- Szakítani fogok vele – törte meg a csendet Max, miközben a hotel felé haladtunk. Az egészet, úgy mondta, mintha csak magának jegyezte volna meg.

- Kivel? – nézek rá furán. Nem igazán esett le elsőnek kiről is beszél.

- Mikaelaval. Igazad van, ez így nem mehet – a szemét végig az úton tartotta. – Csak az a kérdés képes vagy-e várni Mexikó utánig. Akkor megyek haza és szerintem ott le tudunk ülni és békében szakítani.

- Nem szeretnél haragot? – kérdeztem. Végül is igaza van nem? Ki akarna egy olyan ex-et, aki amúgy ott van az autósportban, így akárhányszor találkozol vele, mindig az jut eszedbe, hogy nem békével váltatok el? Hát, én nem, az biztos.

- Nem igazán... - kezdett fészkelődni az ülésben. – A kapcsolatunk mindig is a hevességéről volt híres.

- Úgy érted, hogy... - nem igazán akarok belegondolni mit is jelent a hevesség.

- Ja, úgy is – sóhajtotta. – De az is igaz, hogy nem mindig voltunk jóban.

- Gondoltam – nézek rá. – Két heves természetű, forrófejű autóversenyző találkozásából nem hiszem, hogy jó dolgok sülnek ki.

- Honnan tudod, hogy Mikaela autóversenyző? – tapint rá a lényegre. – Nem hiszem, hogy mondtam neked ilyet. Utánanéztél igaz?

- Talán... - fészkelődtem most már én. Ha rájön, hogy nem csak a barátnőjére kerestem rá, akkor rettentően kínos helyzetben leszek.

- És jutottál valamire? – kanyarodik be a hotel parkolójába.

- Kérdésekre – nevettem fel. – Csak egyre több kérdésem lett. Komolyan megbántam, hogy rákerestem.

- Például?

- Miért pont én? – tártam szét a karomat. – Mármint érted. A jelenlegi barátnődnek bomba alakja van, szép arca, kék szemei és valószínűleg elég pénze. Erre jövök én, a lány átlagos családból, átlagos kinézettel. Miért jó ez neked?

- Mert, miért ne? – nevetett fel. – Tudod, egy idő után az ember megunja a tökéletességet és valami más után néz. Ezt teszem most én is.

- Tökéletességet?

- Igen. Ha az embereknek megemlíted a Forma 1-et, vagy valamelyik pilótáját, rá fogja vágni, hogy nekünk milyen egyszerű életünk van. Drága sportkocsik, hatalmas házak, modell barátnők. Végig járjuk a világ szinte minden szegletét és olyan helyekre jutunk el, ahova más talán soha. Úgy gondolják, hogy nem kell semmi miatt küzdenünk. Élünk, sodródunk az árral és örülünk, ha az ünnepeket végig pihenhetjük. Senki, de senki nem kérdezi meg egy-egy buli után, hogy: figyelj, egyedül leszel otthon? Nem érzed magad egyedül? Senki, érted Rosie? – hátra dől az ülésben és halkan felnevet. – Hiányzik valami stabil az életemből. Valami, amire azt tudom mondani, hogy akármi legyen, az mindig ugyanaz lesz. Tudod, mit csinál a legtöbb korombéli? Él, szerelmes lesz, tervezi a jövőjét, bulizik, új dolgokat próbál ki – most előre dől és a kezét a kormányra helyezi és ráhajtja a fejét. – És mit csinálok én? Utazok, otthagyom a sulit és olyan komoly időbeosztásom van, hogy csak, na. Nem kajálhatok csak, úgy bármit. Nem élhetem a fiatalok életét, haverokkal, barátnőkkel, nincsenek közös hétvégi lazulások. Semmi – itt elcsuklik a hangja. Némán hallgatom Max kirohanását. Nem igazán akartam ide kilyukadni, de mégis ez lett. Ugyan tényleg nem értettem mi vitte erre a döntésre, de nem akartam ide kerülni.

- Én lennék a biztos pont... - suttogtam. – Aki mindig kiáll melletted. Igaz?

- Igen. Mikaela is az volt, csak nem tudom... Elveszett a tűz kettönk közül. Mikor találkozunk és történik valami olyan... akkor az egészet úgy érzem, mintha muszáj, lenne. Az pedig csak ráadás, hogy ő is folyton utazik.

- Köztünk megvan a tűz? – kérdezem halkan.

- Miért, te nem érzed? – néz rám kétségbeesetten. Ha most azt mondanám neki, hogy nem érzek semmit, akkor mindketten tudnánk, hogy az egész elveszett és felesleg folytatni.

- De... - felelem bizonytalanul.

- Mi de? Rosie, mond, hogy nem üres érzelmeket táplálsz... - láttam rajta, hogy egyre jobban megijed.

- Hazudnák, ha azt mondanám nincs semmi Max - sóhajtom. Életem legnagyobb hibáját követem el most, de nem érdekel. Annyival könnyebb lenne utálni.

- Akkor? - értetlenkedik.

- Te vagy az első... - néztem kéken csillogó szemébe.

- Úgy érted mindenben? – hőköl hátra.

- Igen – mondtam. Az autóban most üres csend alakult ki. Mindketten az ablaktörlőt pásztáztuk és a hotel esőtől homályos alakját. Nem szólaltunk meg. Talán emésztettük az elmúlt percek hirtelen kiöntött áradatát. – Szeretlek Max – ejtettem ki ezt a két szót, úgy mintha valami különleges erő kényszerített volna rá. A testemben végigfutott a jóleső borzongás, amit a jelenléte okozott.

- Én is Rose, én is - mosolyodik el.

- Nem gondoltad volna mi? – nevettem fel.

- Őszintén? Nem. Végig azt hittem, hogy van valakid vagy legalább volt barátod - soha nem voltam az flörtölős típus, így nem is igazán kutattam pasi után. Ez most is így van.

- Nem nyert. Amúgy ha lenne, miért hagynám, hogy megcsókolj?

- Hé! Nem csak nekem lehet elcseszett kapcsolatom – röhög ki. Nekem elég Ben is. Már most látom, hogy nem lesz fényes jövőnk.

- Mennem kellene... - néztem a hotelre. – Még a végén elkezd gyanakodni a húgom.

- Csak egy húgod van? – tette a kezét a fűtésre. Kezdett lehűlni az idő.

- Igen... - nem hagyta, hogy befejezzem.

- Jó neked. Nekem kettőt is el kell néha viselnem – rázta a fejét.

- Kettőt? Én csak egyről tudtam – Victoriáról már hallottam, de fogalmam se volt arról, hogy nem csak ketten vannak.

- Egy kicsi – húzta el a száját. – Apám újraházasodott és akkor született a Blue-Jaye. Igazából tök aranyos... Szóval jöhetsz még hozzánk egy ideig gyerekekkel játszani.

- Nekem se, csak a húgom van - mondtam biztatóan.

- Tényleg? - kapta fel a fejét.

- Van egy bátyám, Nicholas. Csak már nem él velünk - sóhajtok. Mindig hiányzik a bátyám.

- Hogy érted? - vág értetlen fejet.

- Elköltözött. Úgy döntött, hogy szeretné a saját életét élni – magyaráztam meg.

- Oh... végül is egyszer azt is el kell kezdeni nem? – nevet szórakozottan. - Lassan nekem is ideje lenne a saját lábamra állni.

- Egyszer mindent el kell kezdeni - felelem kicsit furán.

- Menni akarsz igaz? – mosolyog keserűen.

- Holnap találkozunk Max – hajoltam az arcához és egy óvatos puszit adtam rá.

- Tudsz várni egy percet? – kezdett el keresgélni, majd a kezembe nyomott egy nyakba akasztós kártyát. – Ezzel be tudsz jönni a bokszba. – Ha esetleg nem bírnád, a húgodat nézz be hozzánk. Biztos vagyok benne, hogy szívesen fognak látni.

- Nem hiszem, hogy lesz időm, de köszönöm.

- Érted bármit – vigyorog. Én pedig jobbnak látom kiszállni az autóból, még mielőtt még jobban vörös lesz az arcom.

- Holnap, Max - köszönök mielőtt becsukom az ajtót.

- Holnap - int miközben az arcán még mindig hatalmas mosoly ül.

Az utat a hotel ajtajáig végig rohantam, hiszen nincs sok kedvem elázni. Mosolyogva léptem be a liftbe és nyomtam meg a megfelelő gombot. Miközben haladtam felfelé egyre komolyabb fejet vágtam. Tudom, hogy ha túlságosan jó kedvel lát Anya, akkor rá fog kérdezni, azt pedig nem szeretném. Meg akarom tartani magamnak azt a varázst, melyet ő okoz bennem.

~~~~~~~~~~~~~~~~~

Hey! Na ki cseszte el az életét? Hát persze, hogy én. Igen, engem is, mint a legtöbb velem egykorút a sírógörcs kerülgetett. Kellett nekem megnézni a javító kulcsot. A matek az gyászos lett(ráadásul ahova én készülök, ott a matek van hangsúlyban), a magyar meg... tűrhető. Szóval tegnap délutánt kint töltöttem a lovardában. Sírni nem tudtam, mert végig volt társaságom, de annyi baj legyen. 😭😭😶😶

Csak nekem hiányzik a Forma 1? De komolyan. 62 nap, kitartás emberek. 💪💪
🔝Igen az ő🔝😍😍❤️❤️