A lábaim lassan, gondosan követik egymást, nem sietek, pedig már majdnem sötét van. Sosem félek, szeretek ilyenkor sétálni, még ha az edzésről megyek is haza. Megnyugtat.
Hallom, ahogyan a szél, amely lengeti a hajam, a fűszálakon susog, ahogy áthalad az utcán. Zsibbad az orrom, az arcomat pedig a csípős őszi hideg marja egy kicsit. Az utca kihalt, a lámpák vannak csak velem. Ők kísérik az utamat, és az árnyékom, amely mögöttem kullog, de néha megelőz, mint egy pórázon lévő kiskutya. A lámpatestőrség és a fekete eb társaságában telnek a másodpercek, és egyre inkább közeledek a városszélre, ahol az ajtón túl egy forró tea vár az elkészítésére. A nappaliban fogyasztom egy ígéretes regény olvasása mellett. Ez már szokásommá vált, a függője vagyok.
Erre gondolok, és a mai napon történtekre, miközben az elnyűtt aszfalton legeltetem a szemem, melynek rücskeire a lámpák fehér fényt vetítenek.
Csoszogást hallok. Ilyenkor tör rám a félelem, mikor ráébredek, hogy nem csak a magányom és a kis kísérőim vannak velem. Itt egy idegen. Már hosszú percek óta hallom, érzek valami belső erőt, ami a megfordulásra kényszerít. De nem megy. A nyakcsigolyáim beakadtak, képtelenek a fordulásra, így a lépéseim lesznek szaporábbak. Le akarom hagyni, de egyre közelebb hallom Őt.
Muszáj megfordulnom. Az a belső erő, ami már percekkel ezelőtt átvette a hatalmat a testem felett egyre erősebb, feloldja a feszültség okozta akadást. Hátra fordulok.
Keresem a testőr alatt álló fekete, kapucnis alakot hatalmas vadászkutyával, amely úgy kullog, mint az enyém. Várom, hogy közeledve egyre nagyobb és nagyobb legyen, hogy bekebelezzen.
Sehol senki. A lámpa fényében csak apró bogárkákat látok, melyek még nem tértek nyugovóra egy hosszú nap után.
Előre tekintek, és folytatom az utam. Itt vannak a testőreim velem, megvédnek a sötét karoktól, nem kell félnem, hogy elragadnak. Sosem tettem, mert a fényben minden rossz elporlad.
Nézem a Holdat az égen, mosolyog, és hatalmas fényt ad nekem. Érdekes, hogy nem egy sajt jut róla eszembe. A kráterek a felszínén jobban emlékeztetnek egy lábas forró, hófehér tejbegrízre, amit később lekvárral fogyasztok. Azonban valószínűleg csak az éhségem miatt gondolom ezt.
Újra hallom. A csoszogás egyre hangosabb és félelmetesebb, most egyből rámtör az érzés. Szívem erősebbet dobban, felugrik a torkomba, aztán leesik egészen a gyomromig, ami remegni kezd tőle. A lábaim egyre gyorsabbak, de Ő is gyorsul velem. Futok. Már nincs messze a ház.
Az üres utcán visszhangoznak a lábdobbanások, de én tudom, hogy nem vagyok egyedül. Érzem a bőrömön, hogy figyel, és hallom, hogy jön.
Remegve kotrom elő a kulcsot. Tüdőm majdnem kiugrik a mellkasomból.
Végre beletalálok a zárba, pont, mielőtt Ő ideérne. Beérve visszafordítom a kulcsot még sötétben, majd lenyomom a kilincset. Nem lehet kinyitni.
Felkapcsolom a villanyt, és mély levegőket veszek. Sikerül megnyugodnom, aztán megfordulok.
Szédülés nyel magába, a periférián csak feketeséget látok. Lábamból kifut a vér, elhalnak a benne lévő receptorok. Összesek a padlón, könnyfüggöny kerül a szemem elé. Rázkódik az egész felsőtestem, majd teljesen összeroskad a földön az is.
Egy doboz.