Minden egyes porcikám zsibogott. Teljes mértékben elvesztettem a tér és időérzékemet, olyan érzés fogott el, mintha valami köztes térben lebegnék. Fátyolos tekintettel néztem a fehérséget, ami körülvett. Nagy nehezen erőt vettem magamon, fejemet oldalra fordítottam s egyből felsikítottam az elém terülő látványtól. Hans szétcsócsált teste hevert mellettem, üveges sötét szemei rám meredtek majd megszólalt a feje, ami nyaktól lefelé nem kapcsolódott felső testéhez. Miért nem mentettél meg? Kérdezte reszelős hangon, szájából vér bugyogott ki ahogyan mozgatta lilás színű ajkait. Hiába próbáltam felállni és elfutni egyszerűen a testem nem akart engedelmeskedni, tehetetlenül feküdtem s hallgattam, ahogy Hans egyre durvábban és követelőzőbben teszi fel újra és újra ugyanazt a kérdést: Miért nem mentettél meg? Le hunytam óceán kék szemeimet s vártam arra, hogy eltűnjön a beszélő hulla. Ez nem lehet valós, ez csak egy álom. Szorítottam még jobban össze szemeimet s ahogy átfutott az álom gondolata az agyamon zuhanni kezdtem a semmibe. Félelmemben újra felsikoltottam majd rá estem egy ágyra, kék szemeim azonnal kipattantak s szapora levegővételek közben jöttem rá, hogy valóban csak egy rémálomból ébredtem fel. A víz is levert miközben tanulmányoztam a szobát, ahol jelenleg tartózkodtam. 

Egyszer csak kivágódott a szoba másik felén levő fa ajtó s egy fekete hajú férfi csörtetett be a helyiségbe. 

- Oi minden rendben? Sikítást hallottam. Lépett az ágyam végébe Levi kapitány így közelről már felismertem a könnyek kicsit elhomályosították a látásomat. 

- Azt hiszem, csak rosszat álmodtam. Töröltem le gyorsan verejtéktől gyöngyöző homlokomat. Hol van Hans? Érdeklődtem felőle miután össze szedtem magamat valamennyire. 

- A túl oldalon fekszik. Mutatott srégen át a gyengélkedőn a kapitány. 

- Ugye rendbe jön? Haraptam be szám szélét. 

- Az orvos azt mondta, hogy felépül, de többet már nem fog tudni harcolni. Egy kézzel lehetetlenség a titánok ellen küzdeni. Mormogta az orra alatt az alacsony férfi. Aggódó tekintettel néztem át a barátomra, még ha többé nem is lehet katona akkor is örülök neki, hogy életben maradt, mosolyodtam el végül. 

- És velem mi történt? Hogy kerültem ide? Egyáltalán hol vagyunk? Emeltem kék íriszeimet ismét Levire. 

- Tch, de sok kérdésed van! Forgatta szürkés szemeit az előttem álló. A zsörtölődéstől egy picit összébb húztam magamat azonban Levi folytatta a mondandóját.  Miután elértük a szekeret elájultál, gondolom a kimerültségtől. Hanst minél előbb vissza kellett hozni a falakon belülre úgyhogy vissza fordíttattam a kocsit veletek meg a csapatomat, hogy vigyázzanak rátok. Én ellenben maradtam, bár kurva fölöslegesen. Egy órája tértünk vissza beleütköztünk egy nagyobb csordába és kénytelenek voltunk vissza fordulni, különben mindenkit felzabáltak volna. Fejezte be a beszédet a felnyírt hajú férfi.   

- Szóval akkor a küldetés sikertelen volt. Motyogtam magam elé. 

- Pontosan. 

- Haru! Jól ismert hang ütötte meg a fülemet, fejemet egyből az ajtó felé kaptam. 

- Apu! Nem is akartam elfojtani sós könnyeimet csak hagytam, hogy elárasszák puha arcomat. Levi látva a meghitt pillanatot szó nélkül sétált el bajtársa ágyához. 

- Haru minden rendben? Sietett felém az apám. Szipogások közepette bólogattam neki s karjaimat kitártam, hogy megölelhessen. 

- Úgy örülök, hogy nincs semmi bajod! Zárt meleg ölelésbe édesapám s szorosan hozzá bújtam. Annyira jól esett érezni a közelségét, hiszen egészen idáig semmit sem tudtam róla vagy a családom többi tagjáról. 

- Sajnálom, hogy elszöktem! Rázkódtam enyhén miután elhúzódtam. 

- Felejtsük el a múltat lányom. Simogatta meg a vállamat a sötét barna hajú férfi. Óceán kék szemeimmel mértem végig az előttem állót. A három év alatt talán csak annyi változott, hogy több ősz hajszál tarkította barna fürtjeit. Viszont azért lenne mit átbeszélni nem gondolod kis hölgy? Vonta fel sötét szemöldökét. 

- Hehe..meglehet. Vakartam kínomban a tarkómat, azért a szokásos dorgálást nem úszom meg most sem. 

 ******

- Biztosan ezt akarod csinálni ? Tudakolta meg a kérdést vagy huszadszorra az apám az elmúlt két órában.  

- Igen. Válaszoltam ugyanazt, mint eddig nagy sóhajjal utána, hogy lássa kezd az idegeimre menni. 

- Önfejű vagy ugye tudod? Vett mély levegőt. 

- Tudom. Vigyorodtam el arckifejezésén s hátra dőltem a fa padon. 

- Pont mint az anyád. Dörzsölte homlokát az apám. 

- Meddig maradsz? 

- Holnap este vissza kell indulnom. 

- Akkor a fél napot azért együtt tudjuk tölteni. Tettem mutató ujjamat az államra. 

- Természetesen. Bólintott az apám. 

- Haru! Levi kapitány közeledett felénk. Hans látni akar. Mondta fa arccal. Némán fordultam a mellettem ülő felé, aki egy bólintással jelezte, hogy menjek csak nyugodtan. 

- Jobb, ha én is megyek. Hagylak pihenni. Simogatta meg a hátamat az apám. 

- Holnap találkozunk. Bújt meg egy apró mosoly az ajkaimon s a gyengélkedő felé vettem az irányt. 

Third person's pov.:

- Képes megmaradni ebben a világban? Tette fel a mellkasát nyomó kérdést Haru édesapja a csendbe burkolózó kapitánynak. 

- Igen, képes rá. Felelt Levi. 

- Tudja, még egy gyermekem elvesztését nem élném túl. Hajtotta le fejét a magas középkorú férfi. 

- Vigyázni fogok a lányára! Maga Levi is meglepődött szavain, amik elhagyták a rózsaszín ajkakat noha nem mutatta ki döbbenetét. 

- Köszönöm! Biccentett a kapitánnyal szemben álló nemes. 

Haru's pov.: 

Torkomban dobogó szívvel léptem be a tiszta fehér szobába s halkan osontam barátom ágyához. 

- Ébren vagyok te! Jelent meg egy halovány mosoly Hans arcán. 

- Hogy érzed magadat? Ültem le az ágy melletti székre. 

- Mint akin átgázolt egy marha csorda. Nevetett fel a férfi, amit hamar megbánt fájdalmas szisszenésbe torkollott a kellemes kacaj. 

- Nagyon sajnálom, ami történt! Szegtem a padlóra a tekintetemet. 

- Már miért kész bocsánatot te buta? Hiszen nélküled halott lennék. Hallatszott a zavarodottság hangjában.  

- De a karod... így nem tudsz többé harcolni. Pillantottam fel a gesztenye barna hajúra. 

- Amiatt ne aggódj, nem szabadulsz meg tőlem könnyen! Kacsintott a fél karú. Hálám jeléül szeretnék adni valamit. Mozdult meg a férfi az ágyon, hogy egy kicsit feljebb tornássza magát. 

- Micsodát? Néztem rá őszinte kíváncsisággal. 

- A helyemet a különleges egységnél. Kék szemeim tágra nyíltak a szavak hallatán, hogy én Levi kapitány csapatában, akik csak elit katonánkból állnak?

- Nem fogadhatom el Hans, hiszen én a nyomodba se érek. Emeltem fel tiltakozóan kezeimet. 

- Az igaz. Szólalt meg a hátam mögött unott hangnemben Levi kapitány. Azonban kemény edzéssel ez helyre hozható. 

- Na de... Tekintetem ide oda cikázott a két férfi között, mégis, hogy gondolják ezt? Elment az eszük? 

- Higgy magadban egy kicsit jobban Haru! Mondta bátorítóan félig ülőhelyzetben levő barátom. A kapitánnyal egyet értettünk abban, hogy megvan minden benned, aminek egy jó katonának meg kell, hogy legyen. 

- De akkor is...

- Vakmerően nem gondolkozva siettél Hans segítségére és felteszem ugyanígy cselekedtél, a társad esetében is leszarva, hogy egyedül mész. Egy jó katona nem csak abból áll, hogy tökéletesen bánik a felszereléssel vagy, hogy hány óriást tud megölni. A bajtársaidat is meg kell tudni védeni és erre te mutattad a legtöbb hajlandóságot az újoncok közül. Fejezte be mondandóját a szürkés szemű morcos ember. Holnaptól az én egységem alatt fogsz szolgálni úgyhogy töröld le ezt a rémült arckifejezést a képedről és szedd össze magadat! Vágta hozzám kedves szavait az alacsony egyenruhás majd távozott. Meredten szegeztem rá kék szemeimet a távolodó alakra s a fejem majd felrobbant a felgyülemlő kétségektől.