Anya az egész házat felforgatta. Sürgött forgott azt akarta minden tokeletes legyen mire a nagyi megérkezik holnap. Csak a szokásos. Látta rajtam, hogy már nem bírom idegekkel, hogy tizedjére játssza le az Wham! karácsonyi dalát.

-Ugorj át Austinhoz kicsit, nem muszáj végig itt ülnöd.-nézett rám miközben valami tésztát gyúrt.

-Nem beszéltünk ma még. Lehet nincs is itthon.-néztem ki az ablakunkon át a házukra.

-Nézz át, ha nincs otthon vagy dolga van, vissza jössz. Nem a világ végére mész.-mosolygott.-Ja és szólj neki, hogy holnap este vacsora után jöjjenek át meginni valamit.

-Okéés, akkor átmentem.-vettem fel a kabátom és belebújtam egy cipőbe.

Kopogtam de nem nyitott senki ajtót. Az ablakból láttam, hogy ég a lámpa, szóval beengedtem magamat. Gondolom az anyukájáék még dolgoznak. Levettem a cipőmet és láttam, hogy Austin kabátja fel volt akasztva a fogasra, tehát biztosan itthon volt. Hatalmas mosollyal az arcomon siettem fel az emeletre, az unalomtól való megmentőmhöz. Ahogy benyitottam a szobájába a mosoly le is fagyott az arcomról. Austin ölében egy ismeretlen meztelen barna hajú lány ült.

-Celeste. Ez nem az aminek látszik.-lökte le magáról.

-Persze. Sose az. Bökd még ki mellé, hogy megtudod magyarazni.-förmedtem rá. Hihetetlenül dühös és szomorú voltam. Rájuk csaptam az ajtót és amilyen gyorsan csak tudtam, próbáltam volna lelépni ha nem jön utánam egy szál kisgatyában.

-Várj már. Beszéljük meg.-fogta meg a karom az ajtóban. Erősebben a kelleténél.

-Mit akarsz megbeszélni? Mióta tart?!-kiabáltam dühösen.

-Pár hete. De ez semmi csak szex.-félvállról lökte oda nekem.

-A szex neked semmi?? Ő a kis plusz edzésed, mi? Ennyire szar nem vagyok, hogy kelljen mellém valaki.

-De, az ágyban rohadtul szar vagy.-itt szakadt el nálam a cérna. Kirántottam a karom a szorításából és egy hatalmas pofont adtam neki.

-Rohadj meg.-átfutottam a házunkhoz, és pont akkor parkolt le Carlos az autónkkal.

-Minden oké?-szállt ki a kocsiból.

-Nem. Állj arrébb.-löktem el kicsit az ajtótól, hogy betudjak ülni.

-Cel, hova mész?-nem engedte, hogy becsukjam az ajtót.

-Carlos, engedj elmenni. Majd elmondok mindent.-töröltem le a kabát újjammal a könnyeimet.

-Óvatosan vezess.-Mélyen a szemembe nézett, hogy biztos legyen benne, hogy odafigyelek.

Megígértem neki, már amennyi szót kitudtam nyögni bőgés nélkül. De megértette és hagyott elmenni. Nem voltam szomorú csak dühös. Nem lehetek szomorú valaki miatt akit nem szeretek. Nem szeretem. Nem akartam mást csak, hogy Sammel beszélhessek.

Thomas engedett be.

-Ezer éve nem láttalak. Gyere be.-örült meg nekem.

-Sam?-csak ennyit kérdeztem.

-Nincs itthon.

-Oh. Értem. Akkor....nem is zavarnék. Örültem, hogy láttalak. Csak szólj neki, hogy itt jártam.-próbáltam visszamosolyogni de nem igazán ment.

-Baj van?

-Csak nagyon beszélni akartam vele.-sóhajtottam.

-Menj be hozzá.-mondta.

-Hova?

-A kórházba.

-Mi? Történt vele valami? Jól van?-ijedtem meg.

-Kezelésen van csak szokásosan.-miért ilyen nyugodt???

-Kezelésen? Milyen kezelésen??-félelmet, ijedtséget éreztem. Azt hittem mindjárt összeesek.

-Hogy érted, hogy milyenen?-zavarodott össze. Én még zavarosabb arccal néztem vissza rá.-Sam beteg. Majdnem egy éve. Kemóra jár. Nem tudtad?-döbbent meg.

-Én..nem.-el is felejtettem mindent amit Austin tett velem, csak Samre tudtam gondolni.

-Sajnálom, hogy nem mondta el. Azt hittem már kibékültetek így, hogy jönnek az ünnepek.

-Nem..

Nagyon szégyelltem magam. Nem drogozott. Beteg. És nem hagytam neki, hogy elmondja, én csak kiabáltam vele, valamiért, ami nem is volt igaz. Bármit megadtam, volna ha visszamehettem volna az időben, hogy mellette legyek.

Nem volt kérdés, hogy bemegyek e hozzá. Amióta barátok vagyunk el kellett volna kisérnem minden egyes alkalommal. Önző voltam. Nem figyeltem oda rá. Szörnyű barát vagyok. Csak magammal törődtem.

A kórházi szobája elött utoljára vettem egy nagy levegőt és beléptem. Féltem, hogy annyira haragszik rám, hogy egyből elküld.

-Szia.-álltam meg az ajtóban. Az ágyban ült, amikor meglátott nem tudtam semmi érzelmet leolvasni az arcáról.

-Ott fogsz állni végig, vagy idejössz megölelni?

Leültem az ágya szélére és szorosan magamhoz öleltem.

-Nem tudtam Sam.-potyogtak újra a könnyeim.

-Tudom kicsi Celeste.-engedett el.

Vékony volt, és pici tüsis haja. Rosszul nézett ki.

-Neharagudj rám. Nem vettem belőle észre semmit.-csalódtam magamban.

-Mert nem akartam, hogy észrevedd. De jól vagyok.

-Nem úgy látom.-néztem végig rajta.

-Igazából miért kerestél meg ennyi idő után? Apa felhívott, hogy teljesen szétcsúszva estél be hozzánk és elindultál be hozzám.

-Austin miatt..

-Talán abbahagyta a fasz viselkedését és elfogadta, hogy létezek?-forgatta a szemét.

-Nem. Nem vagyunk már együtt. Igazad volt vele kapcsolatban. Sajnálom, hogy nem hallgattam rád.

-Egyszerűen nem tudom felfogni az ilyen srácokat. Megkapnak egy tökéletes gyönyörű nőt és elbasszák.-hitetlenkedett.

Nem feszegettük tovább ezt a témát. De láttam, hogy örül neki. És igazából én is. Hányni tudnék Austintól.

Nagyon sokáig beszélgettünk Sammel. Mindenről. Elmondott nekem mindent. Ha egy valamiben biztos vagyok, az az, hogy mellette leszek, nem lesz több vita. Nem fogom hagyni, hogy egyedül csinálja végig. Sokkal jobban aggódok érte mint eddig bárkiért.

-Lassan mennem kéne. Szerintem már rég nincs látogatási idő.-néztem a telómra. Este 11 volt.

-Maradj még egy kicsit.-Nem tudtam nemet mondani.

-Akkor adj egy kis helyet magad mellett mert kitörik a derekam ebben a székben.-nyújtózkodtam.

-Nincs sok hely de majd összebújúnk.-nevetett, én meg befeküdtem mellé.

-Úgyis mindig úgy aludtunk.-rántottam meg a vállam.

Egymással szembe fordultunk és néztük egymást. De ja vu érzésem volt. És eszembe jutott az az este. Villám csapás szerűen. El sem tudom képzelni mennyire fájhatott neki mikor felkeltünk és én nem emlékeztem semmire. Percekig csak néztem és a történteken gondolkodtam. Nem lettem volna szívesebben massal. Tudtam, hogy az, hogy most itt fekszek vele, ennél jobb nem lehet semmi. Itt volt végig elöttem. Évek óta. És azóta mióta mellém ült. Vele kellett volna lennem az első perctől kezdve. Sam már majdnem elaludt olyan sokáig gondolkodtam.

-Sam.-suttogtam.

-Hmm?

-Megcsókolhatlak újra?-kinyitotta a szemét a kérdés hallatán.

-Újra?

-Ki jár neked egy rendes csók a moteles után.

-Tehát emlékszel?- Bólintottam.- nem csókolhatsz meg újra.-simította meg az arcomat.

-Oh akkor. Bocsánat. Felejtsd el.-nem értettem a helyzetet.

-Semmi baj. De mi csak barátok vagyunk, semmi több.