Legszívesebben megbeszélném ezt az egészet Maxszal, de valószínűleg rengeteg dolga akad, így, hogy vége lett a szezonnak. Persze tudom, hogy ez később visszakapom, mert hát tervezi, hogy eljön. Csak tudnám mikor. De, így csak abban tudok reménykedni, hogy minél hamarabb jön és nem kell sokat várnom rá. Arra, hogy újra érezzem a bódító illatát, hogy lássam a kék szemeit és az ajakait. Kell nekem. Olyan, mint valami drog. Az embernek fel sem tűnik és már rá is szokott. Én rá szoktam a hollandra. Függőjévé váltam és magam is függök tőle. Ha Ő nem lenne, akkor valószínűleg még mindig bőgnék a szobámba.

Unottan nézem a kémiatanárt, amint rettentő beleéléssel magyaráz. Mellettem Ben csak úgy issza a szavait. Egy pillantást vettek hátra és megállapítom magamban, hogy a fiúk leghátul már vagy mélyen alszanak vagy nagyban telefonoznak.

Őszintén szólva, ha megtehetném már én is aludnék, de ez az első padban lehetetlenség. Hosszan pislogok az órára, ami szintén úgy tűnik alig akar megmozdulni.

Jó pár napja, hogy vége lett a szezonnak és azóta nem is beszéltünk Maxszal. Azt hiszem még soha nem gondolkodtam a kapcsolatunkon ennyit. Igazából félek minden vele kapcsolatos dologtól. Attól, hogy eddig tartott az egész és már soha nem is fog keresni. Kerülöm az összes olyan oldalt, ahol csak egy szóval is említették a nevét. Viszont ez a kedvemre is rányomta a bélyegét. Apa már csak a megszokásból lakik nálunk és ezt a cuccai is mutatják. Alig található bármi is nálunk. Az utóbbi napok is csak veszekedéssekkel teltek, és ezek alatt én pedig a szobámba sírtam. Már kívánom azt, hogy legyen vége és költözzön el.

A csengő ébreszt fel a gondolataimból. Lomhán állok fel és indulok meg kifelé.

- Hé – bök oldalba Ben. – Francia lesz. Nem örülsz neki?

- De – vonom meg a vállam. – Csak szar kedvem van.

- Értem – húzza el a száját, majd elindulunk a nap utolsó órájára.

Francián ugyan aktívabb vagyok, de a kedvem még mindig nem akar javulni. Kint az eső sem akar elállni. Napok óta esik, kisebb megszakításokkal. Pont passzol a kedvemhez.

Egészen a nyakamig felhúzom a kabátom és Ben várom, hogy Ő is kész legyen. Egymás mellett sétálunk ki az iskola ajtaján. Rajtunk kívül elég sokaknak értek véget órái, így az iskola előtti terület elég tömött.

Véletlen pillantok oldalra és elképedve látom meg. A kocsinak támaszkodva nézelődik. Sötétkék kabátját esőcseppek tarkítják és barna haja ismét kilóg a kapucnija alól. Ledermedve nézem és a szívem hevesebben kezd verni. Csak egy kósza pillantás. A tekintetünk megállapodik egymáson.

Gyorsan indulok el felé, pedig Ben nagyban beszél valamiről. Kék szemeit egy pillanatra sem veszítem el. Szinte futok felé és Ő is ellöki magát az autótól. Pár hatalmas lépést tesz felém, majd szorosan kap fel és pörget meg. Erősen markolom a kabátját és fúrom bele az arcom. Percekig állunk egymást ölelve mikor megszólal.

- Hello – suttogja a hajamba. Valahol itt szakad el a cérna. A könnyeim patakokban folynak végig az arcomon, már amennyire a holland kabátja engedi. – Ugye nem miattam sírsz?

Megrázom a fejem. Nem tehet róla, hogy egy érzelmi roncs lettem. A mögöttünk lévő tömeget nem igazán érdekeli, hogy mit csinálunk. Mondjuk igazából, nem is igazán érdekel. Tudtam, hogy Ben nem lát és ez megnyugtat.

- Menjünk – nézek fel rá kérlelően. Egy puszit nyom a homlokomra és elindul a másik oldalra kinyitni az ajtót. Szófogadóan ülök be és nézem, ahogy megkerüli az autót és behuppan mellém.

Az ember, ha ránéz egy Forma 1-es pilótára azt gondolja, hogy durván vezet. Bevallom én is ezt gondoltam, de Max megcáfolta. A kormány könnyen forog az ujjai alatt. Még csak egy ideges megmozdulása sincs.

- Sajnálom – böki ki. Értetlenül meredek rá. – Nem beszéltünk már napok óta.

- Tudom – suttogom. Kezét a combomra teszi.

- Sok minden jött közbe, Rose. Én, tényleg sajnálom.

- Megértettem, jó? – csattanok fel. Kezét visszahúzza és újra az útra tereli az összes figyelmét. – Bocsánat. Feszült vagyok.

- Miattam?

- Nem. Minden miatt – rázom a fejem. – Napok óta csak veszekednek. Én... Azt akarom, hogy vége legyen.

- Bárcsak ilyen könnyű lenne – áll meg egy lámpánál.

- Itt majd jobbra – mondom neki az utat. - Nálad is ilyen volt? – nézek rá.

- Nem egészen – rázza meg a fejét. – Engem nem érintett akkor meg annyira. Ebben nőttem fel, így megszoktam. Neked új ez az egész. Tudom, hogy fáj, Rose.

- De, mikor lesz vége?

- Nem tudom – húzza el a száját.

- Itt vagyunk – néztek a házunkra.

- Figyelj. Teljesen normális, hogy így kezeled. És tudom, hogy csendet akarsz. Egy néma éjszakát, mikor nem kell sírnod miattuk. Mikor nem zeng az egész ház az ordítozásukról. Én... – pislog maga elé. – Megértelek.

- Te...

- Nem. Én nem – biggyeszti előre, amúgy is vastag ajkait. – Nem kértem segítséget sem. Tudod az ember ilyenkor megpróbálja elhitetni magával és mindenkivel, hogy minden tökéletes. Nincs az életében semmi zökkenő. Ők a tökéletes család, akiknek mindene megvan, amit csak akarhatnak. Közben, pedig az ég világon semmi nincs rendben. A gyerekeik egy érzelmi roncsok, a szerelem meg már ismeretlen fogalom.

- Te, így érzed? – nézem az arcát. Semmi érzelmet nem lehet leolvasni róla. Nem volt megtört, vagy kétségbeesett. Egyszerűen önmaga. Nem játssza a nagy fiút, a bunkót, akit senki sem érdekel, mert Ő tökéletes. Nem. Tisztában van a hibáival és azzal, hogy ha szeretne se lehetne tökéletes.

- Nem – vonja meg a vállát. – Mikor ilyenekre gondolok, olyan... Üresség, csak ürességet érzek. Azt hiszem, ennyi. Tudod tarthatnák világraszóló beszédet, amit amúgy most is csinálok. De felesleges. Mármint, semmi értelme nem lenne. Mitől lennék tőle jobb? Kioktatlak az élet nagy dolgairól, közben, pedig azt sem tudom, hogy ki vagyok. Mondhatnám, hogy a válás, így, meg úgy, de lenne bármi értelme? Csak egynek tartanál a sok közül, aki nem tud majd másról beszélni, mint erről. Arról, hogy a szüleid itt cseszték el, ott cseszték el. Hogy milyen hülyék, pedig nem. Majd mindenki sajnálkozva néz rád, hogy mennyire szar lehet neked. Beszélnek össze-vissza és te ülsz ott, hallgatsz és azon gondolkozol, hogy ez miért jó neki? Nem gondolnak arra, hogy egy világot rombolnak le benned? Ugyan már – nevet fel rekedtesen. Elképedve figyelem a monológját. – A világ csak annyit fog belőled látni, hogy milyen elcseszett vagy. Hogy milyen borzalmas lehet, így élni. De tudod mit, Rose? Már nem érdekel. Felesleges, hiszen senki nem akar, annyira megismerni, hogy tudja mit is érezel valójában. Senki sem akar... - suttogja a végét. Még mindig semmi érzelmet nem mutat.

- Be akarsz menni? – kérdezem halkan. Felém fordul és én elveszek kék szemeiben. Nem is teljesen kékek. Akárhányszor bele néz az ember mindig más árnyalatát látja. Hol szürke, hol pedig egészen kék.

- Az attól függ te készen állsz-e, hogy bemutass a szüleidnek? – ajándékoz meg egy félmosollyal.

- Én készen – hajolok át és adta egy puszit az arcára.

Jól esik újra hozzá érni. Bőr a bőrön. Egyszerűen megbabonáz. Érezem az arcomon, ahogy kifújja a levegőt. Lehunyom a szemem és hagyom, hogy az érzelmeim uralkodjanak.

- Mond, hogy nem csak én kívánom ezt a csókot? – kellemes borzongás fut végig a gerincemen. Kicsit elhajolok, hogy a szemébe nézhessek.

- Hazudjak az igazat szeretnéd? – még mindig csak centik választják el az arcainkat.

- Hazudd, hogy igen, csak te – csukja le a szemeit.

- Rendben – hajolok előre.

Azt hittem, hogy emlékszem a csókjára. Ajkai mámoros ízére, ahogy az enyémhez ér. Tévedtem. Más, de nem rossz értelemben. Finoman ér hozzám, mintha attól félne, hogy ez az egész csak egy gyermekded álom. Mintha egy rossz mozdulat miatt szerte foszlok és soha többet nem lát. Nyelveink óvatos táncot járnak. Ujjával a arcomat simogatja, én pedig teljesen beleolvadok a tenyerébe. Gyengének érezem magam. Olyannak, akit csak Ő tud megtartani. Szerelmesnek. Őszintén, tiszta szívből szeretem, minden tökéletlen porcikáját.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Hivatalosan is megkezdődött a szezon, amit én már nagyon vártam😍😍

Annyira jó, hogy most már szinte minden hétvégén van🏎🏎