Pár percnyi séta után megállok egy fedett rész alatt és előhalászom a telefonom. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet felhívni, de mégis mit kéne tennem? Gondolom azt akarja, hogy felhívjam, másért nem adta volna oda a számát. Ez egyáltalán az ő száma? Mi van, ha valami teljesen idegen hívok fel? De miért adnák oda egy teljesen idegen számát? Azon kívül, hogy rettentően jót lehetne rajtam szórakozni. De Max nem ilyen. Vagyis nagyon remélem, hogy nem.

Megnyomom a hívásgombot és várom, hogy felvegye. Pár csöngés után felveszi valaki a telefont, én pedig türelmesen várakozom, hogy beleszóljon. Eltelik pár néma, kínos másodperc mire meghallom a hangját.

- Max Verstappen.

- Öhm... Hello itt Rosie Cartr. Ma kaptam meg a számodat az egyik szerelőtől.

- Reméltem, hogy odaadta neked. Kicsit értetlenül viselkedett.

- És segíthetek valamiben?

- Miért kéne a segítséged?

- Hát, mert mondjuk megadtad a számodat. Ezzel pedig gondolom azt akartad, hogy hívjalak fel.

- Igen, ezt akartam.

- Oké, felhívtalak. És most?

- Beszélgethetnénk. Hogy vagy?

- Ezt ugye nem gondolod komolyan? Miből hiszed, hogy én olyan szívesen beszélgetek veled?

- Azt mondtad, hogy bírsz. Bár ezzel nem igazán leptél meg. Valahol sejtettem.

- Sejtetted?

- Persze. Tudod, szépségem, engem a lányok csak kedvelni tudnak. Te sem lehetsz ez alól kivétel.

- Most csak szórakozol, és ezt nem mondod komolyan? Ennyire nem nézhetsz hülyének. Most leteszem, viszlát, Max.

- Ne kérlek Rosie várj... Itt vagy még?

- Itt.

- Nincs kedved valamikor összefutni... mondjuk egy kávéra?

- Tudod, még mindig utállak.

- Ne aggódj én, sem kedvellek jobban. Mikor érsz rá?

- Nem tudom. Most? Az a kérdés miért...

- Most rögtön?

- Ja. Miért is ne?

- Legyen, találkozzunk. Milyen kávézó van a közeledben?

- Annie's Cafe?

- Öt perc és ott vagyok.

Csak most fogtam fel, hogy mit is beszéltünk meg. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy bemenjek az utca túloldalán lévő kávézóba és írjak Anyának, hogy egy kicsit tovább sétálok.

Idegesen kopogtak az ujjaim az asztallapon miközben Verstappent vártam. Az ajtó felől érkező csilingelésre kaptam fel a fejem és figyeltem az amúgy kapucniban érkező fiúra. Szétnézett és megállapodott rajtam a tekintete. Határozott léptekkel indult meg felém és állt meg az asztalom előtt.

- Szia – húzta ki a széket és foglalt helyet. Hiába védte a fejét valami a kint szakadó esőtől, a homlokán mégis összeragadtak a hajszálak és vizes, göndör fürtökben tapadtak a homlokára. Kék szemei körül sötét árnyék látszódott a rossz fényviszonyoktól. Ha valaki így nézett volna, rá biztos vagyok benne, hogy azt gondolja valami bűnöző.

- Szia – köszöntem vissza. Fejéről lehúzta a kapucnit és beletúrt a víztől sötétbarna hajába.

- Most már tényleg ideje volt, hogy megbeszéljük, mi van köztünk – tért rögtön a lényegre. Furcsán pislogtam rá hiszem, nem igazán értem mi lehet köztünk.

- Köztünk? Már bocs, de szerintem semmi. Vagyis a részemről semmi. Hogy te mégis milyen érzelmeket táplálsz az már más tészta – háborodtam fel.

- Ha azt mondom neked, hogy nem érzek semmit irántad hajlandó vagy meginni velem valamit? – kérdezte kicsit előre hajolva.

- Meg, de csak akkor, ha képes vagy normálisan viselkedni – egyezkedtem vele.

- Oké – vágta rá egy kicsit talán hamar is. – Rendelünk valamit?

- Egy cappuccino lesz – ráztam meg a fejem. Valószínűleg soha nem fogja feladni, hogy megpróbáljon levenni a lábamról. Odahívta a pincért mgának egy kávét kért nekem pedig az említett italomat. Ránéztem a telefonomra, hogy mégis mennyi idő lehet. Felnéztem és Max kék szemeivel találtam szemben magamat, amik mintha az arcom minden részletét meg akarnák jegyezni, úgy figyeltek. Egy ideig én is a szemébe néztem, de egy idő után mégis belepirultam a hűvös szemeibe.

- Gyönyörű arcod van – mondta teljes elragadottsággal. – És a szemeid is teljesen különlegesek.

- Egyik se igaz – jelentettem ki. Az arcomon, mint a legtöbb fiatalnak nekem is voltak bőrhibáim, szemeim pedig a barna talán legegyszerűbb árnyalatú színében pompáztak. Semmi, különleges nem volt rajtam.

- Pedig... - kezdte, de a telefonja félbeszakította. Mindketten odanéztünk, ugyan fejjel lefelé olvastam, de pontosan láttam mit írtak neki. Elkerekedett szemmel néztem a telefont, amit ebben a pillanatban felkapott, hogy ne lássam, hogy mi van a kijelzőn.

- Ezt nem mondod komolyan – idegeskedtem. Felpattantam az asztaltól, zsebemből kihalásztam egy kevés pénzt, ami fedezi a még ki nem hozott cappuccinomat. Gyors léptekkel haladtam az ajtó felé és közben felhúztam a fejemre a kapucnimat, hogy ne ázzak el. Hihetetlen sebességgel értem ki az ajtón és léptem a hideg, esős őszi levegőbe.

- Rosie – hallottam a hangját a hátam mögött. – Kérlek... megmagyarázom.

-Mégis mit? – torpantam meg és fordultam hátra. – Hm? Azt akarod megmagyarázni, hogy itt teszed nekem a szépet, közben pedig barátnőd van? Ezt akarod? Egy gerinctelen féreg vagy. Mond meg neki, hogy sajnálom azt, hogy ilyen barátja van – visszafordultam és újra elindultam. Hallottam, hogy morog valamit az orraalatt, de nem foglalkoztam vele. Igazán határozottan meneteltem előre, míg vissza nem rántott. Pár másodpercig mélyen a szemembe nézett, majd a két keze közé fogta az arcom és megcsókolt. Ajkait finoman nyomta az enyém ellen, közben pedig az egyik hüvelykujjával az arcom simogatta. Kifújtam az eddig bent tartott levegőmet és hagytam, hogy az egész testemen jól eső bizsergés fusson végig. Csak egy pillanatra távolodott el, hogy rám nézzen. Kék szemeit mélyen a sajátomba fúrta, majd újra megcsókolt. Elég esetlen lehettem, hiszen nem igazán mertem közelebb állni, így egyik kezét a derekamra csúsztatta és szorosan magához húzott. Éreztem a teste melegét. Az ajkamon a nyelvét, amit finoman futatot végig a rajta. A szám óvatosan elnyílt és éreztem a nyelvét, ahogy hozzáér az enyémhez. Ha nem tartana olyan erősen biztos összeesnék, a bizsergéstől, amit okoz. Levegőt kapkodva toltam el magamtól és azonnal a kék szemeit kerestem. A mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt miközben Max arcát tanulmányoztam. Sok mindent nem tudtam leolvasni róla, csupán az eszeveszett mosolygását, amit még magam sem tudom, hogy mi okoz.

Mégis mi a francot művelek? Művelünk. Itt ölelgetem, miközben barátnője van. Kettőnk élete teljesen más. Az ő élte az utazás, a versenyzés. És én? Megelégszem a város szélén található lovardával. Az agyam hevesen tiltakozott az érzés ellen. Tudtam, amit teszek nem helyes, sőt. Borzalmas. Milyen ember vagyok? Hagyom, hogy megcsókoljon, miközben utálom. Utálom én egyáltalán? Vagy csak egyszerűen bemagyarázom magamnak ezt az egészet. Talán csak félek túllépni egy bizonyos határt. De mi van, ha az a határ az egész életemet megváltoztatná? Felforgatná minden apró szegletét, kis zegzugát. Már csak azt kéne eldöntenem akarom-e.

~~~~~~~~~~~~~~~
Nagyon örülök a pozitív visszajelzéseknek, amiket kaptam.
Bevallom nagyon sokat gondolkodtam, hogy ez a rész pontosan hogyan is legyen. Benne legyen vagy ne legyen...
Végül arra jutottam, hogy nagy szemétség lett volna lezárni ott, ahol eredetileg terveztem, így került bele ez is. (Bízom benne, hogy értitek mire gondolok) Azért remélem, hogy jól döntöttem...
Most viszont boldog új évet kívánok-így előre is- és ne feledjétek 85 nap múlva újra láthatjuk a száguldó, csodás autókat.😏😘🏎🏎🍾🥂
Na meg persze Maxet....