.

- Nem muszáj sétálnunk akkor. Haza is mehetünk akár. Lassítottam le a lépteimet.

- Annyira azért, nem vagyok szarul. Húzott maga után Levi. Ráérek később is pihenni.

- Ahogy gondolod. Jut eszembe tudod már, hogy mi lesz a tél folyamán. Úgy értem az egységnél, akkor is sokat leszel távol?

- Igyekszem majd minél többet otthon lenni veled, de Hangenak is elkél a segítség. Fel kell készülnünk a tavaszra. Ha végre sikerül kiirtani az összes óriást a Mária és Rózsa fal között, akkor nyugodtabban kezdhetjük meg a falakon túli expedíciót.

- Ki tudja, mi fog várni ránk odakint... Majd lebiggyesztettem az ajkamat az ismeretlen világ gondolatára. Régebben pezsdítő izgatottsággal forrt a vérem, akárhányszor belegondoltam a falakon túli életre, de az igazság korántsem volt ennyire felemelő érzés. Reményvesztetté váltam, mint egy madár, akit megfosztottak a szárnyaitól. Ugyanolyan borzalom vár ránk, mint amibe bele születtünk.

- Az óceán.

- Hmh milyen igaz...Mosolyodtam el halványan. Az óceán, amelynek nem lehet látni a végét. Egy nagy tó, tele sóval és érdekesebbnél érdekesebb lényekkel. Egy nap talán a saját szemeimmel is láthatom. Egy részletet abból a világból, amely békés. Ahol nem számít semmi.

- De ez még messze van egyelőre. Felesleges ezen aggódni! Tette hozzá Levi.

- Igazad van. Nemcsak a rossz dolgokra kellene összpontosítanom. Mellesleg akkor már ketten fognak hazavárni. Simogattam meg a kabáton keresztül a pocakomat. Levi tekintette követte minden mozdulatomat.

- Remélhetőleg a ház is egyben marad, mire visszaérek. Sóhajtott fel drámaian.

- Majd arra nevelem a gyerekünket, hogy mindig a dolgozószobádban hagyja szanaszét a játékait.

- Igazán figyelmes vagy.

- Mikor nem vagyok az? Kuncogtam halkan. Ó, te is érezted? S a homlokomhoz kaptam, valami ráesett. Esőcsepp? Nem annál lágyabb. Az ég felé emelve az arcomat tűnt fel, hogy sok kis fehér hópehely hullik lefelé. Először csak néhány ért földet a közelünkbe, majd egyre több érkezett.

- Ah nézd Levi, havazik! Kiáltottam fel olyan örömmel akár egy gyermek, aki életében először lát hó esést.

- Nekem is van ám szemem. Elengedve a megjegyzését, szakadtam el tőle s néhány lépés után kettőt-hármat pörögtem a tengelyem körül élvezve, ahogy egyre több hópihe borította a hajamat és kabátomat.

- Elég hamar megérkezett az első hó. Beszéltem az ég felé nem nézve a lábam alatti talajt.

- Hé-hé csak óvatosan! Két erős kéz ölelt át hátulról. Inkább az útra figyelj! Csak egy lépés választott el attól, hogy lelépjek a járdáról, ami valószínűleg azt eredményezte volna, hogy legurulok a folyópartra.

- Áh ne haragudj! Szorítottam rá Levi kezére nyugtatás képen.

- Ha már magadra nem tudsz vigyázni, majd én vigyázok helyetted is! A hangjából ezúttal nem a szokásos dorgálás érződött, hanem inkább a gondoskodni akarás. Mindig is féltő szemekkel figyelte a hozzá közel állókat, ám a terhességem ezt még inkább növelte. Mintha csak össze lettünk volna ragasztva. Viszont egyetlen percét sem bántam. Azt kívántam bár örökre így tudnánk maradni. Nyugalomban élni az életünket, felfedezni a világot rettegés nélkül.

Levi csendben fürkészte az arcomat, hol a szemeimbe bámult, hol pedig az ajkaimra siklottak szemei. Megint úgy tűnt mondani szeretne valamit.

- Kérdezhetek valamit? Kezdett bele halkan, miután nagy levegőt vett.

- Csak nyugodtan. Bólintottam bátorítóan s közben teljes testtel fordultam felé.

- Haru, volna kedved együtt...megöregedni? A kérdés után pillanatokon belül került a szemeim elé egy sötét zöld színű bársony doboz.

- Ez most tényleg megtörténik? Pislogtam nagyokat a kis doboz láttán s a tekintetem Levi és a doboz között ingázott.

- Igen! Jött a határozott válasz. Lennél a feleségem?

- Még szép! Néztem bele Levi szemeibe. Én lennék a legboldogabb ember a világon!

Levi kinyitotta az ékszeres dobozt, egy gyémánt kővel díszített ezüst gyűrű lapult benne. Óvatosan kivette a dobozból majd megvárta míg felé nyújtom a kézfejemet, végül felhúzta az ujjamra a jegygyűrűmet.

Tágra nyílt szemekkel vizslattam a gyűrűt enyhén forgatva a kézfejemet, nem tudtam elhinni, hogy mindez a valóság része. Olyan hirtelen jött.

- Tetszik?

- Nagyon. Gyönyörű gyűrűt választottál! Levit ismerve biztosan órákat tölthetett el az ékszerboltokban. Efelől semmi kétségem nem volt.

- Annak örülök!

- Annyira szeretlek, Levi! Fontam össze a karjaimat a tarkója mögött s érzelmekkel túlfűtött csókokkal halmoztam el. Levegőhöz sem hagytam jutni szinte.

- Én is szeretlek, Haru! Te vagy a legjobb dolog az életemben. Te és a gyermekünk. Döntötte az enyémnek a homlokát, miközben beszélt.

- Ugye ez nem befolyásolt téged? Igazán nem akartam elrontani ezt a meghitt pillanatot, azonban azt sem szerettem volna, ha csak a gyermek miatt megy bele a házasságba. Elvégre nem igazán így képzelte el a jövőjét.

- Egyáltalán nem. Emiatt nem kell aggódnod. Még, mielőtt megtudtam volna, hogy terhes vagy terveztem, hogy megkérem a kezedet. Vallotta be Levi.

- Komolyan? Húztam fel a szemöldökömet s még a számat is elfelejtettem becsukni.

- Tudtam, hogy veled akarom leélni az életemet. Viszont úgy gondoltam majd a háború után lenne csak érdemes elkezdeni a közös életünket. A sorsnak persze más tervei voltak, mint általában. A shihganshinai csata után rájöttem végleg arra, hogy nem várhatok minden alkalommal a tökéletes pillanatra. Egyre csak halogatni azért, hogy utána elveszítsek mindent, amiért oly keményen küzdöttem. Nem éppen a legideálisabb helyzetben vagyunk most, de nem hagyhatjuk, hogy ez gátat szabjon a boldogságunknak! Nem akarok tovább várni a jó dolgokra az életemben, inkább megteremtem magamnak!

- Én pedig veled leszek minden egyes lépésednél, Levi! Öleltem át támogatólag. Együtt mindent megoldunk.