-Celeste!-ugrott rám az öcsém, ébresztés gyanánt, amit nem tartottam túl nagy poénnak, vele ellentétben.

Finoman arrébb löktem és feltápászkodtam az ágyamról. Még mindig túlzottan gyenge voltam.

Amióta megtörtént az eset egyetlen rendes mondatot sem bírtam kinyögni, vagy rendesen viselkedni. És azóta az öcsém folyton próbál jó kedvre deríteni, csak sajnos még nem jött össze neki. De azért örülök, hogy Carlos nem adja fel. Máskor egy ilyen ébresztés után röhögni, majd verekedni kezdtünk volna. De most más idők járnak.

-Figyelj, a kedvedért akár én kicsi pónimos pólóba is mehetek suliba, ha azon nevetnél.-ajánlotta fel.

Kedvesen megpaskoltam az arcát, majd a fejemet rázva kitereltem a szobámból, hogy áttudjak öltözni. A szekrényemet kinyitva nem sokat válogattam a ruhák közt. Kivettem egy szürke leggingset és egy sötét pólót, amiket egyből fel is vettem. Még magamra kaptam a fekete belebújós pulcsimat és bakancsomat aztán már indulhattam is le a konyhába.

-Kislányom! Hogy nézel ki? Tényleg így akarsz suliba menni? Egyáltalán fésülködtél te?-méregetett anyu.

Megrántottam a vállamat, jelezve, hogy leszarom.

Egy hónapja nem voltam suliban. Semmi kedvem nem volt visszamenni. Igaz, a tanárokkal meg van beszélve, hogy hagyjanak békén, akkor sem lesz olyan mint régen. Már nem lesz ott Jason, hogy támogasson.

-Reggelit?-dobott felém apa egy almát.

Természetesen nem kaptam el. Így csak szótlanul a fájó pontot néztem a vállamon, ahol eltalált. Lepillantottam a földre és teljes erőmből belerúgtam az almába, ami hatalmas csattanással vágódott neki az asztalnak. Hátatfordítottam a családomnak, majd az ajtófélfába kezdtem el verni a fejem, hátha felébredek ebből a rémálomból.

-Ez napról-napra rosszabb lesz Robert!-rémült meg anyu.

-Idővel kigyógyul ebből az állapotból. Adjatok neki egy kis időt.-biztosította őket Carlos.

Bárcsak igaza lenne!

-Gyere szépen, hagyd ezt abba! Menjünk iskolába.-rángatott el az öcsém.

Mérhetetlenül büszke vagyok rá, még ha ezt nem is mutatom ki. Tizenöt évesen hatalmas akaraterő és kitartás van benne. Egyszer még meghálálom mindazt, amit értem tett.

Felkaptam a hátamra az ajtó mellől a táskámat és követtem Carlost.

-Sziasztok! Legyen szép napotok!-kiáltottak utánnunk a szüleink, mielőtt kiléptünk volna a bejárati ajtón.

-Akkor buszozzunk.-sóhajtott Carlos és elindult a megálló felé, mire a pólójánál fogva visszarántottam, majd a garázsra mutattam.-Nem, nem és nem Celeste! Nem megyünk motorral!-anyáskodott.

De én mit sem foglalkozva a garázshoz léptem és kinyitottam az ajtaját. Nem szaroztam, kitoltam a motoromat a házunk elé és ráültem. Carlos vette az adást, és rájött, komolyan gondoltam, így ő is így tett.

-Istenem, ne hagyd, hogy bajunk essen!-motyogta, miközben becsukta a garázsajtót.

Fiatal korunk óta motoroztunk, főleg én, úgyhogy biztosabbnak éreztem, ha ezzel megyünk és nem kocsival mivel csak fél éve van jogsim.

Felvettük a sisakjainkat, majd gázt adtunk és már el is tűntünk otthonról. Csak úgy száguldottunk az utakon. Semmi nem érdekelt minket, csak mentünk.

-Ez király volt!-vidult Carlos, mikor odaértünk a sulihoz.

Miután lezártuk a motorokat, feltettem a kapucnimat a fejemre, hogy még véletlenül se ismerjenek fel. Az öcsém egy tapodtat sem mozdult mellőlem, egészen az osztálytermemig kísért.

-Ne csinálj hülyeséget, oke?-ölelt meg.

Feltartottam a hüvelykujjamat, majd beléptem a terembe. Amíg a helyemre nem értem, éreztem magamon a tekinteteket. Bevallom, idegesített. Nem tartottam különösebben rossz kapcsolatot az osztálytársaimmal, de most semmi szükségem nem volt a sajnálkozó tekintetekre. Hiszen, azt sem tudják mi történt!

Kipakoltam a törifelszerelésemet az asztalra és vártam. A leghátsó padsorban ültem az ablak mellett, és eszem ágában sem volt máshová ülni. Felhúztam a lábamat a székre és átkaroltam őket, de még így sem éreztem biztonságban magamat.

A csengetés után röhögcsélve vonultak be a többiek. Örülök, hogy nekik legalább jó kedvük volt.

-Jó reggelt gyerekek!-hallottam meg az ofőnk hangját.-Fontos bejelentenivalóm van.-kezdte.-Sam Henry osztályában komoly problémák adódtak, úgyhogy az igazgatónő úgy döntött áthelyzi hozzátok. Szóval fogadjátok sok szeretettel volt évfolyamtársatokat köreinkben!-mondta izgatotottan.

Igazából ez sem érdekelt. Nem éppen ismertem az évfolyamtársaimat, hogy tudjam ki is ez, és kedvem sem volt kideríteni.

-Foglalj valahol helyet Sam, mint látod elég sok szabad helyünk van.-csak három volt. A gyík Thomas mellett, Sarah mellett, és...már mellettem is.

-Leülhetek melléd?-hallottam meg előlem egy mély, rekedtes hangot. Szóval Sarah mellé ült. Végre békén fog hagyni a csaj! Egy meleg tenyeret éreztem meg a vállamon, amitől ijedtemben majdnem leestem a székről.

-Öhmm...inkább ülj máshová Sam. Azt...nem igazán ajánlom.-motyogta az ofő.

-Azért én mégiscsak ide ülök.-mondta a srác és hallottam, hogy kihúzza a mellettem lévő széket és leül.

-Haladjunk gyerekek. A második világháború nem tanítja meg magát egyedül. Szóval a második vilagháború...-kezdett bele a magyarázásba. Imadtam az ofőt, de baromi unalmasak voltak a töri órái.

-Hogy hívnak?-kérdezte.

Kár, hogy egy hang sem jött ki a torkomon. Bár lehet, hogy akkor sem árultam volna el.

-Jól vagy? Miért remegsz?-suttogta. Csak megráztam a fejem.

Aztán eszembe jutott Jason. Nem rég még ő ült itt. És nem ez a srác.

-Félsz valamitől?-hajolt közelebb, mire bólintottam.-Mitől?-kérdezte furán.

Elővettem egy lapot és ráfirkantottam, hogy Az élettől.

-Ezért nem beszélsz? Mert félsz?-tudakolta.

Nem értettem miért nyílok meg pont előtte. De abban a pillanatban mindegy volt.

Nem megy. Már nem.-firkantottam újra.

-Miért nem?-döbbent meg.

Túl sok olyan dolog történt, aminek nem kellet volna megtörténnie. De megtörtént. Az én hibámból.-vallottam be.

-Mit is mondtál? Hogy hívnak?-mintha értette volna mi történik velem.

Celeste.

-Az a Celeste? Celeste Williams? A mosolygós, cuki lány?-kérdezte hevesen.

Igen. De csak voltam olyan.-sóhajtottam.

-Nézz rám!-nem fordultam felé.-Nézz a szemembe!-fordította maga felé a fejemet. Az érintésbe megborzongtam.-Ez nem lehet igaz! Mi történt veled kicsi Celeste?-simította meg az arcomat.

Sam...borzasztóan helyes srác volt. Fogalmam nem volt, miért velem foglalkozott. Jobban megnéztem magamnak. Nem az a fajta szép fiú volt. Inkább az, amelyiktől eltiltják a lányukat a szüleik.

Kiszabadultam az érintéséből és visszahajtottam a kapucnis fejemet a térdemre.

Miután kicsöngettek én akkor sem mozdultam meg. Sam viszont kiment a teremből.

-Celeste, nagyon sajnálom ami történt veled, igazán.-hallottam meg elöttem Saraht. Csak annyira néztem föl, hogy fenyegetően rápillantsak.-Mármint...felejtsd el amit mondtam.-fordult vissza rémülten.

Elővettem a telefonomat és felmentem a közösségikre. Mindenhol pózoló lányok, feszítő srácok, és szerelmes párok. Blah. Ennyi elég is volt.

-Azóta meg sem mozdultál, igaz?-ült vissza mellém Sam, mikor becsöngettek.

Nem volt értelme.-válaszoltam.

-De lett volna. Ez a kapucni nem véd meg örökre.-jegyezte meg.

Attól pontosan megvéd, amitől kell.

-És mitől kell megvédenie?-kérdezte óvatosan.

A sajnálkozó tekintetektől. A többiek szemében lakozó bűntudattól.

-Mi történt veled?-csuklott el a hangja.

Addig örülj míg nem tudod. Senkinek nem kívánom azt átélni, amin én mentem keresztül.

-Kezdesz megijeszteni.

Én is félek magamtól.

Miután elolvasta a sort, összehajtotta a lapot és eltette. Fogalmam nem volt mi célja van vele. De elég idegesnek tűnt.