Óvatosan húzom végig az ujjam a billentyűkön. A zongora még mindig csodálatosan néz ki. Sóhajtva ülök le elé és bámulok magam elé. Nagy nehezen lenyomom az első hangot, majd a következőt és a következőt. Jól esik a zene nyugtató hangja, mely belengi az egész alagsort. Nem tudom meddig játszhatok és hogy mit. Minden darabot, ami az eszembe jut végigjátszottam.

Kellemes érzés fut végig rajtam, mikor befejezem a zenélést. A néma csend most idegennek tűnik, ahogy beborította a házat. A telefonom csöngése törte meg a nyugodtságot. Verstappen neve villog a kijelzőmön. Mosolyogva kapom fel a telefont.

- Hello – köszönök bele. Örülök, hogy végre beszélünk.

- Rosie, hello – mondja kicsit zavarodottan – Hogy vagy?

- Kicsit megtörten, de jól.

- Most megnyugtattál – lélegez fel. – Attól féltem, hogy még mindig sírsz.

- Nem most egész jól vagyok... Kicsit veszekedtem Anyával, de minden oké – magyarázom.

- Azt hiszem sokat fogtok még veszekedni... Mármint én is éltem lázadó korszakot... Vagy ha azt nézzük, még mindig benne vagyok egy kicsit. De igazából, már nem látszik olyan feltűnően.

- Tehát, szerinted most élem a lázadó korszakom? – kuncogok halkan.

- Hé... Ne forgasd ki a szavaim – nevet fel ő is. – Azt mondtam, hogy sokat fogtok még veszekedni.

- Ha te mondod... - sóhajtom. – Miért hívtál?

- Igazából ez egy bonyolult téma... ezért kérdeztem, hogy vagy – hangja tétova, ami miatt bennem elindul valami félelemhez hasonlító dolog.

- Max, valami baj van? – kérdem.

- Nem nincs... - magyarázza – Ami azt illeti ez egy tök jó hír a kapcsolatunkban...

- Mi történt? – valahol már sejtem mit fog mondani, csak nem vagyok benne teljesen biztos.

- Voltam otthon... - kezdi. – És beszélgettem Mikaelaval. Elmondtam neki, hogy mi a helyzet. Vagy két órán keresztül beszélgettünk, hogy már nem érzek semmit. Úgyhogy egész békésen kimondtuk, hogy nem működik és nem fogunk tovább próbálkozni. Vége van, Rosie. Nem vagyok hozzákötve, szóval jelenleg a sajtóban szingli vagyok....

- A sajtóban? - kérdezem rá félve. Most akár mondhatta azt is, hogy nem csak Mikaelanak van vége, hanem a mi kapcsolatunknak is.

- Nem tudom Rosie... Azt mondtad, hogy nem szeretnéd, ha így kérdezném meg... tudod – tétovázik. – Szemétnek nézel, ha mégis megteszem?

- Nem – suttogom. – Nem zavar, csak kérdezd meg.

- El ne bőgd nekem magad... - nevet fel. – Meg fogom kérdezni személyesen is, de... Rosie leszel a barátnőm?

- Igen – suttogom könnyes szemekkel. Ez van, ilyen érzelgős vagyok.

- Sírsz?

- Kicsit...- nevetek fel. – Én már csak ilyen érzékeny vagyok.

- Ezzel nincs baj... Hogy vagy?

- Mondtam már, hogy jól – értetlenkedek. – Nem emlékszel?

- De... Csak nem az üres fecsegésre vagyok kíváncsi... én valójában kérdezem –  ledobom magam a kanapára, amit még akkor hoztunk le mikor sok időt töltöttünk itt.

- Valójában... - ismétlem. – Olyan fura. Igazából, úgy érzem, hogy hiányzik valami az életemből. Vagyis eddig nem hiányzott... csak most. Érezted már úgy, hogy csak fekszel, bámulsz ki a fejedből és az egyetlen dolog, amire gondolsz az az üresség.

- Volt már – hallom a hangján, hogy tudja miről beszélek.

- Mindig ilyen lesz? – suttogom alig hallható hangom. – Mindig is fájni fog az üresség?

- Nem feltétlenül... Én nem érzek ürességet – mondja semmilyen módon. – De csak azért, mert egyrészről soha nem vagyok egyedül vagy csak ritkán, meg miattad.

- Miattam? – figyelek fel. – Hogy érted, hogy én miattam nem érzed egyedül magad?

- Ez egyszerű – nevet fel. – Azt mondtad fura. Furcsán érzed magad, mert üres is, meg nem is. Valószínűleg azért, mivel itt vagyok neked, mint aki megszünteti az űrt, de nem képes az egészet betölteni. Nekem te betöltöd az egészet, így nem érzek ürességet... Azt hiszem, ha könnyebben akarom elmondani, akkor ezt szerelemnek nevezik.

- Szóval szerelmes vagy – kuncogom – Megesik, hogy az ember nem figyel hova lép.

- Nem figyeltem? – háborodik fel, de tudom, hogy csak megjátssza magát.

- Nem – húzom az agyát. – Néha lehetnél figyelmesebb.

- Rendben – tetteti a sértettet. – Ezt megjegyeztem... Törpe.

- Nem vagyok törpe – nevetek. – Csak kis növésű vagyok.

- A törpék is kis növésűek... – szinte látom magam előtt a győztes vigyorát.

- És akkor te mi vagy? – értetlen fejet vágok. – Óriás?

- Nem. Az én magasságom teljesen átlagos – még mindig vigyorgott.

Hirtelen állt be köztünk a némaság. Olyan jól esett a csend, hogy azt nem lehet elmondani.

- Rosie? – unta meg azt, hogy nem szólunk egymáshoz.

- Hm?

- Ez még nem azt jelenti, hogy be foglak jelenteni a sajtóba – magyaráz.

- Miért kellene bejelentened? Oké, persze tudom, hogy a pilóták fel szokták vállalni a barátnőjüket, de... Érted? Én nem ezért szeretlek Max – ültem fel törökülésbe. – Én nem a pénzed miatt vagyok veled, de még csak a hírneved sem érdekel. Én a személyiségedet szeretem. A humoros, kicsit érzelgős, de ha a helyzet megkívánja komoly srácot – dőlök vissza és behunyom a szemem. – Azt, aki nem fél élni és nemet mondani. Akinek az élete koránt sem tökéletes, mégsem sajnáltatja magát, nem játssza el a hattyú halálát. Aki addig küzd amíg lehet és míg lát lehetőséget nem adja fel. Aki nem fél betenni az autó orrát, oda, ahova más nem és még a világbajnokok sem hatják meg. Azt az embert, akitől megkérdezik, hogy nem fél a haláltól, azt mondja nem. És ha meg is hal, akkor legalább úgy, hogy azt csinálta, amit szeret.

- Olvastad azt az interjúmat, igaz? – kérdezi halkan.

- Igen és nagyon tetszett – sóhajtom fáradtan. Tényleg rengeteg interjút elolvastam.

- És te nem félsz tőle? – érdeklőik.

- Mitől? – nem értem hirtelen mire gondol.

- A haláltól Rosie... - habozik. – Attól, hogy egy verseny alkalmával nem magam szállok ki az autóból. Hogy nem látsz többet.

- Ezen nem gondolkoztam – vallom be. Tényleg nem gondoltam még erre.

- Nem? Pedig a legtöbb ember arra gondol, hogy milyen könnyen meg lehet, itt halni.

- Igazából a legtöbb ember arra gondol, hogy nem értem mi olyan nagy cucc ezekben az autókban. Hisz csak mennek körbe-körbe – juttatom eszébe az igazat.

- Tudod, hogy gondoltam – sóhajt. – Tényleg nem gondoltál, még erre?

- Nem – húzom el a szám. – De igazából nem is akarok. Még ezt is nehéz elviselni nem, hogy soha többet ne lássalak. Ki fog elbűvölni a szemeivel, ha te nem leszel?

- Elbűvölnek a szemeim? – kuncog. – Ez édes.

- Miért szerinted nincsenek szép szemeid? Komolyan mondom, ha rád gondolok és külső jegyeidre akkor rögtön a szemed jut eszembe, meg a szád.

- A szám? – lepődik meg.

- Aha – képzelem magam elé. – A bal oldalon a felső ajkadon van egy anyajegy. Imádom.

- Te aztán megjegyezted, hogy nézek ki – röhög. – Van még valami?

- Nem ennyi – ülök újra fel. Már magam se tudom, hogy kényelmes.

- A szemeimen mit szeretsz? – érdeklődik.

- Mibe fogadunk, hogy most csak azért kérdezed, hogy az egodat növeld? – nevetem ki. – Amúgy nem tudom. Belenézek és elvarázsol, egyszerűen gyönyörűek.

- Mi értesz elvarázsol alatt? – feszíti tovább a húrt.

- Miért érzem azt, hogy rosszra gondolsz? – harapom be az ajkam.

- Talán, mert tényleg arra gondolok – értetlenkedik. – Ne már Rose. Soha, de soha nem volt egy rossz gondolatod? És most nem arra gondolok, hogy kirabolni a sarki közértet.

- Nem – nem akarok belegondolni semmi olyanba, amibe most Ő. – Nem szoktam rólad fantáziálni.

- Semmit? – képed el. – Milyen fiatal vagy te? Legalább azt gondoltam, hogy rám gondolsz mielőtt elalszol – hangja furcsán cseng.

- Gondolok, de nem úgy, ahogy te gondolod – magyarázom. – Én nem tudom... Múltok meséltem rólad a bátyámnak. Arról, hogy együtt aludtunk, de nem volt semmi... Majd mondtam neki, hogy még a felsőtestedet sem láttam póló nélkül...

- Szeretnéd? – vágja rá.

- Kezdek félni... - vágok hülye fejet.

- Rose ettől nem félni kell... - nevet fel. – Úgy neveltek, hogy ne gondolj ilyenekre. De ez nem bűn. Én sokat gondolok rád.

- Mármint...

- Igen, úgy – úgy mondja, mintha csak azt mondaná, hogy milyen jó idő van. – Figyelj 18 éves fiatal vagyok. Ez normális... - mondja miközben a telefonom jelzi, hogy Ben is hív.

- Figyelj most leteszem... Mikor még ráérsz hívj fel.

- Rendben. Szeretlek.

- Én is – nyomom ki. Fentről meghallom a csengő hangját, én pedig szívem szerint továbbra is itt bujkálnék és zongoráznék.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

😍😍🔝🔝Maxie🔝🔝😍😍
Nincs már sok, szóval kitartás.😍😍

🏎🏎22 nap🏎🏎