A fejem a mellkasán pihen, miközben Ő a hajammal játszadozik. Még így az overálján keresztül is hallom, ahogy a szíve ütemesen ver. Az arcom már kezd megszáradni a percek óta tartó álldogálásom miatt. Igaz, hogy a levegőt még kicsit szaggatottan veszem és a sírás is kerülget, de valahogy olyan nyugodtnak érezem magam mellette.

- Mikor mész el? – ez a kérdés már egy ideje nem akar elengedni. Talán ez az a gondolat, amely meghatároz körülöttem mindent.

- Mióta gondolkozol ezen? – suttogja a hajamba.

- Elég régóta. Miért? – nézek fel rá.

- Csak kérdeztem – nyomott puszit a számra. – Nincs kedved velem vacsorázni?

- Mikor? - húzódok el egy kicsit. Mégis mit ért azon, hogy vacsorázzunk együtt?

- Ma... Nem valami puccos étteremben. Hanem a hotelszobában... Veszünk valamit és ketten összedobjuk a vacsit. Már, ha lehet.

- Nem tudom... Holnap kora délután indulok vissza – harapom be az ajkam.

- Hol laksz? - kérdezi halkan.

- Atlanta – húzom el a szám.

- Felhívhatom az Apád? – mondja hirtelen.

- Mi? Minek? - lepődök meg. Nem értem miért jó neki, ha beszél Apával.

- Beszélni szeretnék vele... - idegenkedve veszem elő a telefonom és hívom Apát.

- Szia Apa.

- Rosie. Minden rendben?

- Persze... Anya ott van a melletted?

- Most már nincs... Miért? Mi a baj?

- Semmi. Figyelj kihangosítalak...

- Oké...

- Jó napot Mr. Cartr.

- Kivel beszélek?

- Max Verstappen vagyok.

- Verstappen?

- Igen.

- És miért akarsz beszélni velem?

- Nos... Rosie szeretne velem vacsorázni... A kérdés az, hogy lehet-e?

- Hol?

- Nálam, a hotelba.

- Ez nem valami kecsegtető...

- Nem áll szándékomban bármit csinálni a lányával... Még csak nem is kell ott aludnia. Csak egy vacsora.

- Nem. Nem ismerlek személyesen... és nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

- Nézze, nem az a fajta ember vagyok, aki magába bolondítja a lányokat és aztán felviszi a hotelszobájára, hogy megerőszakolja őket. Mert, ha így gondolja akkor összekever valakivel.

- Legyen...de ha bármi történik, nem fogod megköszöni.

- Ez természetes. Viszlát Mr. Cartr.

- Viszlát.

Egy ideig még a kinyomott telefonom bámulom megbabonázva. Mégis, hogy a fenébe beszélte rá olyan könnyen? És Apa, hogy engedett ilyen gyorsan neki? Max előttem kezdi magát egyre kínosabban érezni, mivel egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát.

- Mindjárt jövök... letusolok oké? – szólal meg végül. - Pár perc az egész. Akkor legalább már nem kell a hotelban ezzel bajlódnom.

- Oké – bólintok gyorsan. – Majd addig elfoglalom magam valamivel.

- Azt gondoltam – mosolyog. Egy puszit nyom a homlokomra és belép a fürdőjébe.

A szemem körbe futtatom a falakon és talán, amin legelsőnek megállt az a hatalmas holland zászló. Semmi különleges és elgondolkoztató nem volt. Egy kanapé szerűség, egy kisebb Tv és valami szekrény. A víz már halkan csobogott a szomszédos szobából, ami azt jelentette, hogy remélhetőleg gyors lesz és nem kell fél órán át a fehér falakat nézegetnem.

A bevásárlás Verstappenel igazán érdekesen kezdődött. A fejére egy kapucnit húzott miszerint így nehezebben fogják felismerni.

- Úgy nézel ki, mint egy rabló – röhögök. Egész sokáig maradtunk a pályán, hogy megvárjuk az újság és Tv stábok lelépését. Bár ez nem sok gondot jelentett, mivel már egy ideje a bevásárló központ sorai között mászkálunk.

- Látom jó kedvedben vagy – morogja lehajtott fejjel. Nem igazán tetszik neki a jó kedvem.

- Talán zavar?

- Nem, csak haladjunk már – gyanakvóan figyeli a mellettünk elhaladókat. – Nem szeretek közösségbe lenni...

- Ez elég antiszociálisan hangzott – kuncogok. – Akkor spagetti lesz?

- Nekem aztán mindegy Rosie, csak tűnjünk el innen.

- Rendben. Azt hiszem minden megvan – dobom bele az utolsó alapanyagot is a kosárba.

- Király! – már megindulok a pénztár fele, mikor utánam szólt. – Várj! – lép utánam és a kezembe nyom egy kisebb összeget. Kérdőn pillantok rá, hogy mégis mit szeretne. – Fizetsz te?

- Sokba fog ez neked kerülni – rázom a fejem, de az arcomon boldog mosoly ül.

Bevallom őszintén kicsit megrémít Max figyelme és félelme miszerint felismerik. Valahol bennem is elindított valamit, hogy lehet mindig ilyen lesz a közös bevásárlás. Kicsit idegesen figyelem, hogy bepakol a kocsi hátsó ülésére. Ujjaimmal a combomon dobolok és várom, hogy beszálljon mellém.

- Meg is vagyunk – érezem rajta, hogy fellélegzik attól, hogy végeztünk.

- Te mindig így vásárolsz be? – a motor halkan zúg fel, amint Max elindítja.

- Nem feltétlenül, de szerintem te sem szeretnél a holnapi újságcímlapon szerepelni, mint a lány, akivel Max Verstappen megcsalja a barátnőjét. Vagy igazából nem is kell újságnak lennie. Elég egy ártatlan kép és dől az egész. Téged nem hagynak békén, hogy mégis mi van köztünk, engem meg azzal fognak zaklatni, hogy mi lett Mikaelaval. Ez egy bonyolult játék. Mutatni is meg nem is. Ha mutatni akkor mennyit engedhetsz, hogy megelégedjenek, ha pedig nem akkor mit nem akarsz viszont látni és hallani mindenhol.

- Szóval, nem akarsz viszont látni a neten, mint következő barátnőjelölt? – harapom be az ajkam. Nekem ez jött le.

- Ne forgasd ki a szavaim! Én azt nem szeretném, ha most mindenki rólunk beszélne...

- Tehát, nem akarsz viszont látni a sajtóban – kezdem elveszteni a türelmem, pont úgy, mint Max is.

- Értsd már meg, hogy nem ezt akarom! Az a baj Rosie, hogy nem ismered a sajtót. Ha most meglátnak akkor rögtön elkönyvelnek, úgy, mint aki közém és Mikaela közé állt. Ha most hagyom, hogy belelássanak a magánéletembe, akkor egyre többet akarnak tudni. Kíváncsiak lesznek az életünkre, a szokásainkra, hogy mit szólunk, ha valami mást csinál az egyikünk. Érted? Később beletolakodnak az életünk minden részébe és nem lehet majd őket távol tartani. Én még szeretnék egy kis nyugalmat – magyarázza  idegesen.

- Csak kérdeztem, oké? – már nálam is elszakad a cérna. – Tovább mész Max. Egyszerűen szeretném tudni, hogy ez egy fellángolás vagy valami komoly kezdete. Ha tudnád hány kérdés kavarog a fejembe a jövővel és mindennel kapcsolatba.

- Tudod én is sok mindent szeretnék tudni... - hangja most már lényegesen halkabb, mint kezdte. Fogalmam sincs mit kellene válaszolnom erre. A következő percek néma csendben telnek, mire Max újra megszólal. – Sajnálom. Eddig mindig olyan könnyen és gyorsan ment az ismerkedés a barátnőimmel, de veled. Bonyolult vagy. Még meg kell próbálnom finoman kitapintani mikre vagy érzékeny és miért.

- Ez kölcsönös. Az biztos, hogy könnyen felkapod a vizet és amúgy ugyan annyira ki vagy éhezve a szeretetre, mint én – jól eső bizsergés fut végig a testemen. Talán, ha megnyúznának se tudnám, megmondani mi miatt érezem magam biztonságba mellette. Az egész lénye és jelenléte olyan dolgokat vált ki bennem érzelmileg, amiket még soha nem tapasztaltam. Leparkolta a kocsit a megfelelő helyre és már készült kiszállni, mikor hirtelen ötlettől vezérelve fogtam magam és egy csókot nyomtam az arcára, majd gyorsan kipattantam.

- Ez miért kaptam? – száll ki Ő is utánam.

- Nem adhatok csak úgy egy puszit? – kuncogok fel és elkezdek kipakolni.

Már egy ideje Max hatalmas lakosztályának, a hatalmas konyhájában állok és a kaját csinálom. A holland persze mindenhogy megpróbálja elfoglalni magát. Ide-oda mászkált és megpróbált néhol besegíteni. A zene halkan szól, hogy egy kis hangulatot teremtsen kettőnk között. Egy lassú szám kezdődött, amit halkan dúdolgatni kezdtem. Hirtelen két kéz karolta át a derekam és szorosan magához húzta. Elmosolyodom, ahogy Max az arcát a nyakamba fúrta és néhol apró puszikkal hinti be. Óvatosan dülöngélünk a zene ütemére, miközben én már néha-néha becsatlakozom az éneklésbe. A fejem félredöntöttem és megtámasztottam Maxén. Érezem, hogy libabőrös leszek mikor a kifújja a levegőt, ami végig beteríti a nyakam minden apró szegletét. Így állunk még a szám véget nem ér és nem kezdődik egy kicsit tempósabb darab.

- Na, milyen lett? – nyúl bele a szószba, ami pár perccel ezelőtt lett kész.

- Hé! Ha most bekajálsz nem fogsz később enni és mi lesz? – tettetek felháborodást.

- Ez – feleli röhögve és rákeni az arcomra a szószt.

- Na! – pislogok óriásiakat. – Ezt még visszakapod – nyúlok bele én is és egy csíkot kenek rá.

- Így játszunk? – röhög fel ördögi vigyorral a fején. Pillanatok alatt lendül meg felém és én pedig indulok el a másik irányba. Nevetésünk betölt ez egész osztályt, ahogy végig rohanunk rajta. – Hibába menekülsz el foglak kapni – hallatszik öblös nevetése mögülem.

- Hiszem, ha látom – nevetek vissza. A telefonomból közben az egyik kedvenc számom kezd el szólni, mire megtorpanok. – Várj! Imádom ezt a számot. – röhögtem fel és hangosan énekelni kezdtem. Max arcán megjelentek az apró gödröcskék és figyelte, ahogy kiélem a rajongásom. – Te jössz – tátogtam neki, mire fejét rázva kezdte el énekelni a következő versszaknál. Ugyan mindkettőnk hangja iszonyúan hamis, mégis imádtam a pillanatot. Azt, hogy úgy érezem a percnek élünk és nem állíthat meg bennünket semmi. A hirtelen jött ötletet és azt, hogy vevő volt rá. Nem gondolkozunk, nem akarjuk tudni a következményét csak élni. Élni egy pillanatig, úgy, mintha bármit megcsinálhatnánk minden következmény nélkül és soha nem lenne vége. Szomorúan konstatálom, hogy a lejátszó a következő számra lép, ami magam se tudom miért, de nem igazán érdekel.

Kék szemei élénken csillogtak és egyszerűen nem tudok leszakadni tőlük. Az egyik pillanatban még volt köztünk legalább két méter. Most pedig ajkai vészesen közel vannak az enyémhez. A szívem hevesen dübörgött a sok eseménytől, szemeim pedig szinte már automatikusan csukódnak le. Egyszerűen megbódít a csókjainak az íze. Imádom minden mennyiségben és akartam, hogy ha vége akkor újra és újra megtegye. Ujjaim szinte maguk indultak meg és túrnak bele dús hajába. A másik kezemmel a tarkóján lévő apró szálakkal játszadozom. Talán most érezem először, hogy tökéletesen passzolunk egymáshoz. Nyelve szinte ösztönösen jár táncot a számban. Most kezdtem el érezni, hogy nem zavar a közelsége és az érintése a derekamon. Egyszerűen jól esett és nem akarok mást. Úgy éreztem a szívem mindjárt kiugrik a helyéről, mikor elválunk egymástól. Az érzés gyönyörű, még talán az sem zavart, hogy már nem kell vacsoráznunk.

- Odaégettük a tésztát – suttogom. Még mindig nagyon közel vagyunk egymáshoz.

- Majd rendelünk pizzát – mondta és újra az enyém ellen nyomta az ajkait.

~~~~~~~~~~~~~~
Nem mondok semmit... ez a rész most magáért beszél😏😏
💪💪🏎50 nap🏎💪💪