Lassan talán már vagy 2-2,5 órája vagyok itt és azóta is a könyvet olvasom, illetve jókat beszélgetek a könyvről Emily nénivel.

- Szóval így kerültek ebbe a helyzetbe... Legalábbis én, így gondolom. -vakartam meg a tarkóm.

- Teljesen jól gondolod. -mosolyodott el- Jó a szöveg értésed és a fogalmazó készséged. Nagyon tehetséges vagy.

- Ne tessék tulozni. -kuncogtam.

Ám mielőtt akármelyikünk hozzá fűzött volna, akármit, belépett valaki. Ám erre a valakire nem számítottam és őszinte legyek nem is akartam.

- Áh Chris, megjöttél. -mosolyodott el a néni- Oh drágám bemutatom neked Christophert az unokám. -erre a kijelentésre leesett az állam.

Amint tekintetem találkozott az övével ő egyből kezdte mondandóját.

- Mama ő mit keres itt? Egyáltalán hogy tudtad a házba engedni? -kérdezte egyre idegesebben.

- Miért ismered? -kérdezte mosolyogva.

- Igen, de nem bírom. Nagyon nem. -húzta grimaszra ajkait.

Én csak le hajtottam a fejem, majd fel álltam letéve óvatosan a könyvet a dohányzó asztalra.

- Elnézést de nekem szerintem mennem kéne. -szólaltam meg egérke hangon.

- Oh, ajánlom is. Úgyis zavaró tényező vagy!

- Chris! Fejezd be! -szólt rá mérgesen a nő.

- Tényleg megyek, köszönöm hogy itt lehettem. Jó beszélgetés volt....-halkultam el.

- Megértelek, esetleg holnap el tudnál jönni?.. Lenne kedved? -kérdezett meg mire helyeselve bolintottam.

- Mama én nem engedem be a házba! -akadt ki Chris én meg szépen kiosontam a szobából. Nem akarom ezt tovább hallani. El köszöntem az édesanyjától, aki éppen akkor ment be az édesanyjához. Én szépen mentem a kijárat felé, majd kiléptem a szabadba.

A kutyus egyből odajött hozzám, elkezdtem simogatni. Olyan aranyos kisállat...de...bárcsak én is ilyen aranyos lennék és akkor szívesen látna itt akárki...

Lassan fel álltam, majd elindultam a kapu felé, ám mielőtt ki tudtam volna nyitni valaki megragadta hátulról a karom majd maga felé fordított.

- Meg ne próbálj mégegyszer a kutyámhoz érni! És mégegyszer ne merj ide jönni, értve? -kérdezte fenyegetően.

- I..igen. -dadogtam majd próbáltam hátrálni ám a kerítés megakadályozott.

De ami még jobban meglepett az az, hogy a kutyus nem akart elengedni. Hozzám bújt és amikor indulni akartam a ruhámba harapott és húzott visszafelé.

- Ilyen nincsen...Cloud senkire se reagál ilyen jól...-bambult majd rám nézett- Mindegy tűnj innen. -parancsolt rám.

Én gyorsan tettem, amit kért és elhagytam a telket. Sietősen haladtam hazafelé.

Egész úton az járt a fejemben, nem lát szívesen, így miért menjek? Aztán eszembe jutott, az, hogy a néni miatt, aki számít rám.

De inkább hanyagolom ezt a dolgot, majd holnap meg mondom neki a könyvtárban hogy valami közbejött és nem tudok menni.

Vagy ez rossz ötlet? Lehet akkor szomorú lesz.

Áh mindig az a baj hogy sokáig próbálok kedves lenni. És ennek lassan véget kéne vetni.

Otthon a hátsó bejáraton mentem be de a lépcsőnél anyáék álltak karbatett kézzel.

- Hol voltál? -kérdezte apu eléggé mérges tekintettel.

- Nem lényeg...többször úgyse megyek oda. Nem látnak szívesen. -mondtam majd indultam volna a szobámba de apám a kezemre szorított és vissza rántott.

- Ki mondta hogy végeztünk? Hmm? -emelte a kezét majd pillanatokkal később egy kéz landolt az arcomon. És ha ő nem tart össze esnék.

- Drágám erről nem volt szó! -szólt közbe anyu.

- Nem érdekel, meg kéne tanulnia mi a rend..nincs nevelve! Ez a baj. -mondta majd rám nézett. - Takarodj fel a szobádba és holnap kocsival mész, de ha nem akkor magántanuló leszel! -közölte majd elengedte a karom.

Én fel futottam a szobába és bezárkóztam. Majd az ágyamba dőlve kezdtem el sírni. Nem azért mert pofont kaptam, hanem a mai nap miatt. Minden összegyűlt ma; unalom, bánat, sírás és veszekedés. Sőt még egy pofon is.

Én félek, nem fogom sokáig bírni.

Annyeong!

Elhoztam a következő részt.
Kérlek ne öljetek meg🥲. Tudom nem lesz a kedvenc rész de azért próbálkoztam. Remélem tetszik. Csak hát egy álom alapján (ami könnyen elfelejtődik) nem olyan egyszerű történetet írni.

Na de mindenkinek további szép napot.

Na puszi☺☺