A várost csodás fények tarkítják minden felé. Valószínűleg már egy jól bevált étterembe tartunk, hiszen Max minden gond nélkül indul el. Igazán jó kedve van. A számot, ami a rádióba szól halkan ütögeti a kormányon és néha még énekel is mellé.

- Valamelyik nap elmehetnénk bulizni is – áll meg a piros lámpánál. – Tudod mi meg a srácok. Kicsit leeresztjük a gőzt.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – fészkelődök. – Én nem vagyok jó az ilyenekben.

- A bulizásban? – nevet fel. – Voltál már egyáltalán buliban?

- Nem igazán – suttogom magam elé. – Nem vagyok az a bulizó típus.

- Mert szerinted én igen? – fordul be az utcába. Még így a hétköznapi életben is látszik, hogy nagyon tud vezetni.

- Hát jobban, mint én – fújom ki a levegőt. Erre már nem igazán tud mit mondani, így inkább csendben marad.

- Hülye ötlet volt – rázza meg a fejét. – Sajnálom, nem kellett volna még felhoznom se.

- Nincs ezzel baj – döntöm a fejem a hideg ablaknak. – Csak nem szeretek bulizni. Egyszer voltam, de nem nyerte el a tetszésem.

- Pedig kicsit közelebb kerülhettünk volna egymáshoz – biggyeszti le a száját.

- A bulizással? – vonom fel a szemöldököm.

- Ja, tudod... Ahogy egymáshoz préselődnek az izzadt testek – kezdi.

- Max – csapok a karjára. – Fejezd be.

- Miért? Én csak az igazságot mondom. Amúgy meg nagyon élvezném – vigyorog.

- Ha nem fejezed be a perverz hülyeségedet egyedül fogsz aludni.

- Csak hiszed Rose. Csak hiszed.

Kedélyesen csevegünk a srácokkal. Felkerül szinte mindenről a téma. Kérdeznek arról, hogy jöttünk össze, de még a családom is felmerült témaként. Ha az ember rájuk néz, arra gondol, hogy mennyire mások hozzánk képest. Viszont ez most megdőlt, legalábbis számomra. Nekik is van életük, érzéseik, gondolataik és talán a legfontosabb, hogy problémáik is vannak. Egy-egy rossz nap vagy este. Egy szarul elsült szabadedzés vagy nagydíj. Mind befolyásolja őket, de egy valami közös bennük. Mikor autóba ülnek nem létezik nekik más. Nem foglalkoznak mással, nem érdeklik őket a hétköznapok gondjai. Egyszerűen csak élnek és vezetnek. Őket ez élteti, ez az életük.

Vigyorogva ülök Max mellett, aki kényelmesen vezet vissza a hotelhoz.

- Látom jól érezted magad – kanyarodik be a hotel utcájába.

- Melletted mindig jól érzem magam - nevetek fel halkan. Hirtelen lettem nagyon boldog. Mellette mondjuk nem nehéz.

Török ülésben ülök az ágyon és a telefonom nyomkodom, még Max a bőröndjében turkál. Nincs még késő, de ő mégis elfáradt a nap folyamán. Ebben valószínűleg én is segítettem, mivel alapjáraton nem kell még a barátnőjét is pátyolgatnia, miközben dolgozik. Van emiatt egy kis bűntudatom, ahogy a fáradt, görnyedt alakját néztem, még a bőröndjében túrta szét az össze hajtott ruháit.

Kezdem magam kínosan érezni, hiszen egyikünk sem beszél, csak Max elmorgott káromkodásai hallatszanak. Letettem magam mellé a telefonom és úgy figyelem tovább a hollandot.

- Segítsek? – tördeltem az ujjaim. Rossz szokásom.

- Nem kell – egyenesedik fel. – Csak nem volt időm bepakolni, így Anya tette meg helyettem. Most viszont semmit sem találok. Vagy legalábbis találtam – fordult meg egy boxerrel a kezében. – Elmegyek tusolni.

- Rendben – vettem újra elő a telefonom.

Kicsit gyanús, hogy nem hallottam becsukódni a fürdőszoba ajtót, így óvatosan felsandítottam. Max az ajtóban áll és néz és látszik rajta, hogy valamin nagyon töri a fejét.

- Minden oké? – kérdezem eléggé kínosan.

- Aha, persze – rázza meg a fejét, mintha valamit kiverne belőle. Úgy tűnik, mint aki elindul, de végül újra megtorpan és megfordul. – Nem akarsz velem fürdeni?

- Én... - nem tudom mégis mit kellene tennem. Hangosan fújom ki és szívom be a levegőt.

- Ne mond, hogy nem tudod – előz meg mielőtt bármit is mondhatnék. – Igen vagy nem? És nem fogok megsértődni, ha a válaszod nemleges.

- Max biztos ezt szeretnéd? – harapom be az ajkam.

- Igen, de ha te most inkább kihagynád akkor nem erőltetem – látszik rajta, hogy lemond az egész ötletéről. Már éppen indulna be, mikor nagy döntések árán, de megállítom. Meg kell értenem, hogy Ő igazán türelmes, de ki tudja meddig. És én nem szeretném elveszteni. Túl fontos ahhoz.

- Várj! – pattanok fel az ágyról. – Megyek veled.

- Nem kötelező – pislog rám, mikor felkapom az alvós cuccom és elé lépek.

- De én akarom – tényleg akarom, csak egyszerűen félek ettől az egésztől. – Szeretnék veled fürdeni.

Mosolyogva húz magához és csókol meg. Ajkai pedig ismét csodásak. Talán csodásabbak, mint máskor.

Lehunyt szemmel hallgatom, ahogy a szíve egyenletesen ver. Szorosan von magához. Nem tudom miért, de sokkal közelebbinek érzem, mint máskor. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy jól cselekszek. Idegennek érezem azt a lányt, aki lettem. Nem én vagyok. A régi Rosie nem fürdött volna Forma 1-es pilótával, de még csak egy ágyba se lett volna hajlandó bújni bármelyikkel. Nem tetszett neki egyik se. Viszont most minden létező dolgot megdöntöttem magammal kapcsolatban. És ebben nagy szerepet játszott Max is.

Felnézek az alattam fekvő fiú arcára, aki már ki tudja mióta az igazak álmát alussza. Haja még néhol vizes és a szája is enyhén elnyílik. Aranyosan alszik. Visszahajtottam a fejem a mellkasára és azon gondolkodom megérdemlem-e ezt az egész csodát. Mert szerintem nagyon nem.

A napok rettentően gyorsan telnek. Fel sem tűnik és már úton vagyunk Max apjához, hogy ott ünnepeljük a karácsony egyik felét. Mindkettőnkön érződik a feszültség. Nem a kapcsolatunk megromlása miatt, egyszerűen csak tudjuk, hogy ez az egész elég meghatározó lesz. Meg fog határozni minket és bármennyire szeretnénk nem tudjuk elkerülni. Ott lesz a levegőben az az apró feszültség, mint Anya és Max között. Újra és újra elő fog kerülni, pedig nem beszélünk róla.

Max ujjai már erősen markolják a kormányt és elég feszülten vezet. Nem őrült módjára, de érződik, hogy nem finoman lép a fékre vagy a gázra.

- Minden rendben lesz – érintem meg a karját.

- Miből gondolod? – kérdezi gúnyosan. Sóhajtva húzom el a kezem és kezdem a tájat nézni.

- Bocs, hogy segíteni próbálok – motyogom. – Ha mondjuk nem zárkóznál ezektől az apró gesztusoktól, talán még jól is érezhetnéd magad. De ez az én véleményem.

- Nem zárkózok el! – csattan fel. Hangja sokáig cseng a fülemben. – Kibaszottul nem tudod milyen egy szar családban felnőni! Neked senkinek sem kell megfelelned! Egy nyamvadt percre elgondolkozhatnál, hogy nem mindenkinek adatik olyan család, mint neked!

- Mondom, segíteni akartam, de látom már túl nagy fiú vagy ehhez – teszem fel a kezem. – Bocs, hogy próbálok segíteni annak, akit szeretek! Tényleg én vagyok a hülye.

- Nem vagy hülye Rose – fújja ki hangosan a levegőt. – Egyszerűen csak feszült vagyok. Nem bírom a családi összejöveteleket. Ennyi. Nem kell mindenért felkapni a vizet.

- Nem kapnám fel, ha mondjuk nem ordítoznál velem – térek én is vissza normális hangomhoz. – Megértem én, ha nem bírod az ilyen helyzeteket, de én bízok benned Max. Ne rombold le a fölépített képemet.

- Sajnálom – sóhajtja. – Néha elég hirtelen haragú vagyok.

- Erre rájöttem magamtól is – nézek rá. – A húgod is itt lesz?

- Mármint melyik? Mert nekem kettő is van – nevet fel. Ez nem az az őszinte kellemes nevetés volt.

- Victoria - egészítem ki magam.

- Igen – kanyarodik be egy utcába. – Majd ő is jön velünk anyámhoz. Már, ha nem baj.

- Én ugyan nem bánom – vonom meg a vállam. – Te is elviselted a húgom, pedig nem lett volna muszáj.

- Nem, de ő is hozzád tartozik szóval – áll meg egy ház előtt. – Itt vagyunk.

- Szép ház – nézek ki az ablakon.

- Ennél jobbat nem tudtál kitalálni? – nevet fel és kiszáll. Átkocogott az én oldalamra és kinyitja az ajtót nekem.

- Micsoda úriember valaki – szállok ki és adok egy puszit a szájára.

Megvonja a vállát és átkarol. Így megyünk az ajtóig, ahol minden probléma nélkül benyit. Végül is minek kopogni, hiszen valamilyen szinte haza jött.

- Megjöttem – kiáltja be és kibújik a cipőjéből. – Vagyis megjöttünk.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Nagyon szépen köszönöm, hogy ennyire türelmesek vagytok💕

A gépem továbbra se jó, de igyekszek megoldani a problémát.

Viszont hihetetlen, hogy még így is elértük a 6 ezer olvasást és a több, mint 700 csillagot. Nagyon nagyon szépen köszönöm😍😍❤️💕