Nagy levegőt vettem és lenyomom a kilincset.

- Megjöttem – lépek be az ajtón.

- Szia, kicsim milyen volt a városnézés? – hallom Anya hangját. Városnézés? Apa elég jó indokot talált ki, hogy mégis miért tűntem el.

- Ő... jó volt. Igazán szép város – próbálok minél több érzelmet a hangomba vinni. Legalább hangozzak úgy, mint aki tényleg bejárta Austint és nem csak Max Verstappennel lógott.

- Kicsit meglepődtem mikor Apád mondta, hogy elengedett várost nézni. De végül is nagy vagy már, nem kellünk mindig melléd, ugye?

- Persze, Anya – sétálok a konyhába. Nagy meglepetésemre csak Anyát találom, Apát és a húgomat pedig sehol. – A többiek?

- Ó... úgy döntöttünk, hogy most mi csináljuk a vacsorát, így elmentek boltba – csicseregi miközben már a meglévő alapanyagokkal kezdett el dolgozni.

- Értem – vágok fura fejet. – Tudok valamiben segíteni?

- Csak ha szeretnél – felelte. Odaálltam Anya mellé és belekavartam a tésztába. Éppen, hogy letettem a fakanalat, megszólalt a telefonom. A kijelzőn legnagyobb meglepetésemre Ben neve villogott. El akartam utasítani a hívást, hiszen most nem a legjobb ötlet beszélgetni.

- Vedd csak fel – néz rám Anya. Idegenkedve, bár de felvettem és kihangosítottam Benjamint.

- Szia, Ben. Kihangosítottalak, ha nem baj.

- Csak nyugodtan Rosie. Mizujs?

- Megvagyok. Egészen jól érzem itt magam.

- Akkor csak nem olyan borzalmas az a futam.

- Ja, csak ne esne az eső. Veled mizu?

- Jól vagyok. Jó érzés, hogy beajánlottak a diákönkormányzat elnökének... bezzeg ezt az utolsó évben kell – Anya itt rám nézett és elkezdett tátogni valamit.

- Mond ki hangosan Anya, nem zavar.

- Szia, Benjamin.

- Jó esetét, Mrs. Cartr. Hogy tetszik lenni?

- Köszönöm Benjamin jól vagyok.

Itt érezem azt, hogy nekem már nincs szerepem a beszélgetésben, így elindultam a szobámba. Végig dőlök az ágyon és a mai napon kezdek el gondolkozni. Behunytam a szemem és Maxra gondoltam. Egyszerűen jó érzéssel tölt el, ha a közelemben van és hozzám ér.

- Hello – köszön be Apa. – Megnyugodtam mikor Anyád mondta, hogy épségbe értél haza.

- Féltettél? – mosolyogtam.

- Kicsit. Bár az, hogy ennyire boldognak látlak, sokat segít a helyzetén – vissza dőlök az ágyra és kifújom a levegőt.

- Olyan fura...

- Miért? – dől le mellém Apa.

- Olyan fura érzés mellette lenni... Apa? – haraptam be az ajkam.

- Mond kicsim? – fordult felém.

- Lenne valami, amiről beszélnünk kellene – fogom halkabbra a hangom.

- Miért érzem, úgy, hogy ennek köze van Verstappenhez?

- Mert köze van? – vágok hülye fejet.

- Na, most, már, ha elkezdted, fejezd is be... - ráncolja meg a homlokát.

- Mi... igazából nem tudom... csak jött és megtörtént... - keresem a szavakat. Nem olyan egyszerű bevallani az apádnak, hogy csókolóztál egy sráccal.

- Ugye nem csináltál semmi hülyeséget? – ül fel hirtelen.

- Nem... legalábbis, ha a csók nem számít annak... - suttogtam a mondatom végét.

- Csókolóztatok? – néz le rám Apa.

- Igen... kétszer is. Egyszer ő kezdeményezett, egyszer pedig én - motyogom. Érzem, hogy az arcomat elönti a forróság.

- Te? – lepődik meg.

- Szerelmet vallott... Mégis mit csináltam volna? – háborodok fel.

- És te is ilyen érzelmeket táplálsz? – dől vissza mellém. Hogy én mit táplálok? Na ez egy jó kérdés.

- Pont ez a fura... Én szeretem, de félek. Félek, hogy nem lesz ez egész békés kimenetelű.

- Hogy érted? – egyikünk se néz a másikra. Még a végén túl sok emlék fog kötni a plafonhoz. – Szereted vagy nem szereted?

- Nem tudom...

- Rosie ezt nem lehet, nem tudni – értetlenkedik. – Milyen érzelmekre gondolsz mikor a közel vagytok egymáshoz? Elég csak, ha ott van.

- Hogy mit érzek? – pillantottam felé. Apa válasza csak egy egyszerű bólintás volt. – Szeretem. Legalábbis úgy gondolom, hogy ez az. Csak azt nem tudom, hogy az Ő érzései is biztosak-e.

- Szerintem azok... - vágja rá egyszerűen.

- Barátnője van, Apa – ültem most én fel. – Olyan csaj van mellette, hogy én eltörpülök.

- Mégis miért?

- Gazdag, szép, autóversenyző... - a számba újra érezem a keserűséget. – És mi vagyok én? Egy átlagos lány, olyan kinézettel, ami szinte minden lánynak van alap szinten.

- És? - ül fel Ő is. – Gondolkodj... Ha azt mondod, hogy annyira átlagos vagy miért akar téged?

- Mert megunta a csillogást? – gondolok a Max kifakadására. – Vagy mert úgy érzi egyedül van? – tetszem fel Apának a teljesen jogos kérdéseimet.

- Pont ez az – csattan fel. Már amennyire lehetett, hiszen egyikünk se akarta, hogy Anya és Kathy halljon bármit is. – Egyedül van. Az egyik indok, amiért úgy gondolja, hogy szeret. Kelesz neki, hiszen vágyik valamire... a szerelemre Rosie. Rád. Arra, hogy a közelébe tudjon és érezen. Hogy az Ő ölelésébe kelj fel reggelente és bármikor ki tudja jelenteni, hogy boldog és teljes életet él. Hogy este te legyél az utolsó dolog, amit lát és reggel pedig az első.

- De van valakije... - rázom a fejem értetlenül.

- Azt hiszem ez most mellékes... Valószínűleg, azért csalja meg veled, mert te szimpatikusabb vagy. Rosie, nem kell világot dönteni a szerelemhez. Ne a nagy dolgokba keresd, néz szét a mindennapokban. A buszon, az utcán, talán még az iskolába is. Hidd el nekem, hogy az az igazi boldogság. Autóversenyző? Te meg lovas vagy – magyarázta hevesen gesztikulálva. – Rosie, ha most hagyod el fog menni és örökre elfelejt és ezzel egyikőtöknek sem teszel szívességet – a néma csend, ami beállt jól esett. Biztos vagyok benne, hogy Apa pontosan tudja mit mond és miért.

- Apa?

- Mond? – hangja nyugodt volt és határozott.

- Kaptam egy jegyet... a Torro Rosso bokszába - mondtam bizonytalanul.

- Tényleg?

- Igen, de nem ott nézem majd a versenyt.

- Bevallom, most az egyszer örülök, hogy nem Verstappen mellett döntöttél – látszott rajta, hogy megkönnyebbül. – Túlságosan feltűnő lett volna, minden szempontból.

- Szerintem is, ezért döntöttem így – mosolygok rá.

- Mikor nőttél fel ennyire Rose... - sóhajtotta. Apa gyönyörű sötétbarna, szinte már fekete szemei boldogan csillogtak, mikor megtört rajtuk a fény.

- Ha nem figyelsz, holnap már az unokáiddal fogsz játszani... - nevetek fel.

- Ahhoz még azért el kell telni egy kis időnek – Ő is a nevetés híján volt.

- Kész a vacsora – ordibált be Anya a konyhából. Fülig érő szájjal ballagtunk ki a konyhába, hogy megnézzük mégis mit sikerült összehozni Anyának és húgomnak.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Hello! Itt is van a következő rész, amiben ugyan nem szerepel Max, de elég fontos dolgok hangzanak el. Nagyon remélem, hogy tetszik nektek maga történet és az irány, ami felé elkezdett haladni😏😏

60 nap💪💪😍😍🏎🏎