-Szedd össze magad! - suttogom a padlón, erőtlenül. - Nem törhetsz össze!
Már könnyezik a szemem, percek óta képtelen vagyok felkelni innen. Muszáj lesz.
Négykézlábra állok, és előrevánszorgok. Szemügyre kell vennem a dobozt, bármennyire is tartok a tartalmától. Bármi lehet, erre nem tudok felkészülni.
Tüzes, pink színű csillámos papírral van bevonva, és hófehér masni díszeleg rajta. Furcsa. Utálom a rózsaszínt. Vajon ezt tudja, aki idetette? Mivel követett, biztosan. Félek kinyitni.
Szóljak a rendőrségnek? Bár nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Ezt most nekem kell megoldanom.
-Gyerünk már! Légy erős!  - szajkózom magamnak a különböző mondatokat, melyeknek önbizalmat kéne adniuk. Nem adnak, de azért továbbra is mondogatom.
-Nyisd már ki, kérlek! - Kéz, nyúlj érte, szakítsd le a masnit formáló szalagot, és vedd le a tetejét! Szem, kukkants bele, mert agy, tudnod kell, mi van benne!
Elmémben lezajlik az esemény, de a valóság a szemem elé tárul, és minden mozdulatlan.
Végül csak elindulok. Ujjbegyem megtapintja a puha selyemből készült lágy, hófehér masni egyik végét. Remeg a karom. Elszállt az erő? Éledj, kezem, légy szíves, tedd meg, mert ez az első lépés ahhoz, hogy megnyugodjak végre!
Továbbra is erőtlen karom tartalék ernergiájával meghúzom a selymet, és a masni szertefoszlik. Szalagkét lehull a földre, kezem pedig a rózsaszín doboztetőt fogdossa. Levegyem? Ne vegyem le?
Le fogom venni. Minek húzom az időt? Előbb-utóbb úgyis ki kell nyitnom, és jobb inkább előbb. Hamar túlesek rajta.
Odanyúlok a jobb kezemmel is, nem mintha az kevésbé remegne, de biztosabbnak érzem magam. Az már egy más kérdés, hogy nem vagyok biztosabb, mert azt az objektív, rikácsoló kritikahangom mondja. Mindenbe beleszól, de most a hitem győzött.
Emelem a tetőt, ami remeg a kezemben. Zihálok a félelemtől, de erősnek kell lennem.
Úgy érzem magam, mint egy tűzszerész, aki egy bombát hatástalanít éppen, és fogalma sincs, felrobban-e a bűvös szerkezet avagy se. Óvatos mozdulatokkal helyezem a földre a fedelet, majd várok. Újabb energialöketre van szüksége a testemnek.
Óvatosan beletekintek, és egy mobiltelefont lát meg a szemem.
-Mi van? - mondom ki hangosan, azt hiszem. - Ez valami vicc?
A kezembe veszem. Igen, ez határozottan egy mobil, alatta a hozzá tartozó töltővel. Régi, még nyomógombos, alig bírom megfogni, annyira kicsi. Körbeforgatom.
Nem csináltam semmit vele, de kivillan a képernyője, és félelmetes, hullámzó vámpírzene tünteti el a csendet.
Valaki tudja, hogy most fogtam meg? Valaki figyel engem?
-Istenem! - suttogom, mert nem akarom, hogy más is hallja. De nem, biztos nincs sehol senki. Ez csak paranoia, ez csak egy véletlen.
Privát szám, ez olvasható a kijelzőn, de én bátor leszek. Belemegyek a játékába, úgyhogy felveszem.
Nem szólok bele, csak hallgatom a recsegést a vonal másik felén, és minden eltelt másodperccel egyre idegesebb leszek. Őszintén, már nem tudom, lehetek-e ennél idegesebb.
-Kelj fel a földről, nem akarom, hogy megfázz, Charlotte! - mondja egy suttogó hang, én pedig azonnal megszakítom a hívást és eldobom a telefont.
-Nem, nem, nem! - ismételgetem magamban, miközben rázkódik a testem. Felhúzom a lábaim, és átkarolom, szorítom őket. Arcom eldugom a térdeim mögött, de lapos szemekkel figyelem az eldobott készüléket.
-Miért? - kérdezem elcsukló, vékony hangon magamtól, de persze nem tudok válaszolni. Ki ez, és mit akar? Tudatni velem, hogy nem vagyok egyedül?
Valakinek szólni akarok, valakinek, aki megért és titokban tartja ezt. Rose lenne a legalkalmasabb, de a nincs itthon. Magamra maradtam.
Tovább sírok a padlón, mert másra nincs erőm. Képtelen vagyok megnyugodni, mindig eszembe jut az a mondat. Charlottenak hívott. Senki sem hív így, Charlie vagyok. A Charlotte egy sebezhető név, így mindenhol a Charliet használom, kivéve az irataimban. Most is figyel engem?
Előveszem a mobilom a zsebemből, megnyitom a telefonkönyvet. Deant hívom.
-Szia, drága! - mondja, és tudom, hogy mosolyog. Mindig vidám, de azt hiszem, mindjárt aggódni fog. Köhintek egyet, ettől egy fokkal elviselhetőbb a hangom.
-Dean, át tudnál jönni?
-Baj van? - kérdezi aggódóan. Igen, de ezt nem mondhatom.
-Nem tudom.
-Azonnal megyek - lecsapja a telefont. Biztos nagyon aggódik, soha sem hívtam így fel. Szerintem már a kocsiban ül.
Egy kicsit megnyugodtam, azt hiszem. Dean mindjárt jön, és biztonságot nyújt nekem. Annyira jó barát, hogy rögtön elindul!
Nagyon lassan telik az idő, számolom a másodperceket is. Percekkel később kopognak, és megijedek.
Elindulok az ajtó felé, már nyúlok a kulcshoz, aztán megtorpanok. Biztos, hogy ő az? Kinézek a kukucskálón, és csak azután engedem be.
-Charlie, mi van? - látja a vörös szemeim, és a remegő ajkam, de előtte nem szégyellem ezeket. Megkerülöm őt, és visszazárom az ajtót, addig semmit sem mondok.
-Dean én... - mondom, és azonnal magamhoz ölelem - életemben először rettegek!
Ahogy az arcom hozzáér a vállához, újból zokogni kezdek. Percekig hagyja, és szorít magához. Simogatja a hátam, amit még a magamon felejtett dzsekin keresztül is érzek. Egyből jobban érzem magam.
-Charlie, mi történt? - kérdezi gyengéden.
-Én - kezdem - jöttem haza, mikor lépteket hallottam, hazáig követett valaki, aztán bejöttem.
Elengedem őt, kibújok a biztonságból, és a dobozra mutatok.
-Mi ez? - odalép hozzá, leguggol elé. Olyan, mint egy profi nyomozó, aki mindjárt még jobban megnyugtat engem. Ő az én kapaszkodóm, és persze Rose, akinél szerintem átmenetileg menedéket kérek holnap, miután hazaért.
-Hol van a mobil? - kérdezi, miközben felemeli a töltőt.
Elnézek a nappali felé, keresem a készüléket. Valahova oda esett. Pásztáz a szemeimmel a bútorokat, es meglátom. A falnak ütközött.
-Ott.
Azonnal kezébe veszi.
-Dean, ő felhívott.
-Mi? - kérdezi értetlenül. - Mit akart?
-Tudatta, hogy figyel engem - valami hideg folyik az arcomon. Hallom magamban azokat a szavakat, és ezektől megrémülök.
Dean villámgyorsan leengedi a redőnyöket a házban. Annyira gyorsan végez, nem fogom fel az időt.
-Charlie, nyugodj meg - mondja, mikor már újra látom.
-Oké - magabiztosan akarok szólni, de a hangom csak az erőlködésről árulkodik. Nem baj. Majd meg fogok nyugodni.
Leveszem a kabátom, és a bejárati ajtó mellé akasztom. Dean is így tesz.
-Aggódom érted - már lehajol a dobozért, és a konyhapultra teszi.
-Sajnálom - suttogok, hogy a vékony hangomat elrejtsem. Nem akarom gyengének érezni magam, hogy még jobban pánikoljak.
-Ne sajnáld! - megfogja a vállaim, és elengedem magam. Hagyom, hadd vezessen, együtt siklom a lépéseivel. Regenerálódok.
A nappaliba érünk, leültet a kanapéra. 
-Itt maradok, oké?
Bólogatok, és nekidőlök.