Az ágyamban ébredek. A vajszínű takaróm nyújtja azt a pompás érzést, amitől sosem akarok felkelni innen. Szerencsére szombat van, úgyhogy még nyugodtan alhatok, és ezt az éjjeliszekrényemen ketyegő óra is mutatja. Fél nyolc. 

 Magamhoz térek az idő láttán, és minden eszembe jut. Szédülni kezdek, és pánikba esem. Felülök az ágy szélére, az ujjbegyem pedig a nyaki artériámra tapasztom. Egy óraketyegésre kettőt lüktet a szívem. Meg kell nyugodnom, mert ez nem egészséges így. 

 A félhomályban lévő szobát apró fénycsíkok szabdalják ezer részre, és a levegőben is látom őket. Olyanok, mint milliónyi, apró hullócsillag, melyeket most elérek. A redőnyön betörő napfény ez, nem más, s azt mondja nekem, hogy ma is szép, napos idő lesz. 

 Felhúzom a redőnyt, és egyre világosabb lesz a szobában. A fejem bedugom a függöny és az ablaküveg közé, kémlelem a tájat. 

 Szívverésem lelassulni érzem, megszűnik a szédülés és a pánik is. Szerencsére.

 Kilépkedek a nappaliba, megcélzom a konyhát. Látom a kanapén szuszogva alvó Deant, akinek biztosan kényelmetlen helye van. Mégis itt maradt. 

 Elsétálok mellette. 

-Te ilyen korai vagy? - hallom, mire megfordulok. 

-Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni! - közelebb lépek hozzá. - Kérsz valamit? Most készültem reggelizni. 

-Egy kávé, meg egy szendvics jól esne - mondja egy ásítás közben, és feltápászkodik, miközben ügyetlenül felkapja a farmerját. Én pedig zavaromban, hogy póló nélkül látom, elindulok a konyhába. Ismét. 

Elindítom a kávéfőzőt, és a hűtőből is kipakolom azokat, amikre szükség lehet.

Dean hamarosan megjelenik a helyiségben, és megfog egy-két dolgot. Kiviszi az étkezőbe, míg én leállítom a kávéfőzőt, és előveszek két kávéspoharat. Végül pedig kikötök egy csomó holmival az asztal mellett.

Leülök mellé, és öntök magunknak a kávéból.

-Van egy ismerősöm, ha gondolod, megvizsgáltatom vele a dobozt és a telefont, oké? - mondja, s elkészíti a szendvicset.

-Köszi, de tudod, hogy én is meg tudom csinálni - mosolyodok el. - Ne fáradj vele!

-Rendi - elneveti magát.

-Mi van? - nevetek én is.

-Semmi, csak nem gondoltam volna, hogy ilyen erős vagy - teleöntöm a kávét tejjel, közben meg felsandítok az arcára.

-Ezt hogy érted?

-Más már rég összeroppant volna, te pedig nyomozni akarsz - beleharap a zsemlébe, nem látja, hogy megrántom a vállam, és próbálom leplezni a mosolyom. Nem értek egyet vele.

-Ha te mondod - teszem még hozzá, majd leiszom a kávé felét.

Ellentétben vele, én gyengének érzem magam. Az már egy másik dolog, hogy nem mutatom most ki az érzelmeim. Tegnap nem hiszem, hogy ezt mondta volna.

Megcsörren a telefonja.

-Igen - mondja, majd hallgatja a másik felet. - Máris indulok.

Zsebre vágja a telefont, miközben felkel az asztaltól, és betömi a maradék szendvicset a szájába.

-Munka? - kérdezem, de úgyis tudom a választ.

-Igen - tudtam. Századosként mindig készen kell állnia az új ügyekre. Főleg, hogy ilyen hirtelen került bele ebbe a pozícióba, bizonyítania kell. Nem elég a nyolc év katonaság.

Kikísérem az ajtóig, már épp elmenne, mikor eszembe jut.

-Dean - szólok utána, s megvárom, míg visszafordul. - Kérlek, ne beszélj erről senkinek se!

-Arról, hogy a kanapédon aludtam? - pimaszul nevet.

-Nem - mondom, és mosolyogva megrázom a fejem. Tesz egy lépést felém, és megölel.

-Tudom, csak vicceltem - suttogja. - Te meg vigyázz magadra, oké?

Elengedem és bólogatok.

-Na szia!

-Helló!

Becsukom az ajtót, és elpakolok a konyhában. Megiszom gyorsan a maradék kávém, és most kihagyom a mosogatást. Saraht hívom.

-Charlie?

-Szia, benn vagy a laborban? - csak reménykedni tudok, hogy segít.

-Igen, miért? - a háttérben hallom, hogy letesz valamit. Munkamániás.

-Remek - mondom, és ökölbe szorított kezemmel rejtem el a hangos örömködésem. - Kérnék egy szívességet.

-Mondd!

-Inkább odamegyek - talán túlságosan is bizalmatlan, gyanakvó vagyok, de félek. Mi van, ha lehallgatja a mobilom? Vagy ha Sarah elszólja magát?

-Hú, de titokzatos vagy! - felnevet. - Akkor várlak, szia!

-Köszi, indulok.

Letesszük a telefont.

Fél óra múlva már a városközpontban szállok ki az autómból, és hála a hétvégének, sikerült a labor előtt parkolót találnom.

Becsukom az acélkék Volvo-m ajtaját, megvárom, míg pittyen, jelezve, hogy bezártam. Azután összehúzom magamot a bomberdzsekit, és fellépdelek a lépcsőn kezemben egy szatyorral.

-Szervusz, Jim! - köszönök mosolyogva a nyugdíj előtt álló portásnak.

-Doki - biccent egy félmosollyal, és megemeli a haragoszöld baseball-sapkáját, amitől kilátszódnak kurta, ősz hajszálai. Elhaladok mellette, cipőm sarka visszhangozva kopog a csempéken. Kicsit ijesztő ilyenkor hallgatni, amikor a hely teljesen kihalt.

Minden ajtó matt üvegablakán, amely mellett elhaladok, sötétség van. Az utolsó kis ablakocskán viszont kiszökik a világosság, s tudom, hogy oda kell mennem. Ott dolgozunk mi.

Kettőt koppantok a kilincs felett, mielőtt benyitok. Sarah elég ijedős, még a végén szívinfarktust kap, mielőtt segítene.

-Halika! - köszön a mikroszkópból, majd lekapcsolja a készüléket, és felém fordul a székével.

-Szia! - én komor vagyok. Becsukom az ajtót, és Sarah elé teszem a szatyromat.

-Ez mi? - belepillant.

-Van benne egy telefon, szeretném, ha megvizsgálnád - mondom egy mosolyt erőltetve az arcomra, közben pedig leteszem a kabátom az ajtó melletti fogasra, Sarah zöld, bundás blézere mellé.

Sarah kezei közt recseg a szatyor, aztán hirtelen elhallgat. Visszafordulok felé, s látom, hogy kivette a telefont.

Körbeforgatja, és én belenyúlok az asztalon lévő kesztyűsdobozba, majd felhúzok kettőt.

-Figyelj csak, te nem szoktál segítséget kérni - szúr belém. Illetve ez hidegzuhanyként ér, mert tudom, hogy ezt a mondatot a kíváncsiság vezérli.

-De, néha igen - próbálok kibújni a következő kérdés alól, ami a "Történt valmi?" vagy a "Baj van?" lenne.

-Mi van veled, Charlie? - aggódóan néz fel rám, de nem kell aggódnia. Nem akarom, hogy sajnáljon, vagy pletykálkodjon, és mindenki más sajnáljon.

-Minden oké - mondom mosolyogva. - Nem kell aggódnod, ugye tudod?

Látom rajta, hogy sejt valamit. Annyira viszont megismert az évek alatt, hogy tudja, nem szeretem, ha faggatnak. Remélem, ezt észben tartja, mert nincs kedvem vitatkozni vele. Sokáig tartana meggyőznöm, hogy minden rendben van.

Kezembe veszem a dobozkát, és a fényben ujjlenyomatok után kutatok. Tudom, Dean és az én ujjnyomom is rajta van. Az ajándék külsejét mindketten jól összetapogattuk, de annak, aki így becsomagolta, belülről is meg kellett fognia.

 Magam előtt látom a telefonom vakító kijelzőjét, hatalmas fényt vetít az arcomra. Ismét sötét van. Itt ülök a parkolóban, nem tudom elhinni, hogy semmim sincs ellene. Francba, betört a házamba! Ráadásul nyom nélkül. Le kell cseréltetnem a zárakat. Majd hétfőn, hisz most úgysem dolgoznak.

Fülemhez veszem a mobilt, újra sötétséget látok, és ez valamiért megnyugtat. Őszintén, fogalmam sincs, miért.

-Most érek haza - hallom a gyors szavakat, és a lihegő lélegzetvételeket a háttérben, közben pedig felizzítom a motort. A kis lámpácskák felvillannat a műszerfalon, majd elalszanak. Mintha csak felébredtek volna egy szép álomból, aztán az emlékek és a kíváncsiság visszacsábították volna oda.

-Rose, nálad maradhatok pár napig? - mondom halkan és bizonytalanul, bár nem fogja bánni. Az aggódása nem tetszik nekem. Azt akarom, hogy minél kevesebben tudjanak Róla.

-Persze, drágám. Mi baj?

-Majd elmondom - rövid vagyok. Tömör szavaim hidegek, talán Rose aggódását jegelik is egy ideig. Ez nem az, amit belesuttogok a telefonba egy zsúfolt utcán, mint egy nyamvadt pletykát, amit úgyis mindenki megrág. Ezt meg is kell emészteni.

Megszakítom a hívást. Ledobom a telefont az anyósülésre a kis reklámszatyor mellé, és újra eszembe jut, miközben elindulok a főúton. Semmi eredmény nem lett. Semmi.

Belenézek a visszapillantóba, egy fekete Renault jön mögöttem közvetlenül, nincs rendszámtáblája. Elkapja karom a félelem. Lehet, hogy ő az. Nem. Lerázom magamról a feltevést, ez nem más, mint paranoia. Egy belső zsibbadás, ami a túl sok hajtás eredménye. Senki sem követ. Miért is követne?

Kiteszem jobbra az indexet, lelassítok, és megnyugszom bele. A Renault nem villog. Lefordulok, már nem is figyelek. Aztán újra meglátom. Itt van. Ugyanolyan távolságot tartva követi keréknyomom. Beletaposok a gázba, távolodni látom, de felgyorsít. Újra ugyanolyan távolságban vagyunk. Az utca ismét kihalt, és sötét is van. Egyre biztosabb vagyok a feltételezésemben. Újra megérint a félelem szele, de most nem találom érveimet. Nincs semmilyen monológ, amit felmondhatnék, akár egy verset, hogy megnyugtasson, és elkergesse a magával húzó zsibbadást. Tovább erősödik, a zsibbadás elterjed egészen az ujjperceim legcsúcsára, a talpamba, és tör fel a fejem búbjáig.

Ő az. Csak ezt a gondolatot hallom, ez leblokkol minden mást.

Talpamban gyülemlik fel a feszültségem, érzem az izmaim kővé válásának kezdetét. Beletaposok a gázba, a lendület belevasalja a háttámlába a testem. Az autó erősődő zúgása eltompítja a gondolataim. Nem merek beletekinteni a visszapillantó félelemtükrébe.

Tovább gurulok az ébenfekete aszfalton, amely csillog a rá vetülő utcalámpák fényétől. Deja vu-m van. Ugyanezt érzeztem, mikor tegnap hazajöttem az edzésről. Pontosan ugyanezt. Rettegést. Adrenalin váltja ki belőlem, és nem tudok beleszólni az agyalapi mirigyem munkálataiba.

Tennem kell valamit.

Megállok a házam előtt, bár tudom, hogy egyedül nem kéne bemennem. Mégis megálltam. Leállítom a motort, és a kezembe veszem a kulcsot.

A Renault-ra meredek, fejem száznyolcvan fokos fordulatot vesz, de sehol senki. Eltűnt, mintha sosem lett volna.