Max kézen fogva húz egy épület felé.

- Hova megyünk? – kérdezem, mert most már tényleg érdekel.

- Majd meglátod. Biztos vagyok benne, hogy szeretni fogod.

Max kinyitja ajtót, ami valószínűleg egy elég nagy hangárnak a bejárata. Fogalmam sincs merre lehetünk. Max egészen az épület hátuljáig vezet, ami egy műhely szerűségre hasonlít. Mindenfelé gokartok, szerszámok és alkatrészek lógnak a falon vagy asztalokra vannak téve.

- Tetszik? – néz rám.

- Igen, bár nem tudom hol is vagyunk pontosan – pillantok értetlenül rá.

- Pont ott, ahol minden kezdődött – mosolyodik el. – A legtöbb gokart az enyém volt.

- Tényleg? – nézek körbe. – Ezekkel versenyeztél?

- Igen. Kíváncsi voltam, hogy mit szólsz hozzá.

- Körül nézhetek? – kérdezem.

- Persze.

Csendbe sétáltam végig a már-már poros gokartok között. Hihetetlen volt belegondolni, ahogy a kicsi Max ezekben ül és a győzelemért küzd.

- Mikor kezdtél versenyezni? – nézek hátra. Zsebre tett kézzel mered el a gondolaiban, de a hangomra megrázza a fejét.

- Úgy hétévesen – bámul maga elé.

- Jól vagy? – fordulok teljesen hátra.

- Persze csak kicsit visszaemlékeztem. De minden oké – lép hozzám és megsimítja az arcom. – De kedves, hogy aggódsz.

- Ez csak természetes – vonom meg a vállam. – Sokat tanultál az apádtól?

- Rengeteget – lép egy asztalhoz, ahova képek voltak kitűzve. Mindegyiken szerepel Max. A képeken gokartos versenyek, a pódiumok vagy más idősebb Forma 1-es pilótákkal szerepel.

- Ez te vagy? – bökök egy képre, ahol Jos egy forma autóban ül kezében egy kisfiúval

- Igen. Rengeteget jártunk apával futamokra. Imádtam a versenyek hangulatát.

- És most te is átélheted – mosolygok.

- Pontosan – karol át. – És nagyon remélem, hogy lesz majd egy fiam, aki ezt mind tovább viszi.

- Nos, ebben még nem tudok segíteni – teszem fel a kezem.

- Nem is várom el – nevet fel.

Percekig állunk és nézzük a kis Max Verstappent és rá kell jönnöm, hogy őt egyedül a versenyzés élteti.

Már órák óta bolyongunk az épületben és néztük végig a különböző gokartokat. Maxnak mindegyikhez volt egy-egy érdekes sztorija, ami biztosan mosolyt csalt az arcomra. Éppen egy színes, nagyon apró darab előtt állunk, ami az első gokartja a volt.

- Imádtam csinálni – nézi merengve a számára felbecsülhetetlen értékű tárgyat. – Most is imádom. Ahogy magával ragad a sebesség. Nem létezik más csak te és a pálya. Minden mozdulatodat tizedek követik és egyszerűen nem gondolkozol, hogy most mit kéne nyomnom. Egyszerűen megnyomom. Nem gondolkozom, hogy most megelőzzem vagy sem. Ha meglátok egy apró reményt az egészre akkor megteszem.

- Minden mozdulatod olyan, mintha természetes lenne – nézek rá.

- Pontosan – nevet fel. – Minden olyan... olyan egyszerűnek tűnik. Csak vezetni és nem foglalkozni mi vár a valóságban. Élni és nem agyalni. Erről szól ez az egész.

- Nem fura, hogy mindezt ilyen fiatalon érted el? – lépek tovább. – Nem zavar, hogy mások szerint túl fiatal vagy ehhez?

- Kellene? Nem szoktam a kritikákkal foglalkozni. – mögém áll és onnan figyelte a bekeretezett képet. – Az első versenyem – bök magára

- Mennyi idős voltál? – pillantok hátra.

- Hét – mosolyodik el az emléken. – Nagyon fiatal voltam.

- Egy született tehetség – fordulok hátra.

Az arcunk pár centire van egymástól. Érzem, ahogy lassan kifújja a levegőt és beszívja. Hirtelen hatalmas késztetést érzek, hogy hozzáérjek az ajkaihoz. Lassan teszem a kezem az arcára és kezdem el simogatni. Hüvelykujjam magától csúszik az ajkára, de nem simítom végig.

- Szabad – pillanattok fel kék szemeibe. Némán bólint én, pedig hagyom, hogy az ujjam magától járja be az ajkait.

A pillanatok lassan telnek. Olyan, mintha megállt volna az idő. Ahogy az arca közeledik az enyémhez. Ahogy a szemei lecsukódnak. A szikra, ami kirobban mikor megcsókol. Hagyom, hogy átjárjon az érzés. Átadom magam neki. A kezeinek, melyek biztosan tartanak. A nyelvének, mely lassú táncot jár a számban. Hagyom, hogy ő vezessen. A hevesség, a pillanat csodás íze. Csak az övé vagyok és az is maradok.

Némán fekszem a mellkasán, miközben lehunyt szemmel hallgatom, ahogy szíve egyenletesen ver. Bevallom van bennem egy kis félsz a karácsonnyal kapcsolatban. Még mielőtt Max elment megbeszéltük, hogy semmit sem veszünk egymásnak. Most viszont mégis tiszta ideg vagyok, hisz csak a barátom. És ugyan ezeket a hülye ígéreteket ki tarja be? Hát persze, hogy csak én.

- Max – emelem meg a fejem. – Emlékszel, hogy azt mondtad nem veszünk semmit egymásnak karácsonyra?

- Aha. Nem is vettem semmit – simít végig a hajamon. Ez nem lehet. Még Ő sem hazudhat ennyire átlátszóan. – Miért?

- Semmi – fekszem vissza rá. Hatalmas nagy bajban vagyok.

Másnap reggel idegesen kopogok Victoria ajtaján.

- Rosie? – nyitja ki. – Valami baj van?

- Segítened kell. Sürgősen – megyek be.

- Miben? – csukja be utánam az ajtaját.

- Karácsonyi ajándékot venni Maxnek – mosolygok kínosan.

- Nem vettél még semmit? – lepődik meg.

- Nem. Azt mondta ne vegyünk egymásnak semmit – tárom szét a karom.

- És te elhitted a bátyámnak, hogy tényleg nem fog semmit venni? – rázta meg értetlenül a fejét. – És most mit szeretnél?

- Biztos van a közelben valami bolt, ahol kapni valamit karácsonyra – kezdek egyre jobban megijedni, hogy lekéstem erről.

- Nos keresünk valamit neked – lép az asztalához és elteszi a telefonját. – Felkelt már?

- Nem, még alszik.

- Remek akkor induljunk.

Már egy órája eljöttünk és már vagy hat üzletbe jártunk, de semmi olyat nem találok, ami tetszene neki.

- Tényleg semmi elképzelésed nincs? Ott van még egy üzlet – mutat a túloldalra. – Valami konkrétum, amin elindulunk?

- Nincs – rázom szomorúan a fejem. – Nem tudom minek örülne. Nem hord valami ékszert?

- Ékszert? – kérdez vissza.

- Ja. Mondjuk egy karkötő – lépünk be az üzlet melegébe.

- Karkötő? – még mindig nem igazán érti mit akarok.

- Ne olyan csajosra gondolj – sétáltunk végig a polcok között. – Valami bőrre. Vagy vessük el, mert én még egyáltalán nem láttam rajta.

- Nem rossz ötlet, de tényleg nem hord gyakran ilyen dolgokat. De az órája mindig rajta van.

- És azzal mégis mit kezdjek? – fordulok hátra. – Valami olyan kell, ami egyedi. Amiről mindig én jutok eszébe és velem töltött percei.

- Nézd – állt meg egy csomó bőrkarkötőnél. – Szerintem innen válasz.

- Jó ötlet – pillantok végig rajtuk. Majd kiválasztok egyet és elindulok vele a pénztárhoz.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Tudom borzalmas vagyok, de az utóbbi napokban csak este voltam itthon szóval nem igazán haladtam a sztorival. De ígérem ha lassan is, de lesznek részek.

Maxot pedig sajnálom Baku miatt. Szegény mindig kiesik😭😭