Anya idegesen pakolja ki, amit vásárolt. Hallom, hogy enyhén szipog tehát mielőtt haza jött sírhatott. Egy ideig tehetetlenül állok és azon gondolkozok, hogy mit tegyek.

- Szia – köszönök erőtlen hangon.

- Oh... Szia kincsem – fordul hátra. Egész biztosan sírt.

- Anya... Én sajnálom, amit reggel mondtam. Nem gondoltam komolyan – sokat agyaltam ezen, hiszem mégis csak az Anyám.

- Semmi baj kicsim – magyarázza fáradtan. – Ez az egész mindenkit felkavar.

- Mikor váltok el? – kérdezek rá. Azt hiszem ez lesz a következő hetek legérzékenyebb a témája.

- Nem tudom – sóhajtja szaggatottan. – Heteken belül. Annyi mindent kell megbeszélnünk még Apáddal. Például, hogy kinél lesztek vagy, hogy ki marad a házban. Ez bonyolult dolog Rosie, nem lehet egyik percről a másikra megtenni.

- Értem – suttogom. – Segítsek?

- Megköszönném – húzza hamis mosolyra a száját. – Haragszol rám?

- Nem... vagyis nem tudom – habozom. -Most, úgy érzem, hogy úgy mindenkit utálok...

- Kivéve őt? – néz vissza rám a hűtőből.

- Igen – harapom be a szám. – Annyira bonyolult az egész.

- Tudod, én csak a csalódástól akartalak megvédeni. Ne gondolj úgy rám, mint a gonosz anyára, aki nem szeretné a jót. Csak idő kérdése és talán talál jobbat.

- De csak talán! – háborodom fel. – Én szeretlek Anya, de nem hagysz élni. Én még soha nem voltam ilyen szerelmes még senkibe.

- Ott van a senkibe – húzza el a száját. – Rosie, az első szerelem erős, de soha nem tart örökké.

- És ha Bennel jövök össze az mivel jobb? – értetlenkedem. – Ő is az első lenne.

- De nem lennél nagy dobra verve – gesztikulál idegesen. – Ő híres és így a kapcsolatotok is azzá fog válni. Én nem szeretném, ha az egész világ rólad beszélne.

- Nem fog Anya – suttogom könnyes szemekkel. – Én szeretem. Rá nézek és úgy érzem, hogy Ő jelenti a világot. Az első szerelem tart a legtovább, Anya...

- Rosie... - lép egyet felém.

- Nem – folynak végig az arcomon a könnyek. – Hallgass meg. Én szeretem. Mindenét. De te ezt nem tudod elviselni. Miért nem? Miért baj az, ha szerelmes vagyok? Ha kötődők valakihez, aki viszont szeret?

- Mert kihasznál és eldob! – csattan fel. – Rosie én csak ettől szeretnélek megvédeni! Az ilyen fiúk egyszerűen elcsábítanak és eldobnak! Mit gondolsz, nem kaphatna meg bárkit? Gondolkozz! Szerinted, hány gyönyörű lány veszi körül nap, mint nap? Biztosan pont te kellesz neki. Micsoda véletlen! Unatkozik! Hülyít. Egy kicsit szórakozik, majd egyszer csak azt mondja szia...

- Nem – próbálom bent tartani, a belőlem hangosan kitörni készülő zokogást. – Nem ismered.

- Csak hiszed – rázza a fejét.

- Megjöttünk – lép be Apa a konyhába. Valószínűleg ő hozta haza Kathyt is, aki már a szobájában beszélget az osztálytársaival. – Mi történt?

Szó nélkül rohanok fel és csapom be a szobám ajtaját. Neki dőlök az ajtónak és hangosan zokogva csúszok le a földre. Nem, nem és nem. Nem lehet igaza. Nem tartom vissza. Sírok, hangosan, fájdalmasan, félve. Nem akarok senkiről hallani. Nem lehet. Mi van, ha igaza van? Mi lesz, ha tényleg azt mondja viszlát? Mi lesz velünk?

Még szerintem órákig zokogok. Úgy körülbelül fél óra, múlva mászok fel az ágyamra és folytatom ott. Most pedig üreges tekintettel bámulok magam elé. Miért? Annyi kérdés jár a fejembe, mint mikor különváltak az útjaink.

Lomha mozdulatokkal veszem elő a telefonom és nem gondolkozva kezdtem írni neki.

R.:„Itt vagy?"

M.:„Aha"

R.:„Szeretsz?"

M.:„Igen

Miért?"

R.:„Csak úgy

És képes lennél rám várni, ha tudod..."

M.:„?"

R.:„Ha még nem vagyok kész... arra"

M.:„Hogy lefeküdjünk?"

R.:„Igen..."

Idegesen várom, hogy vissza írjon. Tudni akarom, biztos lenni benne, hogy nem csak azért kellek neki.

M.:„Megvárnálak

De hogy jön ez ide?"

R.:„Semmi érdekes"

Ledobom a telefonom magam mellé és a sötétbe kezdtem bámulni. A percek lomhán vánszorognak. Már azt kezdem hinni, hogy annyiban hagyja mikor a jól ismert csengőhangom szólal meg. Fáradtan veszem fel.

- Hello – köszön halkan.

- Hello – suttogom vissza. – Hihetetlen, hogy ma már harmadjára beszélünk.

- Hát, ha egyszer ezt igényeljük – nevet fel halkan. Tudja, hogy nem vagyok vicces kedvemben. – Mi történt?

- Semmi – vonom meg a vállam, de valószínűleg a vaksötétben senki sem látta. Mondjuk rajtam kívül senki sincs a szobában.

- Azért kérdezted? – tudja, hogy tudom, hogy mire gondol.

- Nem kérdezhetem csak úgy?

- Nem – mondja határozottan.

- Beszéltem Anyával... - suttogom. – Azt mondta, hogy csak arra kellek, hogy kihasználj. Hogy az ilyen magad fajta fiúk, csak elcsábítanak.

- És te ezt elhitted? Ha erre mennék, akkor már rég megtettem volna. Még Austinban. Ha ott megvagy, akkor most minek foglalkoznék veled? – hangja nyugodt és éreztem rajta az őszinteséget. Hülyén érzem magam, amiért ennyire könnyen építettek bennem kétségeket. – Rose, én szeretlek. Bármennyire hihetetlen sokat gondolkozom rajtad. Azon, hogy a szezon végével megyek Atlantába és viszont látlak. Hiányzol.

- Te is Max. Te is – mondom érzelgősen.

- Nem kell félned, hogy elcsábítalak – érzem, hogy Ő is megkönnyebbült egy kicsit.

- Késő – nevetek fel. – Már elcsábítottál.

- Valahogy éreztem, hogy ez fogod mondani – röhög fel ő is.

- Milyen Abu Dhabi?

- Fura – kuncog még mindig. – Ez a luxus kész. Minden csillog és az egész város tele van gazdag emberekkel.

- Nem tetszik?

- De – védekezik. – Csak nem tudom... Az ember néha már hiányolja az egyszerűséget.

Pár másodperc csend állt be közénk. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Hogy örüljön a luxosnak? Vagy sajnálom? Egyik se hangzott valami biztatóan.

- Arra gondoltam holnap megyek suliba – mondom el az ötletem. Nem látom értelmét, hogy itthon üljek egész nap.

- Az, hogy járunk nem azt jelenti, hogy mindent el kell mondanod. Jó, az őszinteség fontos, de ez nem az én dolgom. Nem kötlek meg – mondja határozottan.

- Tudom. Csak a véleményedet szerettem volna hallani – suttogtam.

- Én pedig elmondtam.

- Meddig maradsz? – kérdezem hirtelen. Felállok az ágyamról és elindultam lefelé.

- Ameddig te... - értetlenkedik – Miért?

- Csak – lépkedek lefele az alagsorba. – Szereted a komoly zenét?

- Például? – hallom a hangján, hogy most aztán tényleg nincs képbe, hogy miért is kérdezek ilyeneket.

- Zongora – ülök le az említett hangszerhez.

- Ömh... Ja szeretem – próbálkozik. – Rose, mire készülsz?

- Semmire – hangosítom ki és felrakom a zongora tetejére a telefont. – Most hallasz?

- Igen...

- És ezt is? – ütök le egy hangot.

- Rose, mit csinálsz? – ijed meg. – Hallottam.

- Király – mosolyodom el. – Akkor figyelj!

Lassan nyomom le az első ütemet, amit sorra követ a többi. A zongora hangja betölti az egész pincét. Pont úgy, mint délelőtt is. Nem szoktam mosolyogni mikor játszok, de ez most kivétel volt. Levakarhatatlan vigyor ül a fejemen. Szemeim ugyanúgy becsuktam, ahogy szoktam és átadtam magam a zenének. Az utolsó hang után mély csend alakul ki körülöttem.

- Max. Itt vagy? – suttogom.

- Itt – suttogja vissza. Képtelen voltam vissza fojtani a kuncogásom.

- És tetszett? – nem akarom megtörni a csendet, így még mindig halkan beszélek hozzá.

- Imádtam – nevet fel halkan. – Nem tudtam, hogy zongorázol.

- Nem szoktam játszani... Csak délelőtt jöttem le és egy kicsit zenéltem.

- Zenélhetnél gyakrabban – mondja. – Tehetséges vagy.

- Nem... Úgy értem nem vonz, hogy komolyan csináljam – sóhajtom. – Elvagyok vele így hobbiból.

- Mióta? – tudom mire céloz.

- Kis korom óta. Apa régen zenész volt, csak aztán más munkát kellett keresnie – mesélem. – Mindig játszott nekünk, én pedig megszerettem, szóval megtanított.

- Jól tette – teljesen őszintén cseng. – Rose, én most megyek. Megleszel?

- Én? – nevetek fel. – Mikor nem voltam meg?

- Örülök, hogy jól vagy... Hello Rose

- Hello... - köszönök el.

Percekig ülök némán és bámulok magam elé. Nyugodtnak és boldognak érzem magam. Nyugodtnak, hiszen minden gond nélkül elmondta, hogy nem egy olcsó játék vagyok neki. Boldog, hogy Anyának nem volt igaza. Hogy nem akar eldobni, mint valami hasztalan tárgyat. Hogy érez valami irántam és nem fog csak úgy tovább lépni rajtam.

~~~~~~~~~~~~~~~~

Vége a teszteknek, szóval jöhet Melbourne. Én már nagyon várom😍😍❤️❤️

🏎🏎15 nap🏎🏎