Az év első napján Sam ágyában ébredtem. Ennel jobb éjszakát életemben nem tudtam volna elképzelni se.
Sam nem volt az ágyban, a szobában sem, az erkélyen állt és dohányzott. Talán megérezte, hogy az üveg ajtón keresztül nézem mert elnyomta a cigijét és bejöt. Nem tudtam mit mondjak. De ő sem. Csak egymásra néztünk néma csöndben. Majd beült mellém az ágyba. Még mindig ruha nélkül voltam, az éjszaka egyből elaludtunk utána. Csupán csak egy pléd volt rajtam.

-Megbántad?-szólalt meg ő először. Meglepett.

-Dehogy bántam. Elképesztő volt.-mintha csak valami hatalmas teher hullott volna le a válláról.

-Úgy aggódtam, hogy megbánod mert csak a pia miatt akartad az este. Vagy, hogy megint nem emlékszel.

-Sammy, az nem a pia volt.-simítottam meg az arcát.-Akartam. Akartalak.

Közelebb jött hozzám és átölelt.

-És most mi lesz?-kérdezte félénken. Sosem volt még ilyen.

-Hogy érted?

-Velünk. Állandóan azt nyomatjuk legjobb barátok vagyunk, hogy milyen fontos a barátságunk. Most őszintén megijedtem. Beteg vagyok, nem akarok a terhedre sem lenni. De elveszíteni sem akarlak.-alig hallottam amit mondott olyan halkan mondta.

-Csak a barátom szeretnél maradni?-nyeltem nagyot. Fájt volna ha ezt akarja.

-Kicsi Celeste.- engedett el majd mélyen a szemembe nézett.-Emlékszel mikor azt mondtam egész tizedikben szerelmes voltam beléd?-bólintottam.-Nem múlt el. Soha. Szerelmes voltam akkor, és most is. 3 éve vagyok szerelmes beléd. Sosem tudtam rád barátként tekinteni.-szinte már könnyes volt a szeme.

-Sammy.-suttogtam.

-Hmm?

-Szeretlek.

-Szeretsz?-lepődött meg.-Mint barát?

-Nem. Én teljesen oda vagyok érted.

*** fél évvel ezelőtt Sam szemszögéből ***

Mindjárt nyári szünet és bármennyire is gyűlölöm ezt a fost, nem akarom, hogy tanév vége legyen. Mert akkor ismét nem látom azt a kis szöszi szépséget. Már két éve halálosan bele estem Celeste Williamsbe. Hogy miért? Soha nem láttam vagányabb lányt nála.
Ezeken gondolkodtam francia óra közepén. Adta az ég, hogy összevont óráink legyenek az évfolyamban az idegen nyelveknél. Adta az ég? Francokat. Vagyis inkább francokat abba, hogy elém ültették ezt a kis szöszit tizedik elején. Megőrjít. Az pedig még jobban, hogy soha rám se néz. Mintha nem léteznék. Pedig nagyon is létezek. Ezt bárki megmondhatja a suliban, mert állandóan engem les mindenki mióta bevertem az egyik srác képét, és ezt a szokásom azóta se hagytam abba. Aki felbasz, pofán verem. Ez ennyi. Az élet engem már kurvára pofán baszott mikor rákos lettem. Az a minimum, hogy aki baszakszik velem, felkenem a falra.

Az óráról kicsöngettek én pedig úgy döntöttem ma újra megpróbálom Celestet megszólítani. Rohadtul szánalmasnak érzem magam. Sosem volt még problémám a nőkkel. Volt már néhány kalandom. De ez a lány.. még ha észre is venne. Jason állandóan konkrétan  a seggében van. Most is, mint mindig, kicsöngőkor már az ajtóban várta őt. Mint egy kibaszott testőr. Senkit se enged a közelébe. És mintha Celestnenek ez jó is lenne így, észre sem akarja venni, hogy mindenkit eltakarít Jason az útból és csak magának akarja őt. Meg van a kis megszokott társaságuk, de ők szinte össze vannak nőve.

Celeste szinte szaladt Jasonhöz. Felálltam a padból de ma ez az én szerencse napom. Itt hagyta az asztalon a tolltartóját. Felvettem és elindultam utánuk. Kis rózaszín. Jesszusom. Úgy érzem magam mint egy kibaszott óvodás. A folyosón álltak a szekrényeiknél, mert Celeste éppen bepörögve pakolta át a könyveit a táskájába.

-Celeste.-szólítottam meg. De meg se fordult. Mintha levegő lennék.

-Jay intézd már.-ennél mondjuk többet vártam.

-Igen, Henry?-vonta fel a fél szemöldökét Jason.

-Csak ott hagyta a tolltartóját.-adtam oda Jason kezébe.

-Le kellett volna nyúlnod hátha van benne valami, az jellemzőbb rád.-rázta a fejét és bedobta a kis rózsaszín tolltartót Celeste táskájába.

***      ***

A nappaliban ültem és mindent próbáltam elhadarni a családommak. Persze az éjszakát nem.. De a fellépést, és, hogy Sammel szeretjük egymást és mi a helyzet.. nehezen küzdöttem meg vele, hogy megértsenek.

-Tetszik ez a fiú nekem. Hívd át vacsorára.-győzködött nagyi. Anyuékra néztem.

-Figyelj Cel, komoly felelősséget vállalsz ezzel. Sam beteg. Sosem tudni, hogy mikor gyógyul meg, persze ha meggyógyul. De bevallom eléggé imponált mikor eltörte Austin orrát, helyettem is adott neki.-mondta apa. Szóval áldását adta.-Samantha?-anyu combjára tette a kezét.

-Én kedvelem. Nagyon illik hozzád. És nem csak zeneileg. Az pedig kétségtelen, hogy bármit megtenne érted.-ebben igaza volt.

Tehát írtam Samnek, hogy jöjjön át nyolcra és vacsorázzon nálunk így, hogy a szilveszter óta nem találkoztunk, mert Thomas családjánál voltak, most pedig hatodika van. Izgultam. Nagyon. Persze a múltkor bemutatkozott a családomnak mikor vacsorazni vitt, de ez más. A szekrény előtt gondolkodtam, mit vegyek fel. Kivettem a barna nadrágom és felvettem volna. Itt a volnán a hangsúly, ugyanis megakadt a combomnál. Eddig még jó volt. Biztos a szárítógépben összement. Két újabb nadrág felpróbálás utan rá kellett jönnöm, hogy nem a szárítógép a hibás, hanem híztam. És eddig fel sem tűnt mert egész ünnepek alatt melegítőben vagy leggingsben voltam. Talán nem tett túl jót, hogy az egész téli szünetet átzabáltam konkrétan. Ahogy a tükörben nézegettem magam, szinte rosszul lettem magamtól. Világ életemben vékony voltam, hiába ettem. Na nem azt mondom, hogy híztam két hét alatt vagy húsz kilót és most mollett lettem, szimplán rakodott néhány plusz rám. Vastagabb lett a combom, a fenekem nagyobb meg természetesen nem a mesékben vagyunk, a hasamon is látszott. De attól még nem esett jól a lelkemnek, hogy kihíztam a farmerjeim. Nem tudtam sírjak vagy nevessek ezen. Szóval végül egy fekete leggingset vettem fel egy bő kötött pulóverrel.

Már alig vártam, hogy Sam megérkezzen. A nappaliból figyeltem, hogy mikor jön. Két perc után nagyi is csatlakozott és már ketten leskelődtünk.

-Édes istenem, mint két nyugger.-hallottam meg anyut mögűlünk.

-Igazából fater is leskelődik, csak fentről.-jött le Carlos az emeletről.

-Robert!! Lefelé!.-kiabált anyu apának.

Nem sokkal később Sam leparkolt a ház elé, én pedig szinte rohantam ajtót nyitni. Szokásos fekete szerelésben volt, de mint mindig nagyon jól állt neki. Köszönés kép csak átölelt, olyan szorosan, mintha hetek óta nem látott volna, nem pedig napok óta.

A vacsora hihetelenül jó hangulatban telt. Apával rengeteg közös témájuk volt. Egész este mondanom sem kell, kissé feszengtem, persze nem Sam miatt. Amiatt, hogy híztam. Pláne, hogy kis hasam lett miután ettem, nem látszott a pulcsitól de én éreztem. De ez normális, nem? Minden nő kellemetlenül érzi magát ilyenkor. Senki se beszél erről lelkileg milyen rossz, pedig mindenki utálja azt is ha fel van puffadva a hasa menzeszkor.

-Maradsz éjszakára, ugye Sam?-kérdezte anyu.

-Ha nem gond.-dörzsölte meg a tarkóját Sam. Persze anyu nem azért kérdezte, 18 éves leszek és a szüleim sose voltak szigorúak velem, de mindig őszintének kellett lennem.

Anyuék és nagyi elvonultak a szobájukba, Carlos pedig lelépett haverokhoz. Mi is felmentünk a szobába.

-Tök jó meleg van nálatok-ült az ágyamra Sam.

-Apa mindig feltekeri a termosztátot éjjelre.-rántottam meg a vállam.

Felém nyújtotta a kezét, jelezve, hogy menjek oda. Megálltam a lábai közt és átöleltem. Imádtam az illatát.

-Hiányoztál.-morogta a hajamba.

-Te is nagyon.

A hátam kezdte simogatni, majd benyúlt a pulcsim alá és a csípőm fele vette az irányt a keze.

-Ne.-engedtem el.

-Mi a baj?-nézett a szemembe.-Nem azt akartam. Csak tényleg hiányoztál és csak simogattalak.-kezdett mentegetőzni. Azt hitte nem akarok újra lefeküdni vele. Összezavarodott.

-Nem azzal van a baj.-ültem le mellé.

-Akkor mi? Látom van valami.

-Nem, semmi olyan.-legyintettem.

-Kicsi Celeste.-az államnál fogva maga felé fordította az arcom.-Mond el.

-Ki fogsz nevetni.

-Miért nevetnélek ki?

-Csúnya vagyok.-közöltem.

-Maximum hülye.-forgatta a szemét.-Vedd már le ezt a hülye pulcsit vagy 22 fok van bent.

-Nem.

-De.

-Nem.

És nem kellett több, felállt és fél másodperc alatt lekapta rólam. Én pedig egyből takargatni kezdtem magam a kezemmel.

-Mi van veled? Láttalak már ruha nélkül is, nem hogy trikóban.-rökönyödött meg.

-De nem így.

-Hogy?-sóhajtott.

-Úgy hogy híztam vagy öt kilót míg nem láttál.

Kész vége itt kitört belőle a nevetés és befeküdt az ágyba, szinte már visított. Én nem nevettem. Rám nézett és látta, hogy tényleg rosszul esik.

-Na gyere ülj az ölembe had nézzelek szépségem.-húzott oda magához.

Ő az ágyon feküdt én pedig rajta ültem. Igyekezett nem nevetni újra.

-Kis pocakom van.-mutattam neki. Rájöttem, hogy semmi szégyellni valóm nincs, pláne nem érdekli különösebben. Nem tudom miért csináltam ilyen kislányos drámát belőle. Ő Sam, soha nem ítélkezne felettem.

-Aranyos.-simogatta meg.-Tudod, hogy elképesztően gyönyörű vagy, ugye? Tökéletes vagy.-lehajoltam hozzá és megcsókoltam.

-Te viszont megint fogytál.-húztam fel a pólóját.

-Nem vagyok jó formában tudom. Ahogy a legjobban sem.-vallotta be.

-Fáj valamid? Rosszul vagy?-szálltam le róla és inkább mellé feküdtem.

-Csak szimplán a gyógyszerek. Nem érzem, hogy segítenének.-szomorú lett. Végigsimítottam az arcán. Nincs jól én pedig csak magammal meg azzal foglalatoskodtam, hogy hogy nézek ki.