Max ágyán ülünk egy pizzás dobozzal közöttünk és a tartalmát fogyasztjuk nagy bőszen. Bár, ha jobban megnézzük én inkább csak én tömöm magamba és Max szépen lassan fogyasztja az Ő részét.

- Lehet egy kérdésem? – pillant rám. Éppen egy jó nagyot harapok a szeletembe, így még ha akartam volna se tudok válaszolni, így csak bólintottam. – Mit sportolsz?

- Miből gondolod, hogy sportolok valamit? – nyelem le a falatot.

- Múltkor megjegyezted...

- Ó... - nem hittem, hogy megjegyezi.

- Bizony ó... - nevet fel. – Nos?

- Furcsán fogsz rám nézni... - sosem szerettem a lovaglásról beszélni. Vagy igazából csak megszoktam, hogy nem igazán érdekel senkit. – Lovagolok.

- Lovagolsz? – szemöldökei, majd a homloka közepéig felszaladnak. – Na, ezt nem néztem volna ki belőled.

- Miért? Valami baj van vele?

- Nem nincs... - próbál magyarázkodni. – Egyszerűen olyan törékenynek tűnsz a lovagláshoz.

- Törékenynek? – háborodom fel. – Én minden vagyok csak nem törékeny!

- Azt hiszem ebből már nem magyarázom ki magam... – morogja. – Mindegy. Nem nézem ki belőled, pont úgy, mint sok mindent. Elég összetett személyiség vagy...

- Ezt bóknak veszem – kuncogok. Elővettem a telefonom és az orra elé tartom a képeimet. – Tessék.

- Mi van vele? – néz rám, majd a telefonra.

- Mi lenne? Nem vagy kíváncsi, hogy nézek ki a mindennapokban?

- De – elveszi a telefont és sorra nézi végig a képeket. – Mindegyiket megnézhetem?

- Nem hiszem, hogy van olyan, amit titkolnom kellene... szóval csak nyugodtan – átmászok mellé és nézem, ahogy sorra és sorra végig lapozza őket.

- Ez ki? – mutatott Benre. – Elég sok képeden szerepel... mintha az ex-ed lenne, akiről nem akarsz kitörölni a képeket.

- Az ex-em? – nevetek fel. – Ő Benjamin... az egyik barátom.

- Elég jó barát lehet...

- Nana! Valaki féltékeny! – húzom az agyát.

- Nem vagyok féltékeny... csak kíváncsi voltam – egy képnél megáll. Odanyúltam és én léptem tovább mivel nem szerettem azt a képet.

- Ez te vagy? – lepődik meg és lapoz vissza. Tökéletes smink és szépen belőtt haj. Ruha, amely kiemeli a szépségeimet és elfedi a hátrányaimat. Persze, hogy nem ismer meg, még talán én sem ismertem fel a lányt, aki a tükörből nézett vissza.

- Igen... - húztam el a szám. Egy csajos görbe délután volt egy Anyával és a húgommal, aki nagyon szerettet volna kifesteni. Persze aztán nem maradhatott el a ruha, így aztán lefényképezte a mestermunkáját is.

- Ez káprázatos Rosie... gyönyörű vagy – mondja áhítatossággal. – Nem, mintha a mindennapokban nem lennél szép.

- Fejezd be – pirulok el. – Aggódj inkább Ben miatt. Azt legalább tudom, valahogy kezelni.

- Nem ismered magad – rázza a fejét, majd tovább lépett. A fejem a vállára hajtottam és figyeltem, hogy miket néz. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a kamerát nyitja meg és fotót akar készíteni.

- Ne – húzódok el. – Nem vagyok jó formában.

- Csak egyet – biggyeszti le az ajkait. – Kérlek...

- De csak egyet... - dőlök vissza. Max hirtelen feküdt el és emelte meg a telefonom. Nem mondom azt, hogy nem lett jó kép, de furcsán érezem magam. – Nézzünk valamit?

- Mire gondolsz? – kérdezi. Megvonom a vállam. – Amúgy lassan menned kellene...

- Kérlek... - utánoztam én is őt. – Nem sietek annyira el.

- De csak azért, mert nem tudom mikor látlak legközelebb...

Szépen kényelembe helyezzük magunkat. Legalább is én így gondoltam. A film már elindult mégis úgy éreztem, hogy ez Maxot nem igazán zavarja.

- Nem akarsz ide feküdni? – fordult felém.

- Hova? – értetlenkedem. Nem mondott semmit, csak magához húzott és a mellkasára fektette a fejem.

- Ide – válaszolja. Elégé kényelmetlenül érezem magam a hirtelen jött közelség miatt. – De úgy feküdj, mint aki karót nyelt. Enged már el egy kicsit magad – hangosan kifújtam a bent tartott levegőm és elengedtem az izmai. Kényelmesen feküdtünk és figyeltük a filmet. Vagy legalább is próbáltam, mert a szemei kezdnek leragadni. Az utolsó emlékem Max csodás illata és az, hogy a hajammal játszadozik. A többi emléket elveszettem az álmok csodás világában.

Teljes sötétség. Erre kelek fel kb. hajnali 2-kor. Fáradtan pillantok körbe és igazából magam sem fogom fel hirtelen, hogy hol vagyok. Csak akkor eszméltem fel mikor éreztem, hogy valaki szuszog alattam. Ijedten kaptam fel a fejem és néztem le Maxra. Karja, ami eddig a derekamon pihent most esetlen módon tartotta. Feje egy kicsit oldalra volt döntve, ajkai pedig enyhén elválnak egymástól. Egyre jobban kétségbe estem, hogy mégis hányszor kereshetett apa és egyáltalán merre van a telefonom. Egyedül Max telefonját találtam meg és azon is hemzsegtek az üzentek. Talán legjobban a Mikaelatól kapott üzenete vág pofon, miszerint, ha hazamegy megünnepelik, valahogy Max jó eredményét.

- Max – suttogom és próbálom felkelteni, de nem igazán akar.

- Mi van? Hagyjál aludni – morogta. Hangja eléggé berekedt és még a csodálatosan kék szemeit sem akarja felfedni.

- Elaludtunk – még mindig halkan beszélek hozzá. Max hirtelenjében kapta fel a fejét és nézett rám. Fogalmam sincs kivel keverhetett össze, de eléggé nyomasztotta, hogy így szólt rám. Felül és megvakarja a tarkóját.

- Este valamikor hívott az Apád. – szemeit behunyta és hátra hajtotta a fejét. – Megkérdeztem tőle, hogy felébresszelek-e, de azt mondta akkor hagyjalak és reggel vigyelek haza. Majd azt mondja megismerkedtél egy lánnyal, aki szintén volt a Forma-1-en és náluk alszol, hogy kibeszéljétek a futamot.

- És akkor most? – értetlenkedem. Max megrázta a fejét és vissza fekszik. Én csak néztem, ahogy átfordul felém és már-már elalszik.

- Nem akarsz lefeküdni? – motyogta ismét csukott szemmel. – Korán van még.

Egy ideig még Max arcát tanulmányoztam, ami akárhányszor ilyen közel került az enyémhez mindig úgy gondoltam rá, mint valami tökéletes műre. Jellegzetes arccsont, vastag ajkak, hatalmas szempillák, amiket talán mindenki megirigyelne. Erre csak ráadás volt, ha kinyitotta gyönyörű kék szemeit, amik néha már szürkének tűntek. Beharaptam az ajkam és ujjaim végig futtatom az arcán. Az ajkain, az orrán és a szemöldökén.

- Meddig akarod még az arcomat tapogatni. Eléggé fáradt vagyok – hirtelen kapom el a kezem, mire elmosolyodik. – Na gyere ide – húz közelebb magához. Lábainkat óvatosan fűzi össze a takaró alatt. Így aludtunk el. Még talán, ha akartak volna sem lehetett elválasztani minket.

Borzalmas nézek ki. Vagy legalábbis, így érezem magam. Fáradt arc, karikás szemek, szétcsúszott haj, tegnapi ruha. Minden megvan, ami ahhoz kell, hogy a meglévő összes önbizalmamat elveszítsem. Max rettentően lassan vezet visszafelé. Igazából örültem neki, hogy nem akarja a végét. Mit nem adnék volna még pár napért. Vagy csak egy percért. Bármiért, amiben biztonságot lelek. Ami olyan érveket állít fel, hogy semmi felől nem lesz kétségem.

- Valamin nagyon agyalsz – mondja szórakozottan. – Csak tudnám min...

- Sok mindenen – egyszerűen képtelen vagyok hangosan beszélni.

- Pedig nem kellene semmin – sóhajtja. – Szeretlek. Ezen nincs mit ragozni Rose.

- Értem én. Inkább a távkapcsolattal van bajom...

- Á... mert szerinted nem tud működni? – még mindig könnyedén beszél.

- De... Csak még soha nem voltam kapcsolatban... semmilyenben. – harapdálom az ajkam.

- Az egész megrettent igaz?

- Igen – motyogom.

Az út többi rész csendben telt. Egyedül a rádió halk morajlása hallatszott. A szám, ami éppen szólt, úgy tűnt igazán tetszik a hollandnak hiszen a kormányon ütötte a ritmusát és közben felszabadulva énekelte. Mosolyogva tekertem feljebb a hangerőt és csatlakoztam hozzá én is.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Igen, tudom, hogy nem hoztam a díjakat, de sajnos mostanában nincs annyi időm. Vagy legalábbis nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy reméltem.😔

Viszont az újabb rész itt van és remélem testszik nektek.😏😏

🏎🏎46 nap🏎🏎