- Óvatosan vigyék! Szóltam a hordágyat cipelő katonák után, akik egy cseppet nagyobb sebességgel indultak meg a kelleténél. A rajta fekvő társukat tízen ástuk ki a romok alól s igencsak alacsonyak voltak az életfunkciói. Elkeseredve pásztáztam tekintetemmel a sorokba fektetett holttesteket, több százan veszthették életüket menekülés közben. A hozzátartozók a sorok között bukdácsolva, könnyes szemekkel reménykedtek, hogy nem lesz a halottak között egyik szerettük sem. Sokaknak kellett csalódniuk s szembe nézni a kegyetlen igazsággal miszerint a családtagjukat már egy más világ fogadta be. Szívszagtattó volt nézni, ahogyan zokogva borultak le az élettelen testekhez s addig hullajtották a könnyeiket, hallatták hangjukat amíg be nem rekedtek.

- Haru maradt nálad még kötszer? Hans kopogtatta meg a vállamat, kizökkentve a gondolataimból néztem bele az elsősegélyes erszénybe, amit korábban kaptam tőle. Sajnos elfogyott. Görbült lefelé a szám.

- A francba. Hans erősen dörzsölni kezdte borostás arcát majd szemei a földön nyögdécselő idős úrra vetültek. A válla csúnyán roncsolódott, nem úgy tűnt mintha kődarab zúzta volna össze a felkarját. Átment rajta egy lovaskocsi kereke. Magyarázta Hans észre véve a fürkésző tekintetemet.

- Van egy késed? Nyújtottam felé a kezemet.

- Persze, de minek az neked? Csúsztatta ki lassan az éles tárgyat a zsebéből a volt katona társam.

- Csak add ide. Válaszoltam türelmetlenül s kikaptam a kezéből a kést majd a ruhám szoknyájának estem vele. Egy jókora darabot vágtam le, s az idős úrhoz siettem vele. Egy darabig megteszi ez, de minél előbb orvoshoz kell vinni. Szóltam hátra Hansnak, miután végeztem a seb kötözéssel. Bólintással jelezte a barna fürtös, hogy világos a helyzet. Weiner, Rogers vigyétek a legközelebbi gyengélkedő pontra. Adta ki a parancsot az újonc katonáknak Hans.

- Köszönöm..kisasszony. Alig észrevehetően mozogtak a bácsi cserepes ajkai s szemei megteltek könnyel, ahogy hálálkodva rám emelte őket. Parányi mosoly bújt meg a szám szegletében a látványtól s csak remélni tudtam, hogy még viszont láthatom egyszer épen és egészségesen.

Az utca túloldalán kuporgott a családom egy kidőlt házfal tövében. Úgy tűnt, az anyámba szép lassan szállt vissza az élet. Az elfehéredett arc kezdett újra a normálisra hasonlítani az apámnak köszönhetően, aki szüntelenül simogatta az anyám remegő kezét. Szerencsére egyikőjüknek sem esett komolyabb baja, a sokkon és a térd zúzódáson kívül. Daisy könnyei is elapadtak s néhány sérült ellátásban is asszisztált. A Krämer család inkább a háttérbe húzódott és a lovas kocsira vártak, ami egy kevésbé lerombolt területre szállít majd minket.

- Haru, pihenj le egy kicsit! Eleget segítettél, ráadásul nem is kellett volna. Hans kezét a vállamra helyezte s eleresztett egy félmosolyt.

- Ha túl akarjuk ezt élni, mindenkinek össze kell fognia. Nem számít, hogy az illető katona-e vagy sem a lényeg, hogy segítsük egymást. Sóhajtottam mélyet. Amíg meg nem érkezik a kocsink, továbbra is számíthattok rám. Éppen indulni készültem a következő sérült katona irányába, amikor valaki közbe szólt.

- Hans rád bízom a csapat vezetését! Hanjival tartok a földalatti alagútba, oda szállítják Annie Leonhartot. Levi közeledett felénk. Haru, te meg menj orvoshoz!

- Semmi bajom. Vontam vállat.

- Lehet, hogy másokat át tudsz verni, de engem nem. Azzal, hogy eltakarod a sebedet a hajaddal még nem fog eltűnni. Levi közelebb lépve hozzám söpörte félre szürke tincseimet a hátamról. A lapockámon húzódó sebet vizslatta szürkés szemeivel, amik egyre jobban összeszűkültek. Ha megsérültél miért nem ültél le te idióta?

- Te is tudod a választ, elég jól ismersz. Fordultam felé teljes testtel.

- Tch.

- Haru megérkezett a kocsi, majd a gyengélkedő ponton ellátnak. Christoph hangja csendült fel mellettem s rövidesen össze kulcsolta kezeinket. Kék szemeimet rá emelve meglepődötten konstatáltam, hogy a mindig barátságosnak tűnő arc zord ábrázatot vett fel. Egyértelmű volt, hogy ki ellen irányult ez a fajta viselkedés.

- Rendben van. Nem akartam ellenkezni vele, elég megpróbáltatáson ment ma mindannyiunk keresztül s előbb vagy utóbb abba is bele kell nyugodnom, hogy hamarosan a felesége leszek, ha tetszik ha nem. Minden jót, Levi! Még egyszer utoljára az ürességet tükröző szemekbe néztem s elcsukló hangon köszöntem el az egykori kapitányomtól.

- Neked is. Halkan ejtette ki szavait azután sarkon fordult s vissza sem nézett. Christoph erőteljesebben húzni kezdett s én csak hagytam magamat, hangtalanul intettem Hans irányába, aki csak dermedten állt a macskaköves úton. Lefogadom, hogy az ő fejében is ugyanaz járt mint az enyémben: Viszont látjuk-e még egymást valaha?

***

Fel-le járkáltam a sötét barna fa ajtó előtt s idegesen harapdáltam az alsó ajakamat, amiért egy árva szót sem hallottam a benti beszélgetésből. Miután a város vezetői valamelyest felocsúdtak a borzalmakból azonnal össze hívtak egy ülést és Erwin Smith parancsnokkal is beszélni kívántak, aki ezt a hatalmas felfordulást okozta. Elkísértem az apámat a gyűlésre a sérülése révén, azonban magára a megbeszélésre nem engedtek be s ha ez nem lett volna még elég Christoph néhány méterre tőlem a falnak dőlve figyelt. Nem volt hajlandó elmozdulni mellőlem, végig követte minden lépésemet borostyán színű szemeivel. Már éppen nyílt is a szám, hogy szóvá tegyem a furcsa viselkedését, amikor hangos léptek zaja és lihegés verte fel a csendes folyosót. Egy katona sprintelt végig a hosszú folyosón, mintha egy veszett eb lett volna a nyomában. Félre lökve az útból rontott be a barna fa ajtón teljesen fittyet hányva az illemre s kétségbeesett hangon hadarni kezdett.

- Erwin parancsnok a Rózsa falat áttörték a titánok! A felderítőegységbe tartozó katona szavai mélységes döbbenetet váltottak ki a bent ülésezőkből. A vér is megfagyott az ereimben a gondolattól, hogy tucatnyi titán masírozhat át jelenleg is a lyukon. Mike szakaszvezető küldött, hogy közöljem a hírt. A 104-es csapatra felügyeltünk, amikor délről észleltük a titánokat. A szakaszvezető küldött, hogy jelentsek Önnek parancsnok. Több katona is elindult, hogy figyelmeztesse a Rózsa falon belüli falvak lakosait. Úgy véltük, hogy Trost és Krolva között törhették át a falat ezért, abba az irányba kezdtük meg a keresést. Miután végzett a jelenteni valójával a katona a kimerültségtől lerogyott a padlóra s úgy kapkodta a levegőt, mintha az imént fojtogatták volna.

- Szép munka! Nyugtázta Erwin s az egyik üres szék irányába mutatott. Pihenjen le. Botladozó léptekkel foglalt helyet a katona s közben minden szem rá szegeződött a helyiségben. Én az ajtófélfa mellől figyeltem a történéseket s vártam, hogy mikor kezdenek el fejvesztve kimenekülni az épületből a nemesek. Erwin Smith a rá jellemző higgadtsággal kezelte a helyzetet és a legkevésbé sem érdekelte, hogy egyesek türelmetlenkedő tekintettel illették.

- Ha megbocsátanak félbe kell hagynunk ezt az ülést, úgy néz ki fontosabb üggyel kell foglalkoznom.

- Várj Erwin! Mit tervezel? Állt fel székéből az egyik vezető s karját a szőke férfi felé nyújtotta.

- Össze gyűjtöm az embereimet és utána járunk a dolgoknak. Kiürítjük a Rózsa falon belül tartózkodókat. A legjobb az lenne, ha Stohesst is evakuálnánk. Ezt Önökre bízom. Erwin befejezve mondandóját sétált ki mellettem s kezdetét vette a civakodás a helyiségben. Kék szemeim összetalálkoztak az apám szemeivel s egyből meg tudtam mondani, hogy mire gondolt. Halkat sóhajtva felállt a hosszú asztal mellől s bicegve indult meg felém.

- Csak a legszükségesebb dolgaidat pakold össze. Pár órán belül indulunk Mitrasba. Szólalt meg, amint közel ért hozzám.

- Rendben van. Bólintottam.

- Christoph nektek is az lenne a legbölcsebb lépés, ha a fővárosba utaznátok.

- Biztos az apám is úgy fog dönteni Mr. Whiters. Helyeselt Christoph a nyomunkban.

- Áh nem is értem, hogy tud annyit kibírni ezeknek a társaságában. Utalt az apám a többi vezetőre, akik igencsak hangossá váltak. A folyosó végéről is kristály tisztán lehetett hallani, hogy miben nem értenek egyet.

***

A hold már magasan járt mire mindent felpakoltunk a szekérre, mégis minden olyan gyorsan történt. Időm sem volt igazán feldolgozni a mai nap folyamán történő rémségeket. Először a nőstény titán felbukkanása és elkapása, a félig lerombolt város, titán a falban. Mindkét kezemmel túrtam bele szürke tincseimbe és előre dőlve meredtem a fadeszkákra. Lehetséges, hogy minden falat titánok alkotnak? Elvégre nem tudjuk kik és hogyan húzták fel eme három védelmező falat az óriásoktól. Annyi mindent nem tudunk és ennek ellenére az időnk jobban fogy, mint valaha. Ha nem találunk valami megoldást még egy falat elveszítünk az óriásokkal szemben, ami már tényleg a polgárháború előhírnöke lenne.

- Haru? Daisy vékony hangja hallatszott. Lassan emeltem fel a fejemet a velem szemben ülő irányába. Minden rendben? Tette fel bátortalanul a kérdést. Legszívesebben ráförmedtem volna. Hát nem látja, hogy az ég egy adta világon semmi sincs rendben?

- Persze, csak egy kicsit elkalandoztam. Válaszoltam gyengéd hangon. Tudtam nagyon jól, hogy ha rajta tölteném ki a dühömet nem érnénk el semmit csak megbánást.

- Ne aggódj Daisy vigyázni fogok a nővéredre. Christoph csúszott közelebb hozzám a kocsin.

- Remek mindenki megvan. Az apám gyorsan szét nézett rajtunk majd a kocsis felé fordult s jelezte neki, hogy indulhat.

- Vedd fel ezt a pokrócot Daisy, hideg lesz az éjszaka. Az anyám gondosan körbe csavarta a vacogó húgomat majd a kezében lévő másik takarót felém nyújtotta.

- Köszönöm. Mosolyra húzódtak ajkaim az apró figyelmességen.

A lovaskocsi egyenletesen fékezni kezdett én pedig kíváncsian kezdtem el izegni mozogni a helyemen, hogy ugyan miért állunk meg. A főkapunál néhány szekér és fáklyákat tartó lovas katonák sorakoztak, akik zöld köpenyt viseltek. Ezek szerint a felderítőegység is éppen most indul útnak. Végig nézve az elszánt seregen egy szekéren akadt meg fürkésző tekintetem. Egyből ellágyultak a szemeim, Eren és két barátja ültek a lovaskocsin Hanjival és Levivel egyetemben, illetve még egy férfi is volt köztük. Úgy tűnt, hogy pap az illető szűkültek össze kék íriszeim, ahogy próbáltam minél jobban ráfókuszálni. Az a pap lesz, aki korábban a falban lévő titántól intett óva minket. Nick a neve, ha jól emlékszem...de minek megy velük? A távolban Erwin Smith öblös hangja csengett.

- Még nem tudjuk, hogyan törték át a Rózsa falat a titánok, de az a feladatunk, hogy kiderítsük! Amíg Ehrmich körzet ép addig semmi sincs veszve! Ott fogunk keresztül vágni majd dél felé vesszük az irányt! Indulás!

- Kaput kinyitni! Egy másik mély férfihang zengte be a környéket s lánc csörömpölés jelezte, hogy megmozdult a kapu.

Perceken belül újra megindult a minket szállító kocsi és már a Sina falon belül haladtunk a felderítők nyomában, noha csak rövid ideig az első válaszútnál különböző irányba utaztunk tovább. Aggodalommal teli arccal néztem a barátaim után s reméltem, hogy sikerrel járnak majd, az emberiség sorsa ismét a felderítők vállain nyugszik.

***

Két nap telt, amióta a fővárosba jöttünk. Úgy tűnt a szüleimnek egészen jót tett a környezetváltozás látszólag ugyanúgy viselkedtek, mint régen. Nyugodtan fogyasztották el a reggelit újságot olvasva és teát szürcsölve ellenben velem, akinek úgy kellett magába erőszakolnia a falatokat. Egyfolytában Erenék körül forogtak a gondolataim. Az utcán keringtek ugyan szóbeszédek, de csak az evakuálással kapcsolatos pletykák kaptak szárnyra.

- Haru elmegyünk később sétálni a városba? Szeretnék venni egy könyvet. Szólt Daisy két falat között.

- Mehetünk felőlem. Vontam vállat s nagyot haraptam a szendvicsemből. Daisy világos szemei felragyogtak a boldogságtól, biztosan unta már a bezártságot.

- Azért ne menjetek túl messzire. Szólt figyelmeztetően az anyám. Ebédre vagyunk hivatalosak a Krämer családhoz.

- Pompás. Forgattam szemeimet majd ártatlan mosollyal próbáltam hatni a rosszalló pillantásokat küldő anyámra.

- Haru kérdezhetek valamit? Daisy az újonnan vásárolt könyvét szorongatva sétált mellettem.

- Kérdezz csak.

- Én miért különbözök tőletek?

- Ezt meg, hogy érted Daisy? Torpantam meg váratlan kérdésétől.

- Te meg Axel annyira hasonlítotok egymásra. Mindketten elhagytátok a családotokat, hogy az emberiségnek ajánljátok fel a szíveteket. Régen is egyfolytában együtt töltöttétek az időtöket. Együtt szöktetek meg a házból és jártátok a város utcáit. Mindig sántikáltatok valamiben és nekem sohasem szóltatok. Hátra hagytatok valahányszor kalandozni mentetek. Az elmúlt két napban folyton-folyvást azon gondolkodtam, mi lehet velem a baj, amiért én nem ezt az utat választottam. Daisy vékony kézfejét a szája elé tette s kérlelő tekintettel nézett rám.

- Nincs veled semmi baj. Karoltam át miközben mosolyra húzódtak ajkaim. Úgy szeretlek, ahogy vagy. Nem kell mindannyiunknak ugyanazt a rögös utat végig járnia. Éld csak úgy az életedet ahogy szeretnéd, Daisy! Te inkább voltál szabálykövető, mint én vagy Axel. Nagyon jól tudtuk, hogy te szívesebben hallgattad Miss Elvirát az irodalomról beszélni vagy táncoltál a bálokon, ezért nem hívtunk téged a kis csavargásainkra. Meg aztán nem is akartunk baja keverni téged, hiszen te voltál anyának a szeme fénye. Kacagtam fel a gyerekkori emlékeken.

- De akkor is, olyan bátran viselkedtél egész idő alatt. Mindig tudtad, hogy miként kell cselekedned. Több tucat embernek segítettél. Rázta a fejét Daisy. Én meg csak álltam ott, tehetetlenül.

- Mert erre képeztek ki. Hümmögtem halkan s félre toltam néhány kósza tincset a húgom arcából. Gyere menjünk közbe! Fogtam meg a kezét s húzni kezdtem a testvéremet.

- Te tényleg erre tennéd fel az életedet igaz? Keserű mosoly jelent meg a halvány színű ajkakon.

- Igen. Vágtam rá rögtön a választ.

- Nekem kellene megházasodnom nem neked. Csóválta csalódottan a fejét Daisy. Elvégre én akarok nemes maradni kettőnk közül.

- Ez eszedbe se jusson! Vontam egybe szemöldökeimet.

- Láttam, ahogy arra a férfia néztél. Szereted igaz? Sandított rám barna szemeivel Daisy.

- Ő nem szeret engem úgyhogy nem számít, hogy én mit érzek. A hangom el-elcsuklott a mondandóm alatt, saját magamat sebeztem meg a szavaim által. Egyébként is Christoph lesz a férjem, lassan ideje lenne elfogadnom a dolgot. Sóhajtottam mélyről.

- Én itt leszek neked. Szorította meg kézfejemet Daisy.

- Én pedig neked. Emeltem rá óceán kék íriszeimet. Majd kölcsön adod a könyvet, ha végeztél vele? Váltottam témát.

- Persze, de igazán... Daisy a mondata közepén eltátotta a száját s szabad kezét felemelve próbált jelezni nekem valamiről, de mire kapcsoltam valaki megragadta a karomat s egy erőteljes mozdulattal berántott egy szűk sikátorba. Velem együtt a testvéremet is sikerült letéríteni a haza fele vezető útról.

Elengedve Daisy kezét lendítettem az öklömet az ismeretlen férfi felé, aki sikeresen tért ki az ütésem elől.

- Haru! Daisy kétségbeesett hangjára fordítottam vissza a fejemet s elkerekedtek a szemeim miután megláttam, hogy egy másik férfi fogta mindkét karjánál fogva.

- Oi, azonnal engedd el! Förmedtem rá a kalapos fickóra s határozott léptekkel indultam meg a kapálózó testvérem felé.

- Haru vigyázz!

Hátulról a másik pasas támadt rám s elkapta az egyik karomat, azonban ennyi még kevés volt ahhoz, hogy harcképtelenné tegyen. Egy jól irányzott rúgással térdre kényszerítettem már éppen készültem arcon rúgni, amikor egy vadászkést húzott elő a csizmájából. A gyors reflexeimnek köszönhetően el tudtam hajolni a támadásai elől, de mégis sikerült neki a falhoz szorítania. Ismét felém suhintott az éles késsel, ezúttal a jobb vállamat vette célba. A sötét szemek mereven a vállamra tapadtak így könnyedén rúghattam bele a térdébe, leengedte a védelmét. Hangosan felnyögve tántorodott hátra az ismeretlen személy s gondolkodás nélkül kaptam ki a kezéből a kést, másodpercek alatt fordítottam ellene a saját fegyverét.

- Nem tudom, hogy ki a francok vagytok...de nem jó emberrel húztatok újat! Fagyos hangon beszéltem a lábát fogó férfihoz. Felkapta rám dühtől égő tekintetét s nekem rontott puszta kézzel. A vadászkést fej magasságba emeltem, hogy nagyobbat sújthassak vele, a férfi egyenesen bele futott a támadásomba. A kés pengéje mélyen beleszaladt a fickó alkarjába, azonban ez nem állította meg, mint ahogyan azt vártam. Váratlan módon ráfogott a csuklómra s képtelen voltam kihúzni a kést a karjából, hogy újra belé szúrhassam. Az idegen férfi bele térdelt a hasamba, amitől össze görnyedtem s erőteljes köhögésbe kezdtem. A szabad kezemet a bordámira csúsztattam, még mindig nem épültem fel a nőstény titán okozta sérülésemből.

- Most már nem olyan nagy a szád mi? Vigyorodott el a kínomon a fogva tartóm. Még egyszer megismételte a mozdulatát, nem bírtam ki másodszorra. Hátra estem s hangos puffanással értem földet a kövön, azonban a kést is magammal rántottam. Kihasználva a férfi zavarodottságát és fájdalmas felkiáltását belé vágtam a vadászkést, pontosabban a lábszárába.

- Baszd meg! A karjaimmal löktem egyet rajta s néhány lépést hátra felé lépdelt majd seggre ült. Nem tétováztam egy percet sem, teljes erőmből löktem hátra a vállainál megfogva azután a magasba emeltem a véres pengét s a szíve fölé tartottam.

- Tedd csak meg és meg ölöm a lányt! A kalapos fickó hangja csendült fel mögülem. Megremegett a kést tartó kezem miközben hátra fordítottam a fejemet a vállam felett. Daisy torkának szegezte kését a fickó s egy csepp vér buggyant ki az apró seben, amit a magas férfi ejtett a hamvas bőrön.

- Tch. A tekintetem elsötétedett s egyre szorosabban fogtam a kés markolatát.

- Tedd le a fegyvert, különben elvágom a torkát. Hangzott a parancs. Fog csikorgatva dobtam félre a kést. Mielőtt még kérdezhettem volna, jókora ütést éreztem meg a bal arcfelemen. Végül az oldalamba lévő rúgás kényszerített a földre. Ujjaimmal megtöröltem a szám szélét s az ujjbegyeimen piros csöppek jelentek meg.

- Esküszöm, hogy kinyírom ezt a hülye picsát. Az általam leterített fickó dörmögött fölöttem. A hajamnál fogva emelte fel a fejemet majd valamiféle ruhaanyagot nyomott az arcomba, aminek rettentő mód erős szaga volt...olyan bódító. Hiába próbáltam ellenkezni olyan erősen rá nyomta az arcomra az anyagot, hogy beszívtam a belőle áradó kábító anyagot.

- Haru! A szűk sikátor mindössze elmosódott szürke pacnivá vált s Daisy síró hangja is egyre távolibbnak tűnt, mindjárt teljesen elvesztem az eszméletemet. Ez volt az utolsó gondolatom aztán minden elsötétült.

***

Három nappal később

Third person's pov.:

Levi kapitány a reggeli teáját szürcsölgette miközben az elmúlt néhány nap eseményeit próbálta megemészteni. A kapitány feje csak úgy zsongott az egyre különösebb történésektől. Nem elég, hogy a Rózsa falat áttörték, újabb árulók fedték fel magukat s Erent elrabolták a mentőakció során, ami a 104-es kadétok miatt indult. Már megint abból az osztagból kerültek elő az árulók, Reiner Braun és Bertholdt Hoover szintén Erennel végeztek egy csapatban. Ők ketten okozták öt éve azt a szörnyűséges tragédiát, amiben az emberiség elvesztette a Mária falat és az általa körbeölelt területeket. Reiner volt a páncélos titán, Bertholdt pedig a kolosszális titán. Eren megmentése több, mint hatvan ember életébe került s Erwin is súlyosan megsérült, elvesztette jobb karját és kómába esett. Nick atya ugyan semmit sem mondott neki a falakról hiába próbálta rávenni, azonban egy titkot hajlandó volt megosztani velük, mégpedig egy lányról. Krista Lenz lehet számukra a kulcs, hogy megtudják a falak titkát.  A felmentő csapat találta meg Eren csapattársait s köztük tartózkodott Krista is, aki bevallotta nekik, hogy álnevet használt egész végig és a valódi neve Historia Reiss. Levi kapitány félre dobta a jelentést a többi közé s hátra dőlve a székében masszírozta ujjaival a halántékát. Minimum harmadszorra olvasta újra a temérdek dokumentumot az elmúlt egy napban. Jelenleg Erwin helyett kellett döntéseket hoznia. Akárhogy is nézte a dolgokat a legjobb választás az lenne, ha Historiat és Erent elrejtené a kíváncsi szemek elől. Valakiknek mindkettőre fájhat a foguk és a legrosszabb az egészben, hogy nem tudhatják merről érkezik majd a következő csapás. Nem utolsó sorban egy új csapatra is szüksége lesz, ha már a régiből egy sem maradt mellette, leszámítva Hanst. A kapitány lelki szemei előtt a hosszú szürke hajú nő villant fel, elbűvölő mosollyal az arcán integetett felé. Emlékképei között kutatva idézte fel Haruval töltött perceit, óráit, napjait s lehunyva szürkés szemeit előtte volt a kép, ahogyan szorosan hozzá bújik a szürke hajú nő s a világ minden kincséért sem engedné el. Minél mélyebbre süllyedt az emlékek tengerében annál jobban szorult össze az ökle, végül mérgében az asztalra csapott.

- Tch. Össze ráncolt homlokkal állt fel a székéből. Verd ki végre a fejedből! Jobb lesz neki nélkülem. Gondolta magában a kapitány s úgy érezte ideje lesz tennie egy sétát a városban, hogy kiszellőztesse a fejét.

- Na mi a helyzet a fővárosban Max? Lenyugodtak már a kedélyek? A kapitány egy csapat katona mellett sétált el, akik az újonnan érkező társukat faggatták.

- Azt nem mondanám, ha nem telepítünk vissza mindenkit hamarosan a földalatti városból a végén még kitör az anarchia. Plusz képzeljétek mit hallottam! Csapta össze kezeit a szakállas férfi. Bill Whiters lányát elrabolták és váltság díjat követelnek érte. Levi megtorpant a nemes név hallatán s fejét a hangos társaság irányába fordította.

- Micsoda? Háborodott fel a hat fős társaság. És melyiket? Mennyit kérnek érte? Kitől hallottad ezt? Mióta tűnt el? Egymás szavába vágva bombázták kérdésekkel Maxet.

- Az idősebbet. Haru Whiterst rabolták el. Áh biztosan tudjátok ki az. Legyintett Max hanyagul a többiek irányába. Ő volt az, aki olyan könnyedén bekerült a Levi osztagba.

- Oi, ismételd ezt meg még egyszer! A kapitány fagyos hangjától rögvest elnémult a társaság s nagyokat nyelve fordultak meg az egy fejjel alacsonyabb férfi irányába.

- Levi..kapitány.

- Honnan tudod, hogy elrabolták Harut? Vonta egybe szemöldökeit Levi.

- Az egyik katonai rendőr mesélte. Bill Whiters minden erővel azon van, hogy megtalálja a lányát. A katonai rendőrség emberei is gőz erővel keresik, uram. Hadarta fojtott hangon Max. Nekem is szóltak, hogy ha látom esetleg azonnal értesítsem őket. A szakállas férfi egy sárgás papírt húzott ki a kabátja zsebéből és a kapitánynak nyújtotta. Levi széthajtogatta a papírt, amin Haru fantomképe köszönt vissza.

Levi rezzenéstelen arccal hagyta ott a megilletődött katonákat.ű

***

- Mész valahova, kapitány? Hans fürkésző tekintettel figyelte felettesét, aki felnyergelt lovát vezette ki az istállóból.

- Van egy kis dolgom. Ha Hanji kérdezi pár napon belül vissza jövök. Levi nem vesztegetett több időt a beszédre, felpattanva lovára vágatott ki a kapun.

Hans zavarodottan bámult utána s nem egészen tudta hova tenni a viselkedését, sosem csinált még ilyet.

Levi kapitány sebesen vágatott végig Trost utcáin, minél előbb akart Mitrasba érni, hogy ki ne fusson az időből. Még egyszer nem hagy cserben egy számára fontos embert.