Fellépdelek a harmadikra, csak csörtetek a táskámmal, szelem a fokokat. Cipelem a koromfekete utazótáskám a kezemben. Olyan érzésem van, mint egy régi iskolai táborban, amikor a szobánkba kellett felvinnünk a csomagjainkat. A korláttal húzom magam magasra, az utolsónál pedig mély lélegzetet veszek a hideg lépcsőházi levegőből. Aztán elérek egy ajtóig.
Megnyomom a csengőt.
Hallom a papucsos csoszogó lépteket, melyek egyre közelednek felém. Kattan a zár, lebillen a kilincs, és egy mosoly fogad.
-Rose! - mondom és megölelem.
-Szióka! - a táskamra mered. - Ekkora gáz van?
-Azt mondtad, hogy jöhetek - nézek értetlenül. Sokkal meglepődöttebb arcot vág, mint amire számítottam.
-Persze, de nem gondoltam, hogy ennyi cuccal jössz.
Leveszem a cipőim, a kabátom, elengednem, amit mondott, mert csak az a fekete Renault jár a fejemben. Lemosódik minden érzelem az arcomról, túl elmélyültnek látszom.
Felé fordulok, miután mindent lepakoltam magamról, és valami mosolyfélét varázsolok. Nem eredeti.
-Na jó, Charlie, idelye elmondanod, hogy mi bajod van! - tör ki belőle az aggódás.
-Várj! - megfogom a vállát, hogy lenyugtassam. - Előbb üljünk le, rendben?
Csak udvariasság miatt kérdezem, a hangsúlyom inkább tudható be egy kijelentésnek.
Leülünk a konyhában, már várja, hogy belekezdjek, de nem tudom, mivel. A paranoiával? Az ajándékdobozzal? Vagy azzal, hogy fekete Renault-kat hallucinálok?
-Charlie!
-Rendben - lesem az asztalterítő mintáit. - Tegnap azt hittem, követ valaki, és otthon egy doboz fogadott.
-Hűha, Charlie, azt hiszem van egy titkos imádód! Mi baj ezzel? - nevet. Felnézek rá, szemeim a rettegéstől csillognak.
-Rose, ez nem az, amire gondolsz.
-Probléma van azzal, hogy valaki ajándékot hagy a házad előtt? - a fejemhez kapok.
-Csak az a baj - kezdem újra - hogy a csomag a házban volt. Egy telefonnal benne. És ő figyelt engem - visszaidéződik az este. A földön fekve való egyedüllétem, és az a rideg, ijesztő hang. Vissza kell pislognom a könnyeimet a helyükre.
-Jézus! - suttogja Rose kezeivel a szája előtt. - Annyira sajnálom! Én meg kinevetlek!
-Nyugi, te nem tehetsz róla, én akartam finoman elmondani! - fejem megrázom, lassan visszatér a határozottságom, azt hiszem.
-Mit mondtak a rendőrök?
-Nem szóltam.
-Mi van? - felemeli a hangját, és talán igaza van.
-Nem lett volna értelme, a dobozon nem voltak ujjlenyomatok, a telefon eldobható, privát szám hívott! Nincs semmink se - nyugtatom tovább.
-Francba, de legalább tudnák!
-Hát ez az, tudnák. Nem akarom, hogy bárki is tudja! - kiáltok fel.
-Ezek után képes voltál egyedül ott maradni? - legyint, és körbeforgatja a szemeit. Bolondnak néz, és az is vagyok. - Nem hiszem el.
-Deant áthívtam - mondom immár halkabban.
-Jól van, helyes - arcizmai ellazulnak, legalább ő megnyugodott. Pár másodpercig nézem, és átadja nekem is ezt a nyugott állapotot.
A lakásomig követő autóról nem szólok neki. Deannek sem fogok. Még én se tudom, mit láttam, illetve, hogy az mennyire volt valóságos.
-Charlie - egy huncut mosolyt villant, amit ösztönösen viszonzok. - Ma egy csajos-filmezős estét fogunk tartani!
-Rose, van ilyen szó egyátalán? - nevetek közben, ő felkel, és megrátja a vállát.
-Most már van!

Szám teletömöm pattogatott kukoricával, tespedek a kanapén, és bámulom a tévét. Kezemben újabb adag kukorica, arcomon eltörölhetetlen vigyor, akárcsak Rose-én.
-Mondd, te érted, hogy miért ment vissza a csávóhoz?
-Te nem? - kérdez vissza. - A szerelem mindet legyőz.
-Persze - mondom hatalmas iróniával. - De megcsalta.
Rose megrántja a vállát, és visszamered a képernyőre. Én még őt nézem egy darabig, de nem sikerül felfognom.
-Nem értek én a szerelemhez - jelentem ki. Azonnal rám tekint, és óriási mosolyra húzza a száját.
-Mondja az, aki a tegnap estét nem egyedül töltötte! - ezt megkaptam. Erre hirtelen nem is tudom, mit kéne reagálnom.
-Rose, tudod, hogy Deannel barátok vagyunk, ugye? Ugyanolyan barát nekem is, mint neked! - hogy ne piruljak, elnevetem magam. Hátha így nem lesz olyan kínos. Elvégre tényleg a barátom. Nem kell, hogy több legyen.
-Ja, persze. Bezzeg ha én hívtam volna fel, tuti nem ugrott volna! - jegyzi meg a bajsza alatt.
-A kanapén aludt! - próbálok előtte mentegetőzni, de minél jobban magyarázom az igazat, annál nagyobb hülyeségnek hat. És ezt Rose is érzi.
-Tudod - a hangja olyan, mint amikor kioktat - ha egy Dean kaliberű pasi átjött volna hozzám, én tuti nem a kanapén altattam volna. Csak megjegyzem, tényleg van valami probléma veled.
-Rose! - megdobom egy hatalmasra pattogott kukoricával. - Nézd inkább a filmedet!
-Szép mentés, amazon! - beveszi a szájába a nasit.
-Amazon? - kérdezem.
-Az.
-Miért? - nevetek rajta. Én egyenlő amazon?
-Nem beszélsz az érzéseidről. Elhiteted, hogy nincsenek, nem igaz? - vár, hogy igazat adjak neki. Miért ismer ilyen jól? Nem válaszolok, ezért folytatja. - Miért nem vallod már be, hogy szerelmes vagy?
-Mert ez nevetséges! - a szerelem szó hatására valami megmozdult a gyomromban, valami, ami kitölti héliummal, és felrepíti a levegőbe. Talán csak azért, mert legbelül vágyom az érzésre.
-Erre térjünk vissza később! - mély levegőt veszek, és bólintok. Nem hisz nekem.
Visszahelyezem tekintetem a tévére, a filmre, aminek a feléről most lemaradtunk. Nem baj, úgy sem érdekel. Fantáziám továbbra is a fekete autó izgatja. Tényleg ott volt, vagy csak az idegesség miatt láttam?
Kopognak. Egy kicsit megrezzenek, este kilenc van. Ki jönne ilyenkor Rose-hoz? Rápillantok a barátnőmre, de ő nem indul el ajtót nyitni. Újra hallom.
-Rose, nem mész?
-Hova? - szemöldökét összehúzza, nem hallotta a második kopogást sem.
-Ajtót nyitni. Nem hallottad?
-Nem - nevet és felkel.
Hallom az ajtó nyílását, csukódását. Rose léptei ismét közelednek. Leül mellém, és csak vállat ránt.
-Már elment. Vagy félrehallottad, Charlie.
-Lehet - mondom.
-Valószínű, hogy a szomszédba jöttek.
Nem tudom, mi van velem. Biztos, hogy ettől az ajtótól jött. Megint képzelődök? Ez ma már a második hallucináció volt.
A film után letusolok, majd Rose átveszi a helyem. Én a kezembe kapom addig a mobilom, és pont pityen egyet az ujjaim között.
"Átmenjek?" - olvasom Deantől. Most küldte. Azonnal a hívás opciót választom, és meghallgatok három csörrenést.
-Jó estét, hogy vagy? - kérdezi.
-Szia, átjöttem Rosehoz. Otthon félek, muszáj volt eljönnöm - mosolygok közben, s melegséget érzek. Jól esik, hogy gondol rám.
-Ide is jöhettél volna! - felnevetek, mert tudom, hogy csak úgy mondja. Ujjaim a kanapét birizgálják, úgy beszélek tovább.
-Hogyne!
-De - elnyújtja a szó végét, mintha gondolkozna a folytatás megfogalmazásán. - komolyra fordítva, le kellene cseréltetned a zárakat.
-Tudom - suttogom. - Hétfőn az lesz az első dolgom. Te hogy haladsz?
Témát kellett váltanom. Mára már túl sok a paranoia, mással szeretnék foglalkozni.
-Gyilkosság a színház öltözőjében.
-Hűha! Izgalmasnak hangzik - próbálom elhumorizálni, de ilyenkor nem vagyok eredeti.
-De valami furcsa van benne, a haját átfestették, frissen vágták, a sminkje a kollégái szerint nem ilyen szokott lenni, és színes kontaklencséje is van - ezen gondolkodnom kell. Kezem megáll, nem piszkálja a szövetet, és csak ümmögök. A gyilkos tehette ezt vele.
-Valakit megszemélyesített? - kérdezem.
-Lehet. Keressük a nyilvántartásban, de egyelőre semmi - hallok egy mély ásítást a mondat mellé, és elmosolyodok rajta.
-Szólj, ha kell segítség, oké?
-Oké. Szép álmokat!
-Jóéjt! - mondom, majd elemelem a fülemtől a készüléket. Furcsa az a gyilkosság.