Másnap boldogan sétálok ki az iskola melegséget árasztó épületéből. Tudom, hogy vár rám. Bár mondjuk mi mást is csinálna? Mosolyogva lépek oda hozzá és nyomok egy puszit a szájára.

- Milyen napod volt? – veszi le a táskám a hátamról és berakja a hátsó ülésre.

- Egész tűrhető – ülök be az autóba. A hideg, ami pár perce vett körül el is tűnik és újra a kellemes melegség járja át a testem. – Neked?

- Jó – indítja be a kocsit. – Egész jól megvoltam.

- Nem unatkoztál? – halkítom le a rádiót, amely valószínűleg az én hiányom miatt szólt hangosabban. Vagy legalábbis remélem, hogy ez miatt.

- Nem – vastag ajkait egy kicsit csücsörítve tartja, így azok még vastagabbnak tűnnek. – Kerestem egy konditermet és ott lógtam egész nap.

- Konditermet? – nézek rá.

- Ja. Egy kicsit előre gyúrok a karácsonyi szezon utánra. Hát, ha megmarad rajtam valami izom.  – vonja meg a vállát. – Na, de mi a ma délutáni program?

- Lovaglás – mosolyodom el. – Régen voltam már a lovardába.

- És még mindig jó ötletnek tartod, hogy engem oda vigyél? – kérdezi félve.

- Ne csináld már – húzom el a szám. A lovarda az a hely, amit minden áron meg akarok neki mutatni. – Jó buli lesz. Amúgy meg csak nézned kell.

- Legyen, de ez sokba fog neked kerülni – rázza meg a fejét. Győztes vigyor kerül az arcomra.

- Válalom – hajolok át és adok egy gyors puszit az arcára.

Max ki se száll otthon a kocsiból, mivel csak felkapok pár cuccot és indulunk is a lovardába.

Az út a lovardáig csendben telik. A köztünk lévő némaságot egyedül a zene töri meg. Érzem rajta, hogy fogalma sincs mire számítson, pedig semmi miatt nem kellene aggódnia. Fejem az ablaküvegnek támasztom, pont úgy, mint a buszon szoktam. Csak néha szólalok meg, hogy tudja pontosan merre is kell mennie.

A táj, mint mindig csodálatos. A fák szinte már az összes levelüket elhullatták, így a föld csodás színekben úszik. Az eget rengeteg felhő tarkítja, ami megtöri a monoton szürkeséget. Csodálatosan kiegészítik egymást. A végtelen tájat karámok megjelenése változtatja meg. Néhány ló még mindig kint legel, de már elkezdték behordani őket.

A mellettem ülő fiúra nézek, akiből csak úgy sugárzik a nyugodtság. Mintha összhangban lenne az őt körülvevő környezettel.

A lovarda a megszokott képet mutatja. Bevárom Maxot, aki mellettem idegenkedve sétál és ide-oda kapkodja a fejét. Úgy érezheti magát, mint én a paddockban az első futamomon. Csak most én vagyok, aki úgy ismeri a környéket, mint a tenyerét és nem ő.

Kicsit félve hagyom ott még átöltözök, de nagyon senkit sem zavar. Rekord gyorsasággal kapom magamra a lovagló ruháim és veszem fel a csizmám. Mikor kilépek Max rögtön rám kapja a tekintetét és végig néz rajtam.

- Nos én így nézek ki sportolás közben – húzom félmosolyra a szám.

- Tudod, te sokkal jobban nézel ki, mint én. Egy kicsit irigyellek.

- Irigyelsz? – indulok meg Castorhoz. – Pedig nem hiszem, hogy kellene. Nincs jobb egy izzadt, vizes hajú pilótánál – sandítok oldalra. Halk nevetése tölti be az istállót.

- Én ezt más kép látom. Az én szemszögem, hogy meleg van és a hajam a tarkómra tapad és alig várom, hogy igyak a pezsgőből, ami a dobogón van.

- Szóval csak azért akarsz nyerni, hogy lerészegedj? – nevetve lépek be a szürke herélthez, aki az elmúlt hetekben hű társammá vált.

- Ezt nem, így akartam – vakarja meg a tarkóját. – Átvitt értelemben az íze.

- Te azt hitted, hogy én tényleg elhiszem? – pördülök meg. – Tudom, hogy gondolod.

- Most megnyugodtam – sóhajt fel. – Ő a tiéd?

- Nem – pillantok rá, majd a mellettünk lévő boksz felé bökök. – Ő az enyém. Csak sánta. Még pár hónapig nem dolgozhatok vele.

- Sajnálom. Gondolom rossz érzés.

- Már kezdem megszokni – vonom meg a vállam. – Meg látod. Lovagolhatok csak nem rajta.

- És ő ki? – lép közelebb. Kicsit meglep a nyitottsága.

- Castor – felelem könnyedén. – A gazdája nem tud vele foglalkozni, így csak örül, hogy van foglalkozva a lovával. Amúgy meg eladó.

- És nem veszitek meg, ha már te lovagolsz rajta? – simogatja meg. Úgy tűnik Castor nagyon kedveli.

- Nem. Elég költséges lenne – rakom le a nyergem a nyeregtartóra. – De ez van. Én is Monaco nagyon jól megvagyunk ketten is.

- Monaco?

- Monaco – felelem. – Nekem tetszik. Találó neve van.

- Nem mondtam, hogy nem jó. Csak nem hittem, hogy a gazdagok városáról neveznek el lovat.

- A gazdagok városáról? – nevetek fel és megigazítottam Castor hátán a nyerget.

- Monaco az – vonja meg a vállát. – Amúgy, ha úgy van oda is elmehetnénk, ha velem jössz Európába.

- Nem tudom Max – húzom meg a hevedert. – Annyira bonyolult. Megbeszélni a szüleimmel, úgy menni, hogy mindkettőnknek jó legyen.

- Én szinte mindig rá érek – tárja szét a karját. – Szóval csak egy olyan időpontot kell keresni mikor neked jó.

- Majd még gondolkozom rajta, oké? – lépek hozzá és átkarolom a nyakát.

- De ígérd meg, hogy megkérdezed a szüleidtől – teszi a derekamra a kezét.

- Megígérem – hajolok közel hozzá. – El fogok veled menni Európába.

Castor hosszan kinyújtja a nyakát egy kiadós edzés után. Rettentően jól esett most lovagolni. Mosolyogva sétálok Max felé, aki érdeklődve kémeli a felé tartó lovat.

- Hogy tetszett? – sétálok el előtte.

- Nem rossz – vonja meg a vállát. – De nem az én sportom.

- Az gondoltam. Nem is várom, hogy az legyen. Igaz Castor? – veregetem meg a nyakát. A herélt hangosan kifújja a levegőt, mire halkan felnevetek és újra Max felé fordulok, akinek az arcán aranyos mosoly ül.

- Mi az? – érdeklődőm meg a cukisága okát.

- Semmi. Szép vagy ilyenkor – pislog rám. – Olyan egyszerűen tökéletes.

- Hát én minden vagyok csak nem tökéletes – húzom el a szám. – Vagy ha engem látsz tökéletesnek, akkor még nem találkoztál modellekkel. 

- De, találkoztam már modell lánnyal – forgatja meg kék szemeit. – De, attól még tarthatom szépnek az egyszerű lányokat.

- Te tudod – pillantok rá. – Én csak mondtam, hogy nálam vannak szebb lányok is.

- Nekem te vagy a legszebb – mondja és egy pillanatra elmereng. – Ez, de nyálasan hangzott.

- Szerinted is? – nevetek fel. – Olyanok vagyunk, mint valami rossz tinifilmben – röhögök tovább. Itt már Max se tudja megállni, hogy ne nevessen.

A fedeles lovarda a mi nevetésünktől zeng. Még mindig kuncogtam mikor Castorral elindulok befelé. Max mellettem zsebre tett kézzel ballag és látom, ahogy néha még az Ő vállai is megrázkódnak. Olyan csodás lenne megállítani az időt, és itt maradni, ahol minden tökéletes. Maga lenne a paradicsom.