A kedvem megint átmegy arra a szintre mikor nem akarok mást csak sírni. Őszintén tiszta szívemből bőgni. Igazából semmi nem gátolna meg volna, ha a telefonom nem rezzen meg. Lassan húzom elő, hiszen Benjamin is írhatott, hogy várja már a holnapot. De nem ő írt. A holland nagyon unatkozhatott, mivel nem csinált mást, mint írogatott.

M.:„Rosie. Megérkeztetek?

Rose válaszolj

Nem hinném, hogy lezuhant a gép... akkor már benne lenne a hírekben

Ugye?

Mond, hogy igen

Rose...

Szeretlek

Hiányzol...

Hiányoznak a csókjaid, a hangod, a nevetésed

Rose... Kérlek

Ha úgy gondolod, hogy megérdemlem a beszélgetést, akkor majd írj..."

Írnom kellene neki, nem? Ezek után viszont szemétnek érezném magam, hogy nem válaszolok semmire.

Ülök a buszon és azon gondolkozom, hogy mit írjak neki. Ha sajnálkozom, úgy jön ki, mintha csak lusta lennék visszaírni. Nagy sóhaj keretében pötyögöm be, ezt az egy szócskát:

R.:„Szia"

A percek kínosan vánszorognak, mikor látom, hogy elkezd visszaírni. Néha ír, néha nem. Tehát vagy kisregényt ír arról, hogy mégis miért nem válaszoltam vagy csak Ő se tudja, hogy kezelje.

M.:„Szia

Mizujs?"

R.:„Semmi

Veled?"

M.:„Semmi"

Egyre feszültebben érezem magam a beszélgetés miatt. Olyan felszínes, mint mikor a család érdeklődik arról, hogy mi van a suliban.

R.:„Sajnálom..."

M.:„Mit??"

R.:„Hogy nem írtam.... kellet volna"

M.:„Most már mindegy"

R.:„Igazából féltem attól, hogy nem keresel...

Vagy ha írok is, akkor megnézed, de nem válaszolsz

Biztos voltam benne, hogy van jobb dolgod is, mint nekem írogatni..."

M.:„Rose...

Még mindig, úgy érzed, hogy el foglak felejteni...

Csak tudnám miért?"

R.:„Mert elmész és talán soha többet nem találkozunk

Talán azért, mert vagy több száz lány van, akivel össze tudnál jönni...

...És ők legalább szépek"

M.:„Bocs, hogy ez mondom, de hülye vagy...

Rose a szépség minden embernek mást jelent...

Nekem jelenleg a szépség fogalma te vagy

Carlitos viszont lehet, hogy ennek a szöges ellentétét mondaná..."

R.:„Úgy gondolod?"

M.:„Hogy Carlitos mást mondana vagy, hogy szép vagy?

Bár igazából mindkettő igaz, szóval mindegy"

R.:„Szeretlek"

M.:„Ezt most csak úgy?

Én is szeretlek"

R.:„Nem lehet?

Én akkor is jobban"

M.:„De csak meglepett

Csak hiszed baby..."

R.:„Baby???

Csak ezt ne..."

M.:„Nem tetszik?"

R.:„Nem"

M.:„Akkor marad a törpe..."

R.:„Törpe?

Mégis miért"

M.:„Alacsony vagy..."

R.:„....Vagy csak te vagy nagyon magas"

M.:„Legyen most igazad... Rose"

Mosolyogva fordulok be a kapunkon. Csodálatos érzés, hogy nem felejtett el és az is, hogy biztosan gondol rám az elkövetkező időben.

- Megjöttem – bújok ki a cipőmből és a kabátomból. Magamban elkönyvelem, hogy már mindenki alszik, hiszen senki sem válaszol. Halkan osontam fel és megyek a fürdőbe. Hogy én mennyire nem várom a holnapot!

Az óra lassan vánszorog. Mellettem vagy tíz beképzelt, sznob beszélget a suli jövőbéli életéről. Nos, igen. Ben még távol voltam új barátokat keresett és most kénytelen vagyok velük ebédelni. Unottan turkáltam a sültkrumplim, ami konkrétan csucsog az olajban. Király ez a sulis élet.

- Szerinted nem vicces? – zökkent ki Ben hangja a bambulásból. Értetlenül meredek rá.

- Bocs, miről van szó? Elbambultam – mondom. Ahelyett, hogy válaszolnának, a társaság hangos nevetésben tör ki. Meglepődve figyelem Bent, aki hangosan röhög rajtam. Megforgatom a szemem és felállok az asztaluktól. Mégis mit keresek itt? Visszaviszem a tálcám és elindulok kifelé.

Idegesen kotrom fel a szekrényem. Már csak a testnevelés lenne hátra, de mivel nekem nem kötelező bemennem, így inkább ellógom. Mégis ki a fene szeretne Benjamin új barátaival lógni?

- Rosie, nem jössz tesire? – szól egy hang a hátam mögül. Túl jól ismerem már.

- Nem. Kimegyek a lovardába – vonom meg hanyag módon a vállam. Semmi köze hozzá ezek után.

- Most bevágtad a hisztit – mögöttem halk nevetés hallatszik.

- Tudod nekem legalább nem érdekbarátaim vannak – röhögök fel erőltetetten. – Csak nehogy pofára ess.

- Miért esnék pofára? – értetlenkedik.

- Szerinted van, olyan lány, aki csókolózna veled? – aljas vagyok, de a düh irányít. – És azt hiszed, hogy Ők – mutattam mögé. – Majd a szívedet ápolgatják. Tévedsz. Sajnálom a szüleidet, hogy egy ilyen esetlen gyerekük lett – mögötte hangos „hú" hallatszott. Emelt fővel távozok, holott fájt, amit a fejéhez vágtam. Nem hiányzik nekem, hogy még ők is egész nap a véremet szívják. Helyre kellet tennem, ez van. Most valószínűleg egy életre keresztül tapostam az érzelmein, de én csak reálisan látom a világot. Ha most hagyom ilyennek lenni, akkor hatalmas pofont fog kapni az élettől. Csak megvédtem nem?

A nappaliban ülök a fotelba. A húgom valami sorozatot néz én pedig a könyveimet bújom, hogy tanuljak valamit. Legalábbis próbálok, mert Verstappen máshogy képzeli.

R.:„Neked nem kell tanulni??"

Pötyögöm vissza neki. Hihetetlen, hogy már órák óta nem hagy békén.

M.:„Nem

Emlékszel... otthagytam az iskolát"

R.:„És semmit sem kell tanulnod?"

M.:„Semmit"

R.:„A kis mázlista..."

A beszélgetésünket a csengő zavarta meg.

- Valaki kinyitná lányok? – hallatszik Anya hangja a konyhából. Kathy valószínűleg nem hallotta meg, vagy ha igen, akkor egyszerűen lusta volt felkelni. Unottan baktatok ki az ajtóhoz. Legnagyobb meglepetésemre Bennel találom szemben magam.

- Segíthetek? – még mindig haragszom rá, amiért kiröhögött.

- Beszéljük meg, Rosie – néz könyörgő szemekkel rám.

- Most? – bólint. Semmi kedvem nincs hozzá, de mégis a legjobb barátomról van szó – Várj egy percet.

Felkaptam a telefonom, ami gyér fénnyel világított. Verstappen üzent. Felkaptam a kabátom és egy cipőt.

- Mindjárt jövök – kiáltom be Anyának. – Elmegyek Bennel sétálni.

Nem vártam meg a válaszát, vele úgy is elenged akárhova. Max üzeneteit olvasva lépek ki az estébe.

M.:„Szerintem nem csak emiatt vagyok mázlista...

Már, ha érted mire gondolok"

Lassan lépkedünk Bennel az utcán. Beharapom az ajkam és visszaírok.

R.:„Oh, de kis romantikus valaki...

Várj egy kicsit

Van egy kis elintézni valóm"

Ben idegesen fújja ki a levegőt mellettem. Nem örül neki, hogy mással foglalkozom.

- Nos, miről szeretnél beszélgetni? – kérdezem szórakozottan.

- Rólunk... - sóhajtja.

- Rólunk? Szerintem nincs mit beszélni ezen – tényleg, így gondolom. Csak tönkretesszük egymást, ha erről lesz szó.

- Szerintem meg van – állítja. – Figyelj Rosie... Én kedvelek...

- Ezzel nincs baj – vonom meg a vállam. Csak ne legyen folytatása. – Én is bírlak.

- De én nem csak bírlak – csattan fel. Kínos csend áll be közénk. Ez az egyetlen dolog, amit mindig is elakartam kerülni, pedig érzetem, hogy nem tudom, majd. Némán sétálunk egymás mellett.

- Mióta? – töröm meg a csendet. Igazából nem akarom tudni, de már annyira zavar a csend, hogy kezdek beleőrülni.

- Elég régóta – suttogja. – Nem tudtam, hogy mondjam el. Mikor ma kiakadtál rám, akkor döbbentem rá igazán, hogy többet érzek irántad, mint barátság.

- Az jó – erre mégis mit kellene mondanom? Figyi van barátom, akire ránéz az ember és csak annyit tud kinyögni, hogy: hupasztmeg. Igen, szerintem ez lesz a befutó.

- Sajnálom Rosie – motyogja. – Nem tudom meddig tudtam volna még titokban tartani.

- Ilyen az élet – sóhajtom fájdalmasan. Ha tudom, hogy ez lesz ki sem nyitom az ajtót.

- Te ugye nem... - a mondat utolsó felét elharapja. Vagy nem is mondta ki.

- Ben én... - magam se tudom mit válaszoljak. Épp most adom a legjobb barátom tudtára, hogy nem érzek iránta semmit az égvilágon. – Sajnálom.

- Megértelek... - keseredik el. – Azért még maradunk barátok?

- Persze – feszengek kínosan.

- Kaphatok egy ölelést? – néz rám. Barna szemeiben az utcalámpák gyér fénye csillan meg.

- Igen... – mondom és Ben már át is karol. Szerintem még soha nem kerültem ilyen helyzetbe. Teljesen más, mint Max. Az illata, a személyisége, a szemei, minden. Még a holland ölelésében biztonságot találok, addig Ben csak felzaklat. Max karjaiban elbújok és védelmet kapok. Ben viszont úgy ölel, mint egy rongybabát.

Ott állunk és esetlen módon ölelgetjük egymást. Mélyen bűntudat marcangol, hogy nem mondhatom el neki az igazat. Persze ha elmondom, akkor rettentően mérges lenne, pont úgy, mint Anya. Már egy ideje ölelt, mikor eltolom magamtól. Szemeiben magam se tudom milyen érzelmek tükröződnek. Arca hirtelen lendül előre és csókol meg. Lefagyva állok és próbálom felfogni, hogy most mégis milyen módon lökjem el magamtól, hogy ne romboljam le a lelki világát. Csókja esetlen, én pedig nem akarok segíteni rajta. Képtelen vagyok megtenni. Mikor elválnak az ajkaink mélyen a szemébe nézek. A csalódás, a bánat, és a reménytelenség összes formája feltűnik benne.

- Sajnálom Ben – suttogom. - Nekem ez nem megy. Én nem érzem azt, amit te. Én csak barátnak tudlak kezelni és nem tudok többet beleképzelni – mert már van valakim. Teszem hozzá magamba. Szép is lenne volna elmondani neki az igazságot, de akkor a barátságunknak is vége. - Én nem szeretném, ha elromlana a barátságunk Ben.

- Megértelek Rosie – igazán meglepődök ezen a kijelentésén. De legyen, ha Ő mondja. - Barátok?

- Barátok – mondtam mosolyogva. Sajnáltam, hogy így pofára ejtettem, de mégis mit tehettem volna? Ha visszacsókolom akkor esélyt lát a kapcsolatra, ami jelen esetben képtelenség lenne.

~~~~~~~~~~~~~~~
🏎🏎36 nap🏎🏎