Az éjszaka nem aludtam valami jól, így már korán reggel fent vagyok. Legnagyobb meglepetésemre Apa a kanapán horkol, egy elég kényelmetlennek tűnő pozícióban. Egy ideig csak állok és pislogok, majd elindulok reggelit csinálni magamnak.

Egy ideje már sürgök-forgok, mikor Apa álmos tekintettel áll meg a konyhában.

- 'Reggelt! – köszön rekedt hangon.

- 'Reggelt! – én már kicsit derűsebb vagyok, mivel volt időm felkelni.

- Mióta vagy fent? – kapcsolja be a kávéfőzőt.

- Nem rég óta. Reggelit?

- Elfogadom – ül le az asztalhoz. – Láttál?

- Igen – motyogom. Nem voltam benne biztos, hogy ez ki kellett volna mondanom. Túl sokszor láttam az elmúlt napokban rossz helyzetekben.

- Anyáddal összevesztünk. Mondjuk mikor nem? – áll fel és odalép a lefőtt kávéjához. – Úgy döntöttem, hogy jobb most nekem itt, mint Anyád veszekedését hallgatni.

- Kathyn vesztettek össze? – fordulok felé.

- Igen... - ül vissza a helyére. – Anyád szerint várnunk kellett volna még. Na, de meddig? Majd mikor már elváltunk közölni vele, hogy mi is a helyzet? Túl fogja tenni magát. Inkább most, mint sem később.

- Ha te mondod – foglalok helyet én is a szendvicsemmel. – Tegnap kicsit kiakadt.

- Miért te nem? Hallottam, hogy zongorázol. Csak akkor szoktál játszani, ha valami baj van. Ez volt Monaconál is.

- Hallottad? – nézek fel a tányéromból.

- Aha. Valamelyik este. Maxszal beszélgettél igaz?

- Igen. Nem tudom miért, de meg akartam neki mutatni – sütöm le a szemem.

- Még mindig ügyesen játszol – mosolyog fáradtan.

- Jó tanárom volt – válaszolok vissza. – Nem hiányzik?

- A zongora? – emelte meg a tekintett. – Néha igen. De szerintem ennek, így kellett lennie. Akkor sokkal fontosabbak voltatok ti, mint sem holmi hobbi.

- Már nem is fogsz játszani? – érdeklődöm tőle.

- Nem hiszem. Már nem az én világom ez az egész.

- Értem – állok fel és teszem a tányérom a mosogatóba. Azt hiszem teljes mértékben igaza van, ez ellen semmit sem tehetek.

Ben már a ház előtt vár, mikor kilépek az ajtón. Nyaka körül sál van, de még így is behúzta, hogy ne fázzon.

- Szia – leheli. – Hogy aludtál?

- Hello – köszönök és elindulunk az iskola fele. – Egészen jól. Te?

- Én is – felei. – Hogy állnak a szüleid?

- Költözőben – sóhajtom. – Apa még a héten el akar költözni. Neki is van valakije, szóval szerintem oda. Ma már együtt sem aludtak.

- Sajnálom – csak a kötelezőt hozza. Ha az ember azt mondja, hogy válnak a szülei, az első válasza az lesz, hogy sajnálom.

- Nem kell – vonom meg a vállam, már amennyire a kabátom engedte. – Kathy is tudja már.

- Mit szólt hozzá? – állunk meg egy lámpánál.

- Sírt. Mégis mit szólt volna hozzá? – indulok el mikor zöldre vált a lámpa. – Pont, úgy reagált, mint én. Nincs ebben semmi.

- És megnyugodott? – kezdem azt érezni, hogy Ben szinte semmit sem tud rólam.

- Nem – értetlenkedem. – Még azóta is bőg a szobájában.

Ezt követően az út csendben telik. Ben nem tud, már több sablonos kérdést, amit feltehetett. Egyre jobban érezem azt, hogy a fiú, akit eddig a legjobb barátomnak hittem, semmit sem tud rólam. De még szerintem a családomról se. Kathy alap járaton egy elég heves személyiség, tehát nem hinném, hogy egy ilyen dologra nem kapná fel a fejét.

Mivel egyikőnek sincs kedve kint fagyoskodni, így rögtön bemegyünk a suliba. Bepakolom a cuccom a szekrényembe és elindulok az első órámra, ami a mai napon irodalmat jelent.

Bevallom mindig is imádtam a könyveket. Le tudtam magam kötni velük, így nem éreztem azt, hogy bárhol is unatkoznék. Általában akárhova megyünk egy könyv mindig van nálam, amivel elfoglaljam magam. Persze Kathy ebben is eltért tőlem, mert Ő csak a telefonjával tudta elütni az idejét, ami valljuk be nem mindig lehetséges. 

Szorgalmasan írom, amit a tanár diktált. Tanulás terén a végletek embere voltam. Vagy utáltam egy tantárgyat, vagy pedig imádtam. Nagyon kevés volt a köztes tárgy, de azok soha nem bírtak olyan nagy jelentőséggel számomra.

Boldogan lépek ki az iskola falai közül. Kicsit összébb húzom a kabátom magamon, hogy a hideg ne tudjon beférkőzni alá. Ben szórakozottan figyeli, ahogy megpróbálom minél kisebbre összehúzni magam. Ez igazából nem is zavar addig, míg egy halk nevetést nem hallok mellőlem.

- Viccesnek találod szenvedésem? – húzom fel a szemöldököm.

- Nem – rázza meg a fejét és próbált komoly fejet vágni. – Csak aranyos, ahogy küszködsz.

- Aranyos? – torpanok meg. Már tényleg azt hittem, hogy elfelejtette ezt az egészet. Elég nyilvánvalóan adtam a tudtára, hogy nem jön be nekem. – Ben tudod, hogy...

- Tudom, tudom – forgatja meg a szemeit. – Nem tetszem neked. Csak tudnám miért nem?

- Nem tudom – pontosan tudom, hogy jelenleg az egyelten férfi az életemben Verstappen. – A barátom vagy Ben. Csak a barátom és soha nem tudtam másképp tekinteni rád.

- Akkor csak bennem van a hiba... - sóhajtja.

- Nincs veled semmi baj – rázom meg a fejem – Csak egyszerűen nem érzek irántad semmit.

- És mit tudnák tenni, hogy ez változzon? – esedezik. – Rosie én tényleg érzek irántad valamit és olyan borzalmas, hogy te nem. Szeretném, ha legalább megpróbálnánk.

- Ben én nem tudom... - húzom el a szám. – Nem áll szándékomban tönkre tenni a barátságunkat.

- De én, pedig szeretném kockáztatni – néz rám. – Legalább gondolkozz rajta, Rosie.

- Rendben – állunk meg a házunk előtt. – Holnap beszélünk. Szia.

- Szia – indul el.

Fáradtan dobom le magam az ágyamra. A fejemben végig Ben szavai járnak. Kockáztatni. Szemétség lett volna, vajon megmondani, neki, hogy azért nem akarom megpróbálni, mert van barátom? Hogy van valaki, aki mellett már megtaláltam a biztonságot és a szerelmet. Nem akarom, hogy megromoljon köztem és közte a kapcsolat, de nem is szeretnék többet.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Hétvégén már F1😍❤️🏎

Én kimondhatatlanul várom már, csak valahogy túl kell élni addig😂😂