Összezavart az egész helyzet.

-Mennem kell.-kikeltem az ágyból és ezúttal nem kért meg újra, hogy maradjak.

-Ha kiengednek, meghívlak vacsizni a klubba. Eljössz velem?

-Hívj fel Sammy ha otthon vagy.-és ott hagytam.

Túlságosan esemény dús volt ez a nap. Millió érzelem. Egyszerűen megkönnyebbültem mikor hazaértem és lefeküdtem aludni.

Másnap 11 körül morcosan, melegítőben botorkaltam le a földszintre.

-Jó reggelt kincsem. Mikor értél haza? Megakartalak várni, de elaudtam a kanapén.-köszönt anya mikor odaértem hozzá a konyhába.

-Szeretlek.-öleltem meg.

-Én is szeretlek, de most tiszta liszt lett a te ruhád is.-engedett el.

-És tényleg.-néztem le nevetve a felsőmre.-Most zavarlak?-valami tésztát gyúrt.

-Dehogy kicsim. Főzök egy kávét, te pedig mesélj nekem.-levette a kis kötényét és feltett egy kávét.-Carlos csak annyit mondott, hogy sírtál és elmentél valamerre. Nem akartalak hívogatni, mert tudom, hogy már nem vagy gyerek. Mellesleg hülye kisöcséd állandóan kivette a telefont a kezemből mikor írni akartam.-morgolódott.

-Nem volt túl vidám napom tegnap.

-Austin nem volt otthon?-kérdezte.

-Ó, dehogynem. És nem volt magányos.-ültem le fel a pultra.

-Ezt hogy érted?-vett le nekem egy bögrét.

-Maradjunk annyiban, hogy egy lánnyal volt, ruha nélkül.-sóhajtottam.

-Micsoda??-dülledtek ki a szemei.

-Nekem is hihetetlennek tűnt.

-Az a kis rohadék. Csak jöjjön meg apád, nem ússza meg az a gyerek szárazon. Rohadt kis pöcs. Befogadjuk szinte a családba, etetjük, itatjuk és képes félrekúrni.-igaza van. Ezzel nem csak velem volt tiszteletlen, hanem a családommal.

-Megtudnám ölni.

-Én főleg. Két cukorral iszod, ugye?-öntötte ki a kávét nekem.

-Ma feketén, keserűen kérem, pont mint a kedvem.

-Rohadék a gyerek de azért nincs vége a világnak.-tette csípőre a kezét.

-Őszintén ő most a legkisebb gondom.-vettem el a bögrém.-Tegnap meglátogattam Samet a kórházban.

-Sam? A balhés gyerek?-támaszkodott meg mellettem a pultom.

-Igen. Kemoterápiára jár. Nagyon nincs jól. Bent tartják már hetek óta megfigyelésen. Anya, olyan szörnyű ember vagyok, fogalmam nem volt róla, hogy beteg.-a lábaimat figyeltem. Nehéz erről beszélnem.

-Nagyon sajnalom szívem. De nem biztos, hogy hibás vagy ebben.-elkezdte simogatni a hátam nyugtatásként.

-De úgy érzem igen. Sam nagyon jó barátom volt az elmúlt időszakban. Mellettem volt mindig. Vagyis. Barátom...nem tudom.

-Ha melletted volt a barátod, nem?

-Azt hiszem több mint a barátom.-vallottam be.

-Én meg azt hiszem többet kéne beszélgetünk. Kezdem elveszteni a fonalat.

Egymásra néztünk és elkezdtünk nevetni. Már rég rossz ha ő sem tud követni.

-Ilyen vidáman vártok, lányok?-jelent meg nagyi.

-Anyu! Csak tudnám 75 évesen hogy tudsz így lopakodni.-meredt rá anyám.

-Szia, nagyi.-ugrottam le a pultról köszönni neki.

-Túl vékony vagy. Egyél többet.-csípkodott meg.

-Ne zaklasd a gyereket.-adott két puszit neki anyám.

-Mi ez a két bőrönd. Beköltözöl?-nézetem a háta mögé.

-Igen.-fordult hátra büszkén a csomagjaihoz.

-Nem viccel?-néztem anyára.

-Nem. Ideiglenesen itt fog lakni nálunk míg nem sikerül eladni a házát és venni egyet itt a környéken. Nem tudunk mindig órákat kocsikázni ha megfájdul a háta és segítség kell.

-De ha átversz és öregek otthonába teszel, a testvéred lesz a kedvenc gyerekem.-vágta oda neki.

***

Karácsony második napja volt. Együtt ültünk a családdal a tévé előtt, amikor csöngettek.

-Várunk valakit?-kérdezte anyu. Mindenki megrázta a fejét.

Apa felkászálódott a kanapéról és megindult ajtót nyitni. Csak hangfoszlányokat hallottunk, nem tudtam ki jött és nem is igazán érdekelt.

-Gyere csak, itt vagyunk mind.-ezt már hallottam és megindult a váratlan vendéggel a nappaliba a léptek alapján. Mégis kit invitál be ilyenkor apu? Jó ég. Én továbbra is a tévét bámultam a földön ülve, mögöttem nagyi pedig a hajamat akarta minden áron befonni.

-Cels, hozzád jöttek.-értek be.

Felnéztem. Sam volt az. Fekete szakadt farmert viselt, fekete pólóval és bőrkabáttal. A betegségtől a szokottabbnal is megfáradtabb tekintete volt, mégis jól nézett ki. Én meg ott ültem kinyúlt melegítőben.

-Hát te?-pattantam fel mielőtt bárki köszönhetett volna neki.

-Várj egy kicsit.-és kikerült.-Sam Henry-nyújtotta a kezét anya felé.

Ott álltam idegesen és végignéztem, ahogy bemutatkozik anyának és nagyinak, Carlost már ismerte. De persze nagyi az nagyi, tehát lerántotta maga mellé a kanapéra.

-Tehát jársz az unokámmal?-kezdett bele nagyi.

-Anyu!-szólt rá anya.-Mi járatban nálunk?-kérdezett rá helyettem.

-Az az igazság, hogy ma már csomószor hívtam Celestet, de nem vette fel. Megígértem neki ha hazajövök elviszem vacsorázni, elvégre ő a legjobb barátom és már rég beszélgettünk.-ezzel több kérdésre is választ adott a családomnak.

-Oh, bakker. A telómat fent hagytam töltőn.-jutott eszembe.

-Semmi gond. Tehát ha nem probléma elvinném Celestet egy pár órára.-nézett apámra.

-Hogy lenne már probléma.-legyintett apu. Aztán visszahuppant a fotelébe.

-Akkor, asszem átöltözök.-dörzsöltem meg a tarkómat. Döntöttek helyettem.

Egy fekete farmert és egy kicsit mélyebben dekoltált barna felsőt vettem fel, arra pedig a barna szövetkabátom. Belebújtam a cipőmbe és leindultam. A hajamat hagytam és nem sminkeltem. Így is siettem, hogy ne amortizálja le Samet a családom. De amikor leértem ő meglepően jól érezte magát és nagyival beszélgetett. Pedig nagyi aztán fel tud tenni húzós kérdéseket.

-Mehetünk.-álltam meg mellettük.

Sam vigyorogva kelt fel a kanapéról.

-Örültem a találkozásnak.-nézett a szüleimre.

-Ne hozd haza időben.-nevetett anya.

Apára néztem. Csak annyit mondott érezzük jól magunkat. Meglepő.

Alig léptünk ki a házból Sam magához ölelt. Visszaöleltem. Hiányzott. De nagyon.

-Megcsípkedett a nagyid.-ült be röhögve a kocsiba. Én is beültem az anyós ülésre.

-Hát szokj hozzá. Engem ma csak négyszer csípett meg.-röhögtem én is.

-Hoztam neked valamit.-hátrahajolt és kivett egy ajándékzacskót a hátsó ülésről.

-Sam, nem kellett volna.

-Ez csak egy apróság.-a kezembe adta az ajándékot én pedig belekukkantottam. Egy gyönyörű sötétbarna sapka és sál volt benne. Tudta, hogy a kedvenc színem. Hát persze. Hiszen jelenleg is barna felső és kabát van rajtam. Oda figyelt rám.

-Nagyon köszönöm.-egy hatalmas puszit nyomtam az arcára.

Egész úton szorongattam az ajándékom, a sálat fel is vettem. Imádtam. És az ajándékom is.

***

A lenti titkos klubba mentünk. Szinte senki nem volt lent. Andre csak intett és kacsintott. Persze, ő ezek szerint tudta, hogy jövünk. Leakartam venni a kabátom, de Sam beelőzött és segített. Még a széket is kihúzta nekem.

-Csinos vagy nagyon.-Ma nagyon udvarias.-bár ha nem haragszol az új sáladat a hátadra terítem, mégsincs annyira meleg.

-Más vagy ma.-leült velem szembe.

-Ma ünneplünk kicsi Celeste.

-Mit ünneplünk?-örültem, hogy boldog.

-Nincs több kemó. Csak gyógyszer. Rendben leszek.

-Ez a legjobb ajándék nekem.-megfogtam a kezét.

Legszívesebben a nyakába ugrottam volna és megcsókoltam volna. De pár napja elég erős elhatározottsággal közölte velem, semmi nem lehet köztünk. Elfogadtam. De azt hiszem a moteles estén elindított bennem egy lavinát, és nincs megállás. Amióta visszajött az este emléke csak Sammel akarok lenni.

-Nem Celeste. Itt az ajándék te vagy. Te vagy a legjobb barátom és nem akarom, hogy bármi miatt ez tönkre menjen.-ezzel elrontotta a varázst és visszarántott a valóságba.

-Szeretlek Sam. Köszönöm a barátságod. Tényleg sokat jelent.-kissé megmerevedett, aztán picit megrázta a fejét és elengedte a kezemet.

-Pizzát süttettem nekünk előre megbeszéltem Andreval. Tudom, hogy imádsz enni.-vágott más témába.

-Sammy, jól ismersz.